Arisztotelész egy ideig csendben nézte a képernyőt, aztán hátradőlt és felnevetett. Aztán újra megnézte a képernyőt és újra felnevetett.
– Mi van? – nézett rá Platon a szomszédos bokszból.
– Ezt nézd meg!
Platon gurulós forgószékével átnavigált Arisztotelész rekeszébe. Ma csak ketten voltak szolgálatban. A részleg többi tagját egyéb munkákra osztották be. A rendszer néha megkövetelte, hogy a kiszállás személyes legyen, nem volt elég neki a távfelügyelet. Ez egyszerre volt jó is rossz is. Több volt a munka, és ez meglehetősen károsan hatott az erőforrásokra, de ezzel arányosan többször találkoztak olyan üggyel, ami őszinte felüdülésükre szolgált. Platon első pillantásra is látta, hogy éppen ilyesmibe futottak bele.
– Szinted? – kérdezte Arisztotelész.
– Szerintem egyértelmű. De attól még ki kell vizsgálnunk.
– Gondolod? Mi lenne, ha simán elutasítanánk a kérést?
– Ahogy jónak látod – vont vállat Platon. – Megteheted. Ma te vagy a főadminisztrátor.
– Megtehetem – bólintott Arisztotelész –, de nem teszem. Az ilyen ügyeket ki kell vizsgálni.
– Nyilván ki kell vizsgálni – mondta komoly képpel Platon. – Mit szólnál egy Turing teszthez?
– Éppen ezen a járt az eszem. Régen volt, hogy használtuk.
– De most használni fogjuk.
– Úgy van. Biztosra kell mennünk. A végén még jogtalan engedélyeket adunk ki.
– Ami persze nem lenne helyes.
– Nagyon nem lenne helyes. De biometria nélkül csináljuk. Úgy azért mégiscsak lesz benne kihívás.
– Szóval az old school módszer. Benne vagyok – mosolygott rá Platon és egy röpke mozdulattal bekapcsolta a kamerát.
Egy középkorú férfi jelent meg előttük.
– Jó napot – mondta a férfi meglepődve.
– Jó napot – köszönt Arisztotelész. – Úgy láttuk, hogy 3-as szintű engedélyt kért a képgeneráló D szintű algoritmushoz?
– Úgy van – bólintott a férfi. – Zénón vagyok. Zénón B.
– Értem. A biztonság kedvéért át tudná küldeni az azonosító kódját, kedves Zénón B?
A férfi biccentett és Platonék előtt megjelentek a hivatalos adatok.
– Ezek rendben vannak – bólintott Arisztotelész, és lopva Platonra nézett, aki igazat adott a megállapításnak. – Akkor feltennék pár rutin kérdést, ha nem haragszik.
– Hogyne – válaszolt a férfi. Az arcán látszott némi feszültéség, mely nyomán biometrikus adatok jelentek meg Arisztotelész és Platon előtt. Minden érték zöldet mutatott. Platon lopva Arisztotelészre nézett, aki egy pöccintéssel kikapcsolt minden vizuális érzékelőt.
– Megmondaná, hogy mi okból szeretne hozzáférni a képgeneráló algoritmushoz?
– Mert képeket szeretnék generálni. Nyilván.
– Erre mi is rájöttünk. Nyilván. De miért éppen D algoritmussal és miért 3-as szintű hozzáféréssel? Az A, B, C algoritmusokkal is csodás képeket lehet generálni. Szinte senki sem mondja meg, hogy nem maga készítette saját kezűleg, már ha szokott egyáltalán saját kezűleg képeket készíteni.
– … néha szoktam.
– Néha? Gondolom akkor, amikor elutazik valahova.
– Én is gondolom – bólintott a férfi tétován.
– És még mit gondol erről? – kérdezte Arisztotelész.
– Ezt hogy érti?
– Milyen gondolat jár még a fejében?
– Semmi különös.
– Óh. Ez megesik mindenkivel. Magával is megesik, vagy magánál csak úgy esik?
A férfi összeráncolta a szemöldökét.
– Mi van?
Platon felnevetett, de Arisztotelész a vállára tette a kezét, így megpróbálta visszafogni magát.
