– Ezek szerint börtönőr akar lenni nálunk.
– Igen, uram.
– Első kérdésem, hogy komolyan gondolja-e.
– A legkomolyabban.
– Nocsak, ambíció! Az itt nem árt. Mit gondol, képes elbánni ennyi rabbal? Ahogy látom az aktájából, ön eddig kisebb létszámú intézményekben dolgozott. Ugye felfogta, hogy itt sok millió ember lesz magára bízva? Ez már nem kisdedóvó.
– Felfogtam. Éppen ezért jelentkeztem önökhöz.
– Rendben. Akkor kezdjük! Ön szerint, hogyan lehet kordában tartani ennyi embert?
– Nem értem a kérdést, uram. Azt hittem, hogy ez már egy működő intézmény, ahol szabályok vannak, rend, amit csak be kell tartatni.
– Na, éppen ez a baj azzal, hogy sokan ilyen kis intézményből jelentkeznek hozzánk. Mit képzel, a mi létesítményünk milyen? Rácsok és kerítések, kutyák és bilincs?
– Olyasmi.
– Hát nem. Ennyi embert akar viselkedésre kényszeríteni erővel? Ez kérem nem sci-fi, ez ma és itt van.
– Elnézést!
– Semmi baj, ön még tapasztalatlan. A helyzet az, hogy ilyen létszámú rabállomány esetében a rácsok már nem érnek semmit, itt a szabadsággal kell ügyeskedni.
– Ez nem egy börtön?
– Dehogynem. De mint minden börtönben, nem a falak számítanak, hanem az, hogy a mögötte élők mit gondolnak a falakról. A valódi, profi börtön, mint amibe ön most jelentkezett, a szabadságról szól. Tudja, hogy mi az a szabadság?
– Azt hiszem, igen. A szabadság az, mikor azt teszek, amit csak akarok.
– Nem talált. Elsőként meg kell értenie, ha itt akar dolgozni, hogy a szabadság egy gondolat csupán. Egy fogalom a fejben. Ezért aztán mi, ebben a kiemelt és profi intézményben nem szögesdrótokkal foglalkozunk, hanem azzal, hogy ki mit gondol. Mi a fejekkel foglalkozunk. Ez sokkal biztonságosabb módja a rabtartásnak, mint az őrzőkutyák és a bilincs. Érti?
– Azt hiszem.
– Én nem hiszem, hogy érti. Maga szerint ön most szabad?
– Én? Hát persze, az vagyok. Azt csinálok, amit akarok.
– Ön szerint ez a szabadság?
– Miért, nem az?
– Na, pont itt különbözünk a hagyományos, régimódi intézményektől. Ön szerint a szabadság az, amikor azt csinál, amit akar. Én szerintem az, amikor azt hiszi, hogy azt csinál, amit akar. Úgy látom, nem érti a különbséget. Rendben. Segítek. Ön szerint most távozhat innen?
– Persze, nem vagyok bezárva.
– Biztos ez?
– Miért, be vagyok zárva?
– Ott az ajtó. Talán be van zárva, talán nem. Talán ez egy zárt intézmény, és nem lehet csak úgy ki be mászkálni, amikor csak az embernek kedve szottyan rá.
– Be vagyok zárva?
– Ne legyen ideges! Én nem mondtam, hogy nem mehet el, persze azt sem, hogy elmehet. Érti már?
– Össze vagyok zavarodva.
– Persze, ez nem csoda. Nem találkozott még ilyesmivel, pedig ha itt akar dolgozni, akkor ez lesz a fő feladata.
– Vagyis?
– Vagyis a rabok fejében kell rendet teremteni. Ha nincs rend a gondolatok között, akkor jön a baj, lázadás, rendbontás. Amíg nem kérdeztem meg öntől, hogy ki akar-e menni, addig azt hitte, hogy szabad, ugye?
– Persze.
– És most szabadnak érzi magát?
– Nem… nem tudom. Ki tudok menni, ugye?
– Látja, még mindig ezen lovagol, pedig hozzá sem nyúltam az ajtóhoz, csak felhívtam rá a figyelmét. Csak a fejében lévő gondolatot változtattam meg. Ez a valódi fegyőr igazi eszköze.
– A gondolat.
– Hogyne. Képzeljen el egy börtönt, ahol a rabok nem tudják, hogy börtönben vannak. Ön szerint lesz ott rendbontás, börtönlázadás, ilyesmi?
– Azt hiszem, nem.
– Nem bizony. Hiszen senki nem viselkedik rabként börtön nélkül. Aki nem tudja, hogy egy cellában van, az nem akar kitörni belőle. A mi elsődleges feladatunk tehát az, hogy a rabok ne tudják meg, hogy rabok. Ez az első szint.
– De… attól még… hogyan?
– A kulcsszó a tudatlanság. Tudja, az állatkertben növényeket festenek a majomház falára, hogy az ostoba állat azt higgye, egy dzsungelt lát a távolban.
– De az valójában nem dzsungel.
– Nem. De maga szerint érdekli a fal bármelyik majmot, míg a ketrecen belül oda megy és azt tesz, amit akar?
– Akkor nem. Azt hiszem, hogy akkor…
– Mondja csak ki!
– Szabadnak érezné magát.
– Okos ember ön, vannak esélyei. Így van. Akkor szabadnak hinné magát, mert nem is tudná, hogy léteznek falak. Az ön dolga, ha felvesszük, akkor ez lesz. El kell kápráztatnia őket különböző lehetőségekkel, hogy ne akarjanak elsétálni a számukra nem is létező falig. Cirkusz, kenyér és főleg gondolatok. Gondolatok uram, gondolatok. Amiről nem tudunk, az számunkra nem létezik. A rabok fejében lévő gondolatokat kell terelgetnünk.
