Varázspálca

– Én nem is tudom, hogy jó helyen járok-e egyáltalán.
– Az attól függ, hogy fagylatot akar-e vásárolni, vagy esetleg valami komolyabb kívánsága van.
– Inkább az utóbbi. Nem is tudom, hogy… szóval szükségem lenne egy tervre, amivel meggazdagodok. Azt mondták, hogy ön, vagyis önök ebben jók.
– A legjobbak! Látja azt a feliratot, ott a képen a boldog nő és férfi alatt? Mi van oda írva?
– „Ők segítettek és most boldog vagyok.”
– Na, ugye! Akkor a legjobb helyen jár. Ha azok ketten ott boldogok, akkor ön delíriumban lesz a boldogságtól. Átdumáljuk és hamarosan sok pénze lesz.
– Az remek lenne. De el sem tudom képzelni, hogyan…
– Nem is kell elképzelnie. Elmondom önnek. Mert az ön boldogsága számunkra minden. Azért persze majd pénzt is kérünk a végén.
– Hogyne.
– Le kell előre szögeznem, hogy ha sok pénzt akar, akkor ez eleinte sokba is fog kerülni.
– Jó. Félretettem egy kicsit, aztán meg remélem, hogy majd… csordogál.
– Mit csordogál, ömlik, árad, zubog! Nem tudja majd hova tenni!
– Uh, jó lenne!
– Jó lesz. Nos, akkor kezdjük a legfontosabbal. Szerintem az lenne a legjobb, ha kapna egy országot. Ez most új termékünk, de még senki sem bánta meg. Nem nagy országról van persze szó. Amolyan kis, jelentéktelennek tűnő országról. De azért ország lesz.
– Ezt… hogy érti?
– Ahogy mondom. Adunk önnek egy országot. Nem nagy ügy. Már előre szólok a dolgok tisztázása végett, hogy ez az ország nem létezik.
– Nem. Oh!
– Nem. Volt már olyan ügyfelünk, aki a holdat akarta a kastélya fölé kötni, és hiába magyaráztuk neki, nem hitte el, hogy az mégiscsak képtelenség.
– Aha.
– Jó, mondjuk az ő gondját is megoldottuk, de azért tisztázzuk újra: az ön országa valójában nincs. De mégis van.
– Nincs. Értem. Vagyis nem értem.
– Ez természetes így az elején. Akkor meséljen nekem az országáról. Milyennek képzeli el?
– Ja, huh, jó. Szóval az én országom nagyon szép. Van benne minden: erdők, csodás városok, a nép barátságos és gazdag, de mókusok nincsenek.
– Szóval egy mindennel felszerelt ország lesz csak mókusok nélkül.
– És mindenki boldog.
– Igen, és mindenki boldog.
– De nincsenek mókusok.
– Jó, majd vigyázunk, hogy ne legyenek.
– Az szuper.
– No, és mi ön szerint lesz még abban az országban?
– Nem tudom. Talán lovak? Azokat szeretem.
– Lovak is lehetnek, de legyen inkább egyedi adórendszer és sok bank, ahová szívesen betehetik a pénzüket azok, akiknek van, de nem szeretnek adót fizetni, ami viszont önnek igencsak kellemes lesz.
– Jó. Legyenek benne bankok is.
– Jó döntés. Sok bank lesz, leírtam. Jó, a többit majd a kollégák kidolgozzák. Akkor térjünk a lényegre, mert ugye létre is kell hozni azt a kis országocskát.
– Úgy érti, hogy megépíteni? Akkor mégis lesz? Annyi pénzem nincs.
– Nem, félreértett. Dehogy építünk. Mi ebből az irodából ki nem mozdulunk. Ezt az országot mi az emberek fejében fogjuk felépíteni. Tudja: a valóság nem kint van, hanem a fejekben.
– Nem tudtam.
– Hát akkor gyorsan tanulja meg, ha gazdag akar lenni, mert ezt az igazzá vált törvényt használjuk ki. Pár hét alatt, maximum egy hónap, attól függően, hogy mennyi pénze van, az emberek számára létező hely lesz az ön országa.
– De hogyan? Hol? Ezt nem értem.
