Tribár

Archibald végre elszánta magát. Két teljes évig tanakodott, de végül mégis úgy döntött, hogy elmegy. Az előkészületek meglepően gyorsan lezajlottak, és hirtelen ott találta magát az épület előtt.

Ennek így kell lennie, gondolta, amikor belépett a bérház kapuján. Van úgy, hogy az ember nem dönthet a sorsa fölött, csak beteljesíti azt. Vagy éppen nem teljesíti be, de akkor meg az a sorsa… és így tovább. Nagyot sóhajtott, kigombolta sötétszürke lódenkabátját és nekieredt a lépcsőnek. Kezében pillekönnyű irattáska fityegett.

A lakás a hatodikon volt. Utolsó előtti emelet. Az ajtón egy rövidke név állt:

TRIBAR

Már kopogni akart, mikor megtorpant a keze. Elbizonytalanodott. Talán nem a most és nem az itt a megfelelő idő és hely arra, hogy belépjen. Talán jó lenne mindent lineárisan hagyni, úgy ahogy azt egy normál ember teszi. Talán jó lenne nem bolygatni semmit.

– Ez nem így megy. Aki idáig eljut, az önkéntelenül felteszi magának ezeket a kérdéseket, és a kérdések után mindig belép – szólalt meg mögötte valaki.

Archibald megfordult. Egy fiatal fekete hajú nő állt előtte. Testhez simuló szűk ruhát viselt, rajta is kabát volt, az is fekete. Vállig érő haja éles vonalakat kölcsönzött vékony arcának.

– Úgy gondolja? – kérdezte Archibald.

– Úgy. Sokszor láttam már ezt, és mindenki bement.

– Hát én nem tudom. Azért még álldogálnék egy ideig itt.

– Persze – vont vállat a nő és kinyitotta az ajtót, mely Archibald meglepetésére nem volt belülről bezárva. Bent egy szűk előszobát pillantott meg. Csupán egy üres fogas állt egy zárt ajtó mellett.

A nő belépett, és onnan fordult vissza.

– Mi az ok?

– Augusztina.

– A felsége?

Archibald bólintott.

– Mikor?

– Két éve. Rák.

A nő rezzenéstelenül nézett Archibald szemébe. Nem úgy tűnt, mintha megrázták volna a hallottak.

– Tudja – szólalt meg végül a nő –, ez talán még nem valódi indok.

– Ha ez nem az, akkor mi?

– Nem azt mondtam, hogy nem elég, csak azt, hogy nem valódi. Sok indokkal léptek már be azon az ajtón. Voltak közöttük nevetségesen semmitmondó indokok is. Mármint nevetségesen semmitmondók a külvilág számára. Annak, aki az indokot hozta, az nagyobb volt bárminél, amit meg lehet nevezni. És voltak olyanok is, akik érthetetlen indokokkal érkeztek ide. És vannak milliószám olyanok is, akiknek talán tényleg itt lenne a helyük, és mégsem veszik rá magukat. Szóval mindösszesen annyit akartam kifejezni, hogy az indoknak valódinak kell lennie a maga számára. Ha nem az, akkor butaságot követ el. Méghozzá visszavonhatatlan butaságot.

– Ezzel tisztában vagyok.

– És?

– És ezért vártam két évig. Ennyi idő alatt vált bizonyossá, hogy ez nekem máshogy nem megy.

A nő apró bólintásokkal gondolkodott el a hallottakon. Úgy tűnt, komolyan veszi Archibald minden egyes szavát.

– Azt ugye tudja, hogy ez egy egyirányú út? A három kettővé laposodik. Nem lehet visszacsinálni.

– Igen. Tájékoztattak erről.

– És azt is tudja, hogy a belépésének pillanatától maga soha többé nem lesz elérhető a külvilág számára, a három számára?

– Igen, tudom. És megtettem a szükséges intézkedéséket – válaszolta komolyan Archibald. Felemelte irattáskáját és kihalászta belőle az átruházási iratokat tartalmazó mappát. – Minden itt van.

A nő elvette az aktát és futólag belepislantott.