– Értem én, de mi van akkor, ha valamelyik majom, bocsánat, elítélt mégis elmerészkedik a falig? Mondjuk véletlenül.
– Okos kérdés. Hát igen. A majmokkal az a baj, hogy ők kevesebbet gondolkodnak. Bizonyos értelemben nehezebb őket rács mögött tartani, mert ők megtalálják a falat, aztán csak ülnek ott előtte, és szomorkodnak. De hát az az ő bajuk, minket, embereket nem nagyon érdekel, hogy mit gondol egy majom. Viszont a humán fogvatartottak esetében az őr feladata nem változik: még mindig a gondolattal dolgozunk. Egyébként elárulom magának, hogy be vagyunk zárva. Minden interjú kerek órában kezdődik és biztonsági okokból az ajtó zárva marad ötven percig. Ha akarna, sem tudna kimenni.
– Tehát nem vagyok szabad.
– Ó, ne aggódjon, én sem vagyok az.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy én is be vagyok zárva. Én sem mehetek ki. Itt ez a szabály. Ha például ön azért jött volna ide, mert fel akarja robbantani ezt a részleget, akkor magával robbannék. Az ajtó automatikus, nem ül mögötte senki. Nekem is ki kell várni az ötven percet, hogy kijuthassak magával. Ha úgy vesszük, mindketten rabok vagyunk.
– Ó!
– …
– …
– Elhitte?
– Mit?… Micsoda? Nincs bezárva?
– Nincs. De gondolom, eszébe sem jutott, hogy kipróbálja. Vagy igen?
– Nem.
– Nem bizony. A rabtartás második szintje akkor lép életbe, amikor a rab felismeri, hogy falak veszik körül. Ebben az esetben azt kell elérni nála, hogy azokat áthághatatlannak tartsa. Aki nem hiszi el, hogy meg lehet szökni, az nem próbálkozik. Ki próbál meg puszta kézzel áttörni egy húsz méter vastag betonacélt? Elárulom: szinte senki. A többség csendben marad és megpróbálja elfelejteni, hogy egyáltalán létezik a fal. Persze a fal lehet vékony. Nem kell bele annyi anyag. A feladat az, hogy rabunk vastagnak higgye. Ez is csak egy gondolat, semmi több, de elég hatékony, nem gondolja?
– Az. De lesznek olyanok, akik mégiscsak megpróbálják majd.
– Ön ide sorolja magát, ugye?
– Talán.
– Látom én, hogy igen. Persze, vannak ilyenek. Kevesen ugyan, de vannak. Itt lép életbe a harmadik szint.
– Van harmadik szint?
– Van ám. Egyébként az előbb füllentettem, az ajtó nyitva van. El lehet sétálni.
– Tényleg?
– Persze. Mehet, ha óhajtja. Mondjuk…
– Mi mondjuk?
– Nyilván ezzel véget ér az interjú, és így sajnos önt nem vehetjük fel. De persze mehet. Én személy szerint sajnálnám ugyan, de ön szabad ember…
– …
– Nos, megy?
– Nem. Kell az állás.
– Harmadik szint. Amikor a rab tudja, hogy létezik fal, elhiszi, hogy azt át lehet törni, ő mégis önként választja, hogy marad, mert azt hiszi, hogy a falon belül jobb lesz neki. Az önkéntes raboknál nincs jobb. Minden rabtartó álma. Ez persze már a rabtartás magasiskolája. Ennél kifinomultabb módszer már csak egy van, amikor a rab azt is elhiszi, hogy kint semmi sincs, hogy nem létezik szaba… De hagyjuk is, egy felvételi beszélgetés során nem is esik szó erről. Egyébként az előző háromról is ritkán beszélgetünk, nem is tudom, hogy mi ütött ma belém. Talán azért, mert ön rokonszenves nekem.
– Köszönöm!
– Nincs mit. Nos, akkor már csak egy feladat maradt és végeztünk is. Tisztáznunk kellene egy fontos kérdést arra az esetre, ha felvételt nyer.
– Van rá remény?
– Hogyne! Nem is kevés. Szóval, sikeres felvételi esetén a cégnek lesz pár kikötése. Érthető, a komoly beosztás jár némi kötelezettséggel, és higgye el, ezek mindegyike megalapozott és szükséges. Mit szólna ahhoz, ha például mi döntenénk el a szabadságok időpontját?
– Rendben.
– Az egyenruhát mi adjuk.
– Rendben.
– A szolgálati lakását mi jelöljük ki.
– Rendben.
– Amennyiben párkapcsolatra adja a fejét, az illetőt leinformáljuk, és ha nem megfelelő, akkor nem engedélyezzük.
– Rendben.
– Munkáját folyamatosan értékeljük és az azt követő javaslatok betartása kötelező.
– Rendben.
– Remek. Azt hiszem, nem lesz ezzel gond. Maga szerencsés ember. Keveseknek adatik meg ilyen lehetőség. Szabad, kreatív környezet, fontos munkakör. Szerintem hamarosan látjuk egymást.
– Köszönöm! Nagyon izgatott vagyok!
– Nem is csodálom.
– Alig várom, hogy beálljak.
– Mi is alig várjuk. Jó ám itt, majd meglátja, és a rabokkal ellentétben ön szabad lesz, mert a szabadság mindenekfölött áll! Mi, a falon álló börtönőrök értjük ezt a mondatot.
– Igen, szabadság mindenekfölött!
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!