– Mi viszont ehhez értünk. Figyeljen, elmagyarázom. Tudja, régen, mondjuk a középkorban, amikor még azt hitték, hogy a Föld a világegyetem közepe – egyébként most is sokan azt hiszik, ezt tudta? – azért hittek el ilyen hülyeségeket, mert egyszerűen túl kevés volt a tudásuk, kevés információjuk volt a világról, a bolygókról, ezért aztán bármit elhittek, ami értelmes magyarázatnak tűnt. És képzelje el, ez a mai napig nem változott, csak a helyzet lett más. Most túl sok az információ. Az ember bármiről bármit elolvashat, és persze ugyanannak az ellenkezőjét is megtalálja. Ez pedig éppúgy megzavarja az embereket, mint a túl kevés információ. Már nem nagyon van türelmük és idejük kiböngészni azt, hogy mi igaz és mi nem. Ezért aztán, na, mit tesznek?
– Nem is tudom.
– Egy csodálatos dolgot. Elhiszik azt, amit mondanak nekik. Jaj, összefutott a nyál a számban! Mert itt jövünk mi. A mi szakterületünk az, hogy bármit elhitessünk az emberekkel. Ebben vagyunk szenzációsak. Szinte bármit el tudunk hitetni az emberekkel. Bármit, ha betartunk néhány igen egyszerű szabályt. Vegyünk például az ön országát.
– Vegyük. Tényleg lesz egy országom?
– De még milyen! Csillogni és villogni fog.
– De a mókusok…
– Egy szál se. Mert az ön szigetén mókustilalom lesz. Egyébként mi a baja a mókusokkal?… Inkább ne válaszoljon! Szóval az ön országát pár nagyon egyszerű szabály betartásával hozzuk létre az emberek fejében. Megetetjük velük, mint a mókussal a mókusmérget. Ezt szabad mondani, nem lesz rosszul?
– Nem, ez jó volt.
– Remek. Az első fontos tényező, hogy az ön országa messze legyen. Olyan helyen, ahol kevesen járnak, vagy lehetőleg senki. A legjobb a Mars lenne, de az nem hihető, mert ott senki sem járt. Ezért legyen mondjuk a bolygó másik felén. Erre azért van szükség, mert az emberek azt hiszik el a legkönnyebben, amit nem tudnak azonnal ellenőrizni. Ha azt mondjuk, hogy esik és kinéznek az ablakon, akkor lebukunk, de ha azt mondjuk, hogy a szomszéd kerületben esik, na, azt már sokan elhiszik. Ha egy szomszédos országot akarnánk létrehozni, az nagyon bajos lenne. Nem lehetetlen, de oda sokkal több pénz kéne. Viszont egy távoli országot bármikor be lehet vezetni. A lényeg, hogy aki hallja, ne tudjon utána járni. Valójában az is elég, ha csak kicsit fárasztó az utánajárás. Vegyünk mondjuk egy jó kis borotvát. Ön szerint bárki utánanézett annak, hogy a most kapható új borotva jobban vág-e, mint a tavaly megvásárolható? Egyáltalán hogy járna utána? Mikroszkóppal megnézné a vágás pontosságát, vagy megszámolná, hogy hány szállal többet húzott le a mostani, mint a tavalyi? Esetleg megborotválna egy mókust? Ugye, pfuj! A lényeg, hogy fárasztó legyen utána járni. Ha ez megvan, akkor már félig nyertünk.
– De, attól még nem létezik.
– De ez attól a ponttól, hogy nem járnak utána, már egyáltalán nem számít. Semmit. Az ön országa létezni kezd. Persze kell hozzá még ez meg az, de ezek már bejáratott eszközök, ne aggódjon, onnan már sínen vagyunk, mert ezt rábízzuk a Post-truth társadalomra.
– Az valami posta?
– Nem, annál sokkal jobb. Ez a nép hülyíthetőségének kora. Nem is olyan régen léptünk bele, és én rettentő hálás vagyok érte. Az Igazság-utáni kor csodaszép, mert nem kell hozzá semmi, csak az, hogy jó helyen legyünk, és ömlik a pénz. Itt van például az ön országa. A látszatvalóságba fogjuk rángatni és az emberek számára valóság lesz, elhiszik, hogy létezik, mert az emberek mindent elhisznek manapság, ha az okosan van tálalva.
– Én ezt… már nem haragudjon meg, de….
– Nem hiszi?
– Nem.
– Nyilván. Ott van például Futuna. Hallott róla?
– Nem. Azt is maguk csinálták?
– Látja. Ennyi.
– Húha.
– Húha, mi? Pedig nincs ebben semmi varázslat. A kor ilyen szerencsés. Az embereknek nincs se ideje, se kedve utánanézni a dolgoknak. Pláne olyan dolgoknak, amikhez nem értenek, vagy nincs közvetlen lehetőségük a kutakodásra. Egyébként Futuna létezik: egy apró sziget Polinézia közepén. A lényeg, hogy az emberek leszoktak a hosszú szövegekről, megzavarodtak a sok információtól. Bármilyen érdekes is valami, akkor is, a többségüknek az TLDR.