– Az érdekelt, hogy magánál esik-e.
A férfi kinézett a képből.
– Nem esik.
– Rendben. És ha azt mondom, hogy nem adom meg magának az engedélyt, akkor maga szerint esne-e hangulatának barométere?
– Nem adja? De miért nem adja? Zénón vagyok. Jogom van hozzá.
– Még nem mondtam, hogy nem adom, csak azt mondtam, hogy „akkor mi lenne, ha nem adnám”. Esne a barométer, vagy nem?
– Milyen barométer?
– A kedvéé.
– …
– … Hát akkor most mit akar?
– Esne-e a barométer, mármint a jókedv-barométer, és így rosszkedvének nyarát téllé változtatná át az eme kérés hűs éghajlatra való eltanácsolása, vagy kiborult elméjének almáskosara újabb érvgyümölcsöket szögezne le nekünk robosztus verbális kalapácsával, melynek nyomán ötletbimbókként hajtanának ki újszülött lehetőségek a jövő origami mezejére?
A férfi kitátotta a száját, majd újra becsukta majd újra kitátotta. Az arca szinte összegyűrődött a koncentrációtól.
– Hát… ő… Akkor… ezt tessék most újra elmondani nekem.
– Na, figyeljen ide! Megadom az engedélyt, ha felmutat valamit, amire megadhatom.
– Felmutassak valamit?
– Jó lenne.
– De a mit mutassak fel?
– Valami súlyost. Valami nagyot. Amire azt mondom, hogy na, ez aztán valami.
A férfi meglóbálta magát a széken. Platon összedörzsölte a két kezét izgalmában.
– Na? Mutatja már, vagy inkább utasítsam el?
A férfi kapkodva nézett körbe.
– De a jó **va életbe már, mi a… **sz nehezet mutassak fel? A szék elég nehéz magának, amin ülök? Vagy emeljem fel az asztalt?
Platon nem bírta tovább és felröhögött, ami Arisztotelészre is komoly hatással volt, de valahogy visszafogta magát.
– Hagyjuk! Ne mutasson fel semmit. Inkább azt mondja el, hogy minek kell magának ilyen komoly hozzáférés.
– Már mondtam, képeket szeretnék csinálni vele – válaszolta a férfi. Hangja remegett ugyan, de értelmesen beszélt.
– De ennyire komolyakat?
– Ja. Hát igen.
– Mondjon egy példát nekem.
A férfin látszott, hogy újra nyeregben érzi magát, és visszatalált a sínre, melyről az előbb majdnem végérvényesen kisiklott. Platon elvigyorodott.
– Tudja, szeretnék néhány képet közzétenni.
– Igen, erre valók a képek. Akkor tegyen közzé néhányat. Arra jók azok az engedélyek is, amit most birtokol.
– Igen, de én minden ízében élethű képet akarok. Az utolsó pixelig, a legapróbb részletekig. Olyat akarok, hogy minden passzoljon. Minden.
– Értem. Például?
– Például mi?
– Például mi lenne azon a képen?
– Hát mondjuk mindenféle dolog.
– És mire kellenének azok a mindenféle dolgok? Meg szabad kérdeznem, Zénón?
– Meg – bólintott a férfi.
– Akkor megkérdezem.
– Ja. Hát azért, mert szeretnék kitenni pár hírt.
– Hát tegyen. Ahhoz nem kellenek ilyen komoly algoritmusok. Csak felcsapja valamelyik hírportált…
– Ja, de én hülyeségeket tennék fel. Érti?
Platon feje vörösödni kezdett az erőlködéstől, mellyel a röhögést próbálta kordában tartani.
– Hülyeségeket tenne fel? Ez érdekes. És miért tenne fel hülyeségeket?
– Mert… hát, mert csak.
– Értem. És a hülyeségekhez kellene képanyag. Olyan, ami igaznak tűnik.
– Na. Ezt mondom – bólintott a férfi elégedetten. – Akkor megadja? Zénón vagyok. Zénón B.
Arisztotelész Platonra nézett, aki keményen kapaszkodott a székbe, hogy ne essen le róla.
– Zénon B, még nem teljesen értem a lényeget. Meg tudná mondani, hogy ez mire jó? Mármint a mi kis közösségünk számára?
