1.
Az előadás pontosan olyan volt, mint a többi. Florentin táncolt és mindent beleadott. A kar jó volt, hiszen nem tudott rossz lenni, és a partnere is tökéleteset nyújtott, hiszen nem tudott mást nyújtani. Az első felvonás végén kiült a színpad mögé. Ilyenkor általában beszélgetni szoktak a többi táncossal, de most alig volt valaki, akivel szóba állhatott volna. A legtöbb táncos, a maga egyéni, de mégiscsak beprogramozott módján álldogált a függöny mögött és töltődött, hogy a második felvonásra a lehető legenergikusabban léphessen színpadra.
– Szerinted tudják? – ült mellé Engelbert a tánckarból.
Ő és még egy lány volt húsvér előadó. A többiek gépek voltak. Csodás, egyedileg programozott, tökéletesen táncoló gépek.
– Kik?
– A nézők?
– Talán igen – válaszolt kis szünet után Florentin.
Színpadmunkás tolt el mellettük egy hatalmas, kerekeken guruló ládát. Majd a második felvonás közepén lesz szerepe.
– Nem hiszem, hogy figyelik – mondta Engelbert. – Én nem figyelném. Elég jó így is az előadás.
– Az ínyencek figyelik – válaszolt tettetett magabiztossággal Florentin Csak remélte, hogy igaza van.
– A lovag nem akadozott? – állt meg mellettük egy programozó technikus.
– A lovag? Egyáltalán nem akadozott. Ha egy kicsit is jobban működne, akkor emelés helyett kidobott volna a színpadról.
– Akkor jó! A konzol mást mutatott – mondta némi kétkedéssel a technikus.
– Minden rendben ment eddig – nyugtatta meg Florentin, és masszírozni kezdte a lábát. Iszonyatosan fájtak az ujjai. Persze megszokta már a fájdalmat, de attól még nem volt kellemes.
– Pisilnem kell – mondta Engelbert és felállt Florentin mellől.
Egyedül maradt. A tánckar és a szólótáncosok többsége csendben töltődött és frissítette a programját, hogy az első felvonás tanulságait levonva a másodikra még tökéletesebb teljesítményt nyújtson.
Felállt és körbesétált az e-humok között. Megállt a lovag előtt. Jóképű pasi volt. Egy híres táncos idegrendszerének összes tulajdonságát a magáénak tudhatta. Akkor is öröm volt vele táncolni, ha Florentin tudta, hogy egy gép a partnere. Remélte, hogy a művész, akitől ez az e-hum is táncossá vált egyszer talán látni fogja az előadást, és arra gondol majd, hogy a fenébe is, elszalasztott egy ilyen jó partnert.
– Aztán csak ügyesen – paskolta meg Florentin az e-hum arcát mosolyogva.
Megszólalt az első figyelmeztetés. Az e-hum szereplők sorra kapcsolódtak le a töltőállomásokról és foglalták el a kijelölt helyüket.
Florentin várt. Az előjáték felcsendült a zenekari árokból. Biztosan tudta, hogy a zenészek legalább fele húsvér ember. Bezzeg itt. Ő, Engelbert és a lány, akinek elfelejtette a nevét. Ez hirtelen jött rossz érzéssel töltötte el. Ellépett a helyéről és a tánckar irányába futott. Az arcra emlékezett, csak a névre nem. Meglátta a lányt.
– Szia!
– Szia! – válaszolt megilletődve a lány, hogy a darab egyik vezető táncosa keresi meg a tömegben. – Segíthetek?
– De jó ezt hallani. Elárulnád, hogy mi a neved?
– Karin – mondta a lány.
– Rendben, Karin, majd előadás után beszélgethetnénk egyet.
– Örömmel – bólintott Karin.
– A hercegnőt várják a helyén – szólalt meg az utasítás a fülében.
Visszatért a kijelölt posztjára. A lovag arcán kifejezett rémület ült. Látszólag azon idegeskedett, hogy merre a partnere. Hát igen, ember legyen a talpán, aki megmondaná, hogy robot.
– Itt vagyok, lovagom. Nyugi van! – nevetett fel hangosan Florentin éppen akkor, amikor felgördült a függöny.
Az előadás második felvonása jobb volt, mint az első. A lovag többet segített. Nyilván érzékelte, hogy fáj a lába. Mindegy. A lényeg, hogy minden klappolt. Engelberttel többször is találkozott. Ő is élvezte az előadást. Hiába, táncolni jó. Pláne annak, akinek ez az élete, és nem a programja, gondolta elmerengve egy pillanatra az élet mikéntjén két színrelépés között. Ez az életem.
A finálé fergeteges volt. Egyszer látta Karint is. Átszellemülten táncolt a karban. Neki is ez az élete.
2.
A kislány úgy tapsolt, hogy fájni kezdett a tenyere.
– Mikor jön? – kérdezte apját, aki nem maradt le mögötte a lelkesedésben. A férfi időnként a karján lévő kijelzőre pislantott, ahol az éppen meghajtó szólótáncosok adatai jelentek meg sorra.
– Még nem jött. Nyugi, szólni fogok.
– Az előbb sem szóltál – mondta a lány.
– Mert akkor még nem kapcsoltam be a panelt.
– És most bekapcsoltad?
– Be.
– De biztos?
– Ő az! – mutatott a színpad felé a férfi.
Középen egy nő hajolt meg éppen. A taps lassan felerősödött, majd dörgővé vált.
– Ő? – kérdezte lelkesen a kislány.
– Ő bizony.
– De honnan tudod?
– Tudom. Ő az. Húsvér.
A nő újra meghajolt, a taps pedig kitartott.
– De honnan tudod? – makacskodott a lány.
– Nézd! – hajolt le hozzá a férfi.
Az egyik állapotcsík egészen a maximum értékig kúszott fel vörösen.
– Látod?
– Igen, de mi ez?
– A lába. Pokolian fáj a lába.
A kislány bólintott és a színpadon álló nőre nézett, aki mosolyogva, hálásan fogadta az ovációt.
– Apa, én táncos leszek – jelentette ki a lány.
– Ezt majd megbeszéljük – nevetett fel a féri és tovább tapsolt.
Aztán a tánckar következett. Arra már nem igazán figyelt senki.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)