– Tudja, hogy erre nincs szükség. A szabályok szerint bárkire átruházhatja a javait. Nekünk csak a szerződésben megjelölt összegre van szükségünk.

– Igen, de én magukra akarom hagyni. Nem árt, ha vannak még ilyen helyek olyan alakok számára, mint én.

– Talán igen – bólintott a nő.

– Biztos – mosolyodott el Archibald. Tetszett neki a nő. Talán ez is valamiféle teszt, gondolta. Ha most elcsábul, akkor tényleg nem megfelelő az indok. Azonban tudta, hogy mindez csupán a felszín, az idegrendszer játéka, mely olyan könnyen becsapható. A nő szép volt, de semmi több. Neki nem kellett, csak a vágyainak. És az nem ugyanaz. – Akkor?

– Hát, tulajdonképpen nincs sok teendője. Fogja a kabátját, felakasztja arra a fogasra, a táskáját is nyugodtan itt hagyhatja, aztán belép az ajtón és ennyi. De beszélgethetünk még egy kicsit. Jobb nem beleugrani a kettőbe.

– Volt olyan, aki meggondolta magát ebben az előszobában?

– Nem.

– Akkor?

A nő vállat vont, mint aki azt mondja, hogy mindennek el kell kezdődnie egyszer. Talán így van, de az nem vele fog el kezdődni.

– Én megyek.

– Rendben – mondta a nő, és lesegítette Archibaldról a kabátot. – Maga akasztja fel.

– Mert különben nem működik?

– De igen. Teljesen mindegy, hogy kabátban van-e vagy sem. Csak a szertartás végett. Itt még mindig vissza lehet lépni. Sőt, még az ajtóban is. Amíg nem csukódik be, addig nyugodtan visszajöhet. A szerződés csak a zár kattanásával lép érvénybe.

– Tudom.

– Tudom, hogy tudja, csak elmondtam.

Archibald felakasztotta a kabátot. Különös érzése támadt. Izgatottság és még valami keveredett benne. Nem félelem volt, de kellemesnek sem volt mondható.

– Fájni fog?

– Talán egy kicsi szédülés az elején, de semmi több. Emiatt ne aggódjon.

– Mi miatt aggódjak?

– Semmi miatt ne aggódjon. Ha aggódik, akkor mégis jobb, ha most elmegy.

– Nem! – tiltakozott hevesen Archibald. – Nem. Megyek.

Megfogta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Bent teljes sötétség fogadta.

– Ez így marad? – nézett a nőre.

– Nem. A háromból a kettőbe nincs átmenet csak ugrás. Majd ha becsukja az ajtót.

– Aha.

Archibald belépett a feneketlen sötétségbe. Teste eltűnt, és csak a kilincs felé visszanyúló keze volt csupán látható.

– Hát akkor… én elköszönnék.

– Nem tudom azt mondani, hogy viszlát – mosolyodott el a nő –, de azt megjegyezném, hogy irigylem magát.

– Igen? Miért?

– Mert jó lehet olyan életet élni, ahol erre vágyik.

– Erre vágyom.

– Ezért irigylem magát. És remélem, hogy egyszer majd én is valakiért…

Archibald visszalépett a küszöbig, így testének fele láthatóvá vált, a nőhöz hajolt és egy csókot nyomott a homlokára.

– Keresse meg!

A nő bólintott és mintha könnyes lett volna a szeme.

– Viszlát! – mondta Archibald és becsukta az ajtót, mielőtt a nő válaszolhatott volna.

*

Fények gyúltak. Az előszoba eleinte idegennek hatott, aztán szépen lassan ismerőssé vált. Otthon volt. Végre hazaérkezett. A nappaliban szöszmötölés zaja hallatszott. Az utcáról már éles szögben sütött be a délutáni nap. A nőre gondolt, akinek meglepő módon alig emlékezett az arcára, pedig mintha csókot is nyomott volna a homloka közepére. Vagy csak álmodta az egészet? Ez volt a valószínűbb: nem szokott idegen nőket csókolgatni, se homlokon se máshol.

– Megjöttél? – szólt ki a nappaliból Augusztina.

– Meg.

– És? Mi volt?

– Semmi különös.

