Aurél bekanyarodott a sarkon. Szűk kis utca volt, az elején egy pékség üzemelt. Friss sütemények sorakoztak a kirakatban a napsárga lámpák alatt. Esett ugyan, de ezért nem kellett még ernyőt nyitni. Aurél lenézett Tulliára, aki mellette szaporázta a lépteit. Még soha nem gondolkodott el azon, hogy egy gyereknek tulajdonképