Megállta a sík felületen. A lábuk alatt szakadék tátongott, fölöttük egy hatalmas hegy meredezett. A beton kékes fénye még nem kopott meg teljesen, bár már benőtte a gaz. Magasan voltak, de nem elég magasan ahhoz, hogy a természet ne akarta volna visszavenni azt, ami mindig is az övé volt. Mirtill lemaradt, de Augusztusz nem aggódott a lányért. Bár fiatal volt, de ezerszer óvatosabb a Dominiknél, aki még most is képes volt meglepetéseket okozni hebrencs viselkedésével.
– Ez elég szép hely – jelentette ki Dominik.
– Úgy van. Ez az Alpok – válaszolt Augusztusz, és mély, tüdőt tisztító levegőt vett. A magasságnak is voltak előnyei. Kevés az élelem, de jobb a levegő.
– Alpok? Az mi?
– Egy hegyég. Ahol most vagyunk. Át kell kelnünk ahhoz, hogy eljussunk a Nagyanyátokhoz.
– A Nagyi merre lakik?
– Arra! – mutatott nagyjából kelet felé Augusztusz. – Úgy még egy hónap járás. És meg kell másznunk azokat a hegyeket.
– Megmászni?
– Nem szó szerint. Az autóutakat követjük, ahogy eddig is tettük.
Dominik bólintott és elfogadta a tényeket.
– Megvárjuk Mirtillt – mondta Augusztusz és letelepedett a töredezett betonra, mely meredeken futott felfelé, a hágó irányába.
Dominik újra bólintott, de nem ült le mellé. A fiatalok energiái kimeríthetetlenek. Augsztusz újra mélyet lélegezett. Talán itt kéne letelepedniük. Errefelé senki sem jár, és bár az ételért meg kell küzdeni, de az előnyök tagadhatatlanok. Az első teleken talán kemény lenne az élet, de aztán menne minden a maga útján.
– Ez mi? – kiáltott fel Dominik.
A valaha összefüggő szalagkorlát roncsainak túloldalán állt. Egy színes hengert tartott a kezében.
– Az? – vigyorodott el Augusztusz. – Az egy komoly relikvia. Csoda, hogy még van belőle.
– De mi ez?
– Egy vizespalack. A Touron használták. Gondolom, valamikor itt mehetett el a futam, nyilván hegyi befutó volt. Egy versenyző dobhatta el. Talán kapott is érte büntetést.
Dominik visszalépett a betonra és letelepedett Augusztusz mellé.
– Na. Akkor lenne egy pár kérdésem.
– Gyerünk!
– Mi az relikvia?
– Valami régi és fontos dolog.
– Ez az?
– Ez az.
– Kettő: mi az a Tour?
– Egy kerékpárverseny volt valamikor a benzin korában.
– Kerékpár?
– Meg ne kérdezd, hogy mi az!
– Tudom, hogy mi az. Azt nem értem, hogy „kerékpárverseny”.
– A kerékpárral versenyezni is lehet. Hogy ki a gyorsabb. És régen versenyetek.
– Hogy ki a gyorsabb?
– Úgy van.
– Kergették őket?
– Nem. Maguktól mentek gyorsan. A Tour egy teljes Franciaországon át tartó három hetes verseny volt.
– Mi az a Franciaország?
– Egy terület. Valószínűleg ez is az volt.
– Milyen terület?
– Kitalált terület, de ezt hosszú lenne elmagyarázni. Majd később.
– Jó. Szóval több héten át versenyeztek, hogy ki a leggyorsabb?
– Úgy van.
– És mikor aludtak?
– Este.
– Este nem kellett menekülni.
– Már mondtam, hogy nem menekültek, hanem versenyeztek. Önszántukból. Úgy képzeld, hogy minden reggel, mondjuk délben összegyűltek egy helyen, valaki jelt adott, ők elindultak, és egy megadott pontig tekertek. Aki elsőként beért, az nyert. És ezt csinálták három hétig.
– Itt? – nézett körül Domonkos. – Elég gazos.
– Akkor nem volt itt gaz. Sima beton volt.
– De ez így elég meredek.
– Ez a lényeg. Minél nehezebb volt elérni a célt, annál jobban látszott, hogy ki a legjobb kerékpáros.
A fiú elmerengett egy időre.
– Augusztusz?
– Tessék?
– És ennek mi volt az értelme?
Augusztusz felnevetett, és megcsóválta a fejét.
– Hát az, hogy kiderüljön, ki a leggyorsabb.
– És még?
– Semmi más. Csak ennyi. Itt emberek álltak az út két oldalán és üvöltözve bíztatták azokat, akik versenyeztek.
– Miért?
– Csak. Mert mindenki szurkolt valakinek.
– De miért?
– Hogy nyerjenek.
– Az is nyert, aki szurkolt?
– Nem. Nem nyert semmit, de mégis úgy érezte, hogy nyer. Ez volt a lényege az egésznek. A versenyzők azért versenyeztek, hogy kiderüljön, ki a leggyorsabb, a szurkolók azért, szurkoltak, hogy az legyen a leggyorsabb, akit kiválasztottak maguknak szurkolni. És kész.
Domonkos újra a gondolataiba merült.
– Szóval csak azért versenyeztek, hogy nyerjen valaki?
– Úgy van.
– És hogy az is nyerjen, aki nekik szurkolt.
– Úgy van.
– És semmi más értelme nem volt.
– Az égvilágon semmi más értelme nem volt.
– Mármint nem menekültek, nem kaptak ételt a végén.
– Mindig kaptak ételt.
– Kik?
– Mindenki. Aki versenyzett és aki szurkolt, az is. Volt étel. Csak az számított, hogy ki nyert.
– Mert akkor mi volt?
– Akkor nyert és kész. Elmondta magáról, hogy nyert és a többiek is tudták, hogy nyert.
– És kész?
– És kész.
Mirtill felbukkant a távolban. Egy üres műanyag gallont szorongatott a hóna alatt. A két fiatalt egy hete ismerte meg Augusztusz, de már most kedvelte őket. Életrevaló kölykök voltak. Sok mindent nem tudtak, de sok mindent nem is kellett tudniuk. A tudás néha furcsa dolgokat okozhat.
– De mégis… ennek mi értelme volt? – kérdezősködött tovább a fiú.
– Számukra volt értelme. Nagyon is sok értelme. Erre tették fel az életüket. Mármint azok, akik versenyeztek. Néha azok is, akik szurkoltak. Nagyon komolyan vették a dolgot.
– Hogy elmondhassák, ők a legjobbak?
– Igen. Ez akkor fontos volt.
– Fontos? – nevette el magát a fiú. – Persze!
– Fontos. Régen ilyen dolgok is fontosak voltak. Régen…
– Hagyjuk – legyintett Domonkos bosszúsan. – A régen nem most van – mondta és belehajította a flakont mélységbe.
– Ezért régen kaptál volna egy kis pénzbüntetést.
– Ezért?
– Persze. Ez környezetszennyezésnek számított.
– Ez? – Kerekedett ki a fiú szeme. – De hiszen ennél milliószor…
– Ugyan, csak húztalak – nevette el magát Augusztusz.
– Na megyünk? – érte be őket Mirtill. – Találtam egy gyűjtőedényt. Mit dobtál el az előbb?
– Egy Touros palackot – vont vállat Domonkos úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondta volna.
– Az mi?
– Az? Egy bicikliversenyen használták…
– Verseny?
Feltápászkodtak. Augusztusz lemaradt. Az időseknek egy ideje illendő volt egyedül sírni, ha fiatalok voltak a közelben.