Augusztina a nagy asztal mellett ült. Éppen varrt valamit.

– Megcsinálom a kabátod – mutatta fel Archibald szürke lódenkabátját.

– De jó! A zsebe…

– Igen, a zsebe! – bólintott Augusztina.

Archibald leült az asztalhoz. Érezte, hogy valami különleges dolog történik most vele, de képtelen volt meghatározni, hogy mi lehet az. Mégis határozott izgatottságot érzett.

Úgy egy órán át beszélgettek. Augusztinának sok mondanivalója támadt, és ő nem akarta félbeszakítani. Szeretetett Augusztinával beszélgetni.

Már esteledett, amikor feltápászkodott a székről.

– Akkor én most lefürdök.

– Jó. Vacsi?

– Vacsi! – bólintott Archibald.

Frissen és illatosan lépett ki a fürdőszobából. A televízióban egy ősrégi sorozat ezerszer látott epizódja ment. Minden szavát kívülről tudták, de a hangulat miatt mégsem kapcsolták át a csatornát.

Enni kezdtek. Augusztina a terveiről beszélt. Mostanában komoly kilátásokra volt lehetősége a cégnél. Archibald újra érezte azt, hogy most valami különleges történik, de végül elhessegette a gondolatot. Ez az este is pont olyan volt, mint mindegyik, amit ketten együtt töltöttek: jó. Ennél nem kell több. Aztán megnéztek valamit a netről. A sorozat alatt Augusztina megállás nélkül szórta a vicceit, be sem állt a szája. Nevettek. Aztán Augusztina aludni tért, ő pedig még bámult valamit a kínálatból.

Augusztina álma bemelegítette a takarót, amikor pár óra multán becsusszant mellé az ágyba.

Reggel együtt teáztak. Az elkövetkező napokról beszélgettek. Augusztina nagy terveiről. Archibald jókedve nem lankadt tegnap óta.

A reggeli után már útra készen állt Augusztina elé.

– Mennem kell.

– Mikor jössz haza?

– Sietek.

– Hát remélem is.

– És te?

– Már itthon leszek, amikor megjössz.

– Hát remélem is.

Vihogtak. Aztán Archibald kilépett az előszobából.

Becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Végre hazaérkezett. A nappaliban szöszmötölés zaja hallatszott. Az utcáról már éles szögben sütött be a délutáni nap. Bekukkantott az előszobába, de a zaj a konyhából érkezett.

– Itt vagyok. Főzök – kiáltott ki Augusztina. – Mi volt?

– Semmi különös. Veled?

Augusztinának volt mit mondania. Estig beszélgettek, és Archibald képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valami különleges, csodálatos dolog történik vele. Mint minden egyes nap, amikor végre Augusztinával van. Olyankor állni látszik az idő. És ez csodálatos.

*

1972. március 27-én halt meg M. C. Escher a paradox, lehetetlen testek művésze.

A „tribár” az egyik legegyszerűbb lehetetlen tárgy, mely csak két dimenzióban létezik, három dimenzióban megépíthetetlen. „Feltalálója” Roger Penrose (ezért Penrose-háromszögnek is nevezik). 1958 februárjában a British Journal of Psychology közölt cikket a lehetetlen háromszögről, és Penrose tisztelete jeléül küldött egy különlenyomatot Eschernek. Ugyanebben a számban Roger Penrose édesapja, Lionel Penrose fizikus és csillagász is publikált egy lehetetlen tárgyat, az önmagába visszatérő végtelen lépcsőt (ezt korábban már tőle függetlenül Reutersvärd is felfedezte). Escher mindkét tervet hamarosan felhasználta, a tribar alapján készült a „Vízesés ház”, a lépcsősor pedig a „Fölfelé, lefelé” című litográfián jelent meg.

Sem a két Penrose, sem Escher nem tudta, hogy egy svéd művész, Oscar Reutersvärd már jóval korábban készített lehetetlen tárgyakat, anélkül, hogy publikálta volna őket. A tribart és a lépcsőt is még diák korában, 1934-ben rajzolta le először, és az évek során számos variációját elkészítette.”

/részben wiki/