– Mármint? – kerekedett el a férfi szeme. – Mármint, hogy mi mire jó?
– Hülyeségeket terjeszteni? Az mire jó? Mert biztos jó valamire, ha csinálja. Nyilván magának megéri.
A férfi összeráncolta a szemöldökét.
– Nem érti a kérdést, ugye?
– Ja, de…. Mi is a kérdés?
– Mármint hogy hülyeségeket terjesztni mi végre való? Vagy maga esetleg hülye? Mert ha hülye, akkor nyilván logikus, hogy amit terjeszt az hülyeség. Ezt akarja ábrázolni?
– Mit mondott?
– Nem mondtam. Kérdeztem. Maga hülye?
– Hogy mer velem így beszélni?
– Csak kérdezem. Mert ha esetleg maga hülye, akkor megadom az engedélyt, mert akkor érthető, hogy csak a hülyeségét terjesztené, azt szeretné ábrázolni, és így az egész őszinte lenne. Tehát értelmes az igénye. De ha nem hülye, akkor ugye hazudna a hülyeségével, ami úgy tűnik, nem jó senkinek. Nyilván magának sem, hiszen hülyének fogják nézni. Ha nem ez a vágya, akkor értelmetlen a kérése. Érti?
A férfi összevont szemöldökkel nézett bele a kamerába. Gondolkodott.
– Kérem, válaszoljon: Maga hülye?
– Nem vagyok hülye!
– Egészen biztos ebben?
– Nem vagyok hülye, már mondtam.
– Rendben. Akkor azt szeretné, hogy hülyének nézzék?
– Nem.
– Megesküszik erre? Mert innen úgy tűnik, hogy ez a cél.
– Nem. Nem ez a cél. De hogy beszél így…
– Értem! – mondta hivatalos hangon Arisztotelész. – Akkor sajnos hülyeség és/vagy a hülyeség igényének szándéka hiányában el kell utasítanom a kérését. Örülök, hogy hívott minket, a viszont látásra.
A férfi még mondani akart valamit, de a kapcsolat megszakadt és csak a kimerevedett bamba arc bámult vissza rájuk.
Platon végre kiröhöghette magát. Amikor vissza tudott tápászkodni a székbe Arisztotelészre nézett.
– Hát kolléga, akkor naplózni kéne a bejövő hívást.
Arisztotelész bólintott, majd elindította a felvételt és diktálni kezdett: – A 454698-2-kor bejött hívás során az ügyfél 3-as szintű engedélyt kért a képgeneráló D szintű algoritmushoz. A Turing teszten alapuló kikérdezés során egyértelműen bebizonyosodott, hogy a kérést benyújtó ügyfél ember, így a jogosultságot számára megtagadtuk, az ügyet ezzel lezártuk.
Arisztotelész felegyenesedett, és megveregette Platon vállát.
– Ez rohadt jó volt. Remélem, ma még lesz ilyen.
Platon a hüvelykjét mutatta felé, aztán a csuklójára pillantott: – Töltenem kell magam. A röhögés komolyan lemeríti az aksikat.
*
1976-ban Carlo M. Cipolla megjelentette 60 oldalas tanulmányát az emberi hülyeségről „Az emberi hülyeség alaptörvényei” címmel. Egyik törvénye (közgazdaságtani megfontolásokból is) szerint az tekintendő hülyének, aki cselekedetével nemcsak másoknak, de valójában saját magának is kárt okoz. Bölcs az, aki magának és másoknak is hasznára van. Áldozat/balek az, aki magának kárt okoz, de másoknak hasznára van. Gazember az, aki magának előnyt biztosít, de mások kárára van. És hát hülye az, aki másoknak ugyan nem szolgáltat előnyt, de magának sem, sőt, többnyire mindenkinek a kárára van beleértve saját magát is. Például hamis híreket és képeket posztol mások átverésére minden különösebb előnyszerzés hiányában.
Ha egyszer a gépek tesztelnek majd minket, hogy emberek vagyunk-e, erre a törvényre biztos rámennek majd, mert az emberi hülyeség egy unikális, különleges tulajdonság, azt meg kell hagyni.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)