– Az valami billentyűkombináció?
– Nem. Rövidítés arra, hogy Túl Hosszú, Nem Olvasom. A népnek már rövidítése van arra, hogy nem ér rá és fárasztó számára végigolvasni valamit. Ezért aztán mi is írunk majd hosszú szövegeket, hogy ne érje szó a ház elejét.
– Az országról?
– Persze. Elég, ha egy oldalnál több szöveg, pláne, ha nyolc oldalas. A többség majd nem olvassa el. TLDR lesz számukra. Mi pedig a hetedik oldal közepén írjuk majd meg, hogy a mi kis országunk valójában nem létezik. Így nem lehet minket beperelni, mi szóltunk, csak te nem olvastad el. Nyugodjon meg, a negyedik oldalig szinte senki nem jut el. Persze lesznek majd, akik végig olvassák és kutatnak az országa után, és ők fel lesznek háborodva és rájönnek, hogy nem is létezik, de ez mindet egyáltalán nem érdekel.
– Nem?
– De nem ám, mert a többség a TLDR-ek, én egyébként totyogóknak hívom őket. Tudja, toddlers? Tud angolul? … Nem baj, a pénzhez nem kell. Szóval a totyogók már elhitték és ők vannak többségeben. Az első pár hét nehéz. Ott keményen kell majd pénzt költenünk, hogy betápláljuk a valóságunkat a fejükbe. Oda sok mosoly kell majd, és sok jó nő, meg pasi.
– Én nem vagyok valami szép.
– Hát nem. Mármint hogy képzeli, hogy majd ön áll modellt? Vannak erre nekünk melleink meg bicepszeik, meg kutyák és tehenek, pingvinek is, egy teljes cirkusz, meg van egy külön erre félrerakott talicska pénzünk. A lényeg, hogy legyen könny.
– Mármint sírás? Szomorkodás?
– Hát tulajdonképpen mindegy, hogy miért könnyezik a totyogó. Sírjon vagy nevessen vagy megdöbbenjen vagy essen a lábára a laptopja, mindegy. A lényeg, hogy legyen valami érzelem benne. Csak ez számít. Tudja manapság a totyogók szinte bármit elhisznek, mert nem az számít, hogy mi a valóság, hanem az, hogy mi az, ami érzelmeket vált ki belőlünk. Nekik nem kell a szöveg, mert arra nem érnek rá, azt választják, ami érzéseket kelt bennük. Ehhez meg kép kell. Tudja, cici, kutya, cuki gyerek, de az éhező gyerek is nagyon jó, kocsi, muszkli, kaja, sok kaja, meg szivecskék, a pálmafa is tuti, fehér tengerparti homokkal. Az is jó, ha valami vicces. Ilyesmi. Ha ez megvan, akkor alá kell tenni egy hihetőnek tűnő szöveget, legyen az bármekkora marhaság, mi például majd a maga kis országát tesszük oda, és az emberek zabálni fogják.
– És ez biztos?
– Mint a halál. Régen volt az a mondás, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”. Manapság a totyogósokra már az áll, hogy „Elhiszem, tehát igaz”. A lényeg, hogy elhiggye. Azt pedig el tudjuk intézni. Olyan képet mutatunk neki, ami egy kicsit megmozgatja a TLDR-t, és a gondolat már kúszik is be az agyába. És innentől már kapun belül vagyunk, mert tudja, mitől lehet a legnehezebben megszabadulni?
– A mókusoktól.
– Nem, de azért ezzel a mókus dologgal érdemes lesz felkeresnie egy orvost valamikor. Nem a mókusoktól, még az ágyi poloskától is könnyebb. A világon a legnehezebb dolog attól megszabadulni, amit az ember egyszer már elhitt. Ezért nem számít, hogy igaz-e vagy nem, csak az, hogy elhiszi egy pillanatra vagy sem. Tudja, hogy a szerencsesüti honnan származik?
– A kínaiaktól.
– Frászt. Japán találmány, amit az amerikaiaknak mutattak meg, amit aztán elkezdtek gyártani a kínaiak. Kínában alig ismerik. De maga ezt hiszi, mint a világ összes többi embere. És a vikingek sem hordtak szarvakat a fejükön. Ezt egy Wagner operának a jelmezéhez találták ki, mégis mindenki így látja őket, és nem Edison találta fel a villanykörtét, de elhiszik, mert nem járnak utána. Persze mit érdekel minket, hogy nő-e a köröm a halál után, egyébként nem, minket az érdekel, hogy ha valamit megszeretünk, vagy félünk tőle, vagy remélünk tőle valamit, tudja, mindegy csak könny legyen, akkor azt elhisszük és attól aztán nehezebben szabadulunk, mint a… mókusoktól.
