Vízben

Mellém úszott. Valójában mellém lebegett. A kissé büdös gyógyvíz mocsárra emlékeztetett, melyben iszonytató lények tanyáznak. Én voltam az egyik legiszonytatóbb. A bácsi úgy méregetett, mintha éppen csirkét mustrálna a hentesnél. Kissé félrebillentett fejjel közelített, és én tudtam, hogy a csapda kész, sőt, én már benne is vagyok. Lélekben szűkölni kezdtem, mert jó lett volna még pár óra nyugalom, egy kis gondolati szélcsend, amikor semmi nem fúj, csak az unalom. De aki óvatlan és csapdába sétál, az így jár, ne panaszkodjon.
A bácsi mellém ért. Igen, ez a következő lépés. Most egy kis nyugalom lesz, amolyan ki bírja tovább játék, melyben nem nyerhetek. Mindegy, kitartok. Talán szerencsém lesz. A csapdába esett nyúl is ezt gondolhatja: talán szerencsém lesz.
Percekig bírtam, és kezdett felderengeni bennem valami reménysugár, hogy talán mégis mázlim lesz. Hány ilyen filmet látott már az ember? Ezret biztosan. A főhős meglapul egy elhagyatott ház pókoktól hemzsegő sarkában, ahol remegve várja, hogy az őt hajtó üldözők feladják a keresést és távozzanak. Van is rá esély. Az elvetemültek, akik kézre akarják kaparintani a főhőst, nem találják a rejteket, tétován állnak a romos ház falai között, fülelnek, de mindhiába, mert főhősünk nem moccan, holott tenyérnyi nagy ezerszemű és milliófogú pókok csúsznak másznak rajta. De semmi. A főhős kitart. Ám ekkor a semmiből, ahogy azt egy ilyen filmtől már elvárja az ember, megjelenik mondjuk egy egér vagy egy izzadságcsepp elindul a homlokon, és megtörténik az a kis nesz, amire felfigyelnek az üldözők, mert felfigyelnek és kezdődhet az üldözés, meg az élethalálharc. A lényeg, hogy mindig történik valami. Elég egy kis zaj.
Éreztem, hogy nem fog menni. Az inger gyorsan jött és nem tágított. Erősen megszorítottam két orrcimpámat, hátha enyhül a kényszer, de csak rosszabb lett tőle a helyzet. Az utolsókig kitartottam, de aztán nem volt mit tenni, egy akkora tüsszentést engedtem szabadjára, hogy az egész fürdő beleremegett.
A bácsinak pontosam ennyi kellett csak. Várta már a jelet, és tudta, hogy valamikor be is következik az.
– Egészségére! – mondta kedvesen.
Tudtam, hogy vesztettem. Pontosan felmértem a lehetőségeimet és nyilvánvaló volt, hogy itt a vég, hiszen a megadás mellett csupán annyi esélyem maradt, hogy hülyének vagy süketnek tettetem magam, és tapasztalatból tudtam, hogy ez is inkább kétségbeesett próbálkozás, mint biztos menedék.
– Köszönöm! – válaszoltam egészen halkan, mintha ott sem lennék, de már kétségem sem volt afelől, hogy a csata elveszett.
– Én is megfáztam … – kezdte el.
A bácsiból ömlött a szó. Szócunami árasztotta el a gyógymedencét és az elmémet. Nem volt mit tenni. Néha reagáltam, hogy „aha” és „igen” vagy „nem”, de ezek lényegtelen közbevetések voltak, őt sem érdekelték. A szavak akkor is záporoztak volna, ha közben meghalok és hullámat csendesen elsodorja valamerre a medence vízforgatója. Mindent megtudtam a bácsiról. Hová járt iskolába, mi volt a háborúban, utána. Mi a helyzet a vízgazdálkodással és miért nem tudnak a mai fiatalok viselkedni. Megtudtam, hogy a medencénk vize hány fokos, és miért annyi, és persze lehetne több is, de rosszul tervezték meg a szivattyúkat, pedig ő bement a művezetőhöz, amikor csinálták, hiszen egész életében szivattyúkat tervezett, és csak jót akart, de hát rá se bagóztak… és a vendégmunkások… ellenben a házisajttal, ami tényleg finom.
Éreztem, hogy már nem sokáig bírom. Pár perc és megtelik az agyam, aztán túlterhelődik, mint egy szivattyú (na tessék, már én is), végül lángra kap és végleg kiég. Ott tartottam, hogy elköszönök és szégyen a futást játszom, de aztán mondott valamit.
– Egy éve halt meg…
Egy ideig nem tudtam, hogy kiről van szó, hiszen agyam egyes részei egy ideje már nem működtek, de aztán kiderült, hogy a mama hagyta itt ezt a szép világot és vele az öreget. A szavak tovább hömpölyögtek, de most figyeltem. És az öreg elmondta, hogy szerette az asszonyt, hogyne szerette volna. Hiányzik neki. A mosolya, a zsörtölődése, a gondoskodása. Minden. De van egy valami, ami a legjobban, mindennél jobban hiányzik, és ez nem más, mint a füle. Persze nem szó szerint, vagyis nem teljesen szó szerint.
– A legrosszabb – mondta –, hogy nincs kihez beszélni. Az pokoli. Maga még fiatal, nem érti igazán. De higgye el, hogy ez ezerszer rosszabb mindennél. Hogy nincs ott valaki, aki hallhat, aki arra figyel, hogy te mit éltél meg a világból aznap. Tudja, hányszor jut eszembe, hogy na, majd ezt este elmesélem a mamának, és hányszor vág fejbe a felismerés, hogy nem, ezt már nem tehetem meg, hogy az összes gondolat és szó bent marad, mert nincs értelme kimondani azokat a falaknak. Ez mindennél pokolibb. Tudja – mosolyodott el keserédesen – egy ember valahol addig ember, míg van kihez beszélnie. Utána már csak báb, mintha nem is létezne.
Ezzel fejezte be, aztán a parton megjelent egy húszéves tornadresszes lány, aki bekapcsolta a magával hozott magnóját, melynek nyomán jótékony, idegnyugtató zene töltötte meg a csarnokot. A lány egyszerű tornagyakorlatokat mutatott a vízben ázó közönségnek, akik közül sokan csatlakoztak a tornához.
– Fú! Torna! – mondta a bácsi és hátat fordított nekem, hogy jobban lássa a lányt.
Kiosontam a medencéből. Olvasni akartam, de gondolataim vissza-visszatereltek az öreghez.
Elképzeltem, hogy nincs kihez beszélnem, hogy légüres térben élek, ahol nincs fül, aki meghallgat. Beleborzongtam a gondolatba. Talán írnék. Persze. Írnék és abba az illúzióba ringatnám magam, hogy így beszélek. Elhitetném magammal, hogy hallgatnak. De persze tudnám, hogy mindez csalás, önbecsapás, elmetrükk. És ha nem menne az írás? Ha soha nem írtam volna, vagy elfelejteném, hogyan kell? Akkor mi lenne? Mit tennék, hogy túléljem a csöndet őrület nélkül, hogy kirázzam magamból a csendben felhalmozódó, belül egyre nagyobb nyomást gyakorló szavakat? Mi a fenét tennék?
Hát itt van például ez a fürdő és egy csomó fül…
Aznap nem olvastam. Néztem a medencében ázó öregeket és megfogadtam magamban, hogy ezentúl, ha nem is mindig, de hagyom magam csapdába csalni. Az a pár perc számomra alig jelent valamit.