– Huh!
– Bizony ám! Persze ez is logikus, ha valami már egyszer könnyet csalt a szemünkbe, az csak igaz lehet, akkor annak úgy is hiszünk, ha ezután soha többet nem mond igazt. Sőt, még csak az sem kell, hogy tényleg megmentsen, elég, ha azt ígéri és mi elhisszük neki, hogy képes megmenteni, vagy szeretni, vagy gazdaggá tenni, vagy megsebesíteni, megölni stb. A stábommal, bármikor képes vagyok valakit tönkretenni, vagy felemelni. Nagy hatalom ám az enyém, vagyis persze a cégemé. Utálja a szomszédját? Készítünk róla pár fotót, majd sötétre csináljuk és nem mosolyog rajta, aztán a képe alá teszünk egy elgázolt kutyát és már kész is. Akár azt is írhatjuk a huszadik sorban, hogy az illető állatvédő, aki ilyen állatokat véd, nem számít. Tudja, a totyogósok nem olvasnak sokáig, szóval két perc és mindenki utálni fogja a szomszédját. El akarja hitetni, hogy rajonganak magáért? Lefényképezzük önt valamelyik rockkoncerten és aláírjuk, hogy az a nagy tömeg mind maga miatt ment oda. Nem baj, hogy nem igaz, úgy sem járnak utána, de sokan elhiszik majd, és ez a lényeg. A mi dolgunk, hogy néhány másodperc alatt elhitessünk velük valamit magáról. Ha elsőként hitetjük el a mi igazunkat, akkor azt kezdik el hinni, és tudja, attól a legnehezebb megszabadulni.
– Aha.
– Aha ám! Tudja, imádom a szakmám. Meg akar halni? Elintézzük, és közben élni fog. Örökké akar élni? Nem gond, rég halott lesz, de még keresni fogják mindenhol. Képesek vagyunk országokat megbolondítani, háborúkat nyerni, és persze pénzt keresni. Rohadt sok pénzt. Ezt figyelje: a manapság használatos tüdőkapacitást mérő gép, a spirométer beállításainál a mai napig ott van a paraméterek között, hogy az illető fehérbőrű-e vagy sem. Van rajta egy etnikai gomb. Ha azt állítja be a gépen, hogy az illető nem fehér ember, akkor a gép magától korrigálja a mért értéket, mert még a tudomány sem szabadult meg attól a gondolattól, hogy a fehér ember tüdőkapacitása a legjobb minden bőrszín között. Az orvosi iskolákban is ezt tanítják. És tudja, honnan jön mindez? A tizenkilencedik század közepén tanulmányok láttak napvilágot, hogy a gyapotföldeken dolgozó rabszolgák tüdőkapacitása gyengébb, ezért jó levegőn kell őket dolgoztatni, hogy ne legyenek betegek. Kifejezetten szerencsések, hogy van hol gyapotot szedniük. És ezt azóta elhiszik. Bízzon bennem, ha elhiszik az országát, akkor az az ország létezni fog, és maga gazdag lesz. Piszkosul gazdag.
– Az jó lenne. És esetleg a mókusoktól is megszabadulhatnánk?
– Persze. Majd elterjesztjük róluk, hogy ők tehetnek a klímaváltozásról. Egy-két jó kép néhány vicsorgó mókusról, néhány komolyabb cikk, ahol a lényeges dolgokat előre írjuk, sok reklám és örökre megszabadulunk azokól a kis rágcsálóktól, bár nekem egyébként nincs velük különösebb bajom, de van az a pénz, amiért nem bánom, ha soha egyetlen mókust sem látok többé. Elintézzük! Elég, ha a totyogósok megutálják, onnan már mindenki írtani fogja őket.
– Szuper!
– Na jó, lesz az ország, a mókusok, még valami?
– Most nem jut eszembe.
– Sebaj, itt vagyunk, nyitva vagyunk, a totyogósok pedig sírnak, szóval minden rendben van.
– Ez a post valóság izé, ez tényleg van?
– Drága barátom, hívhatom így, hiszen már szinte testvérek vagyunk? … Szuper! Mikor járt utána utoljára, hogy igazat mondtak-e a hírekben?
– Melyikben?
– Akármelyikben. Mindenhol a mi cégünk ad tanácsot. Szóval csak ne aggódjon, és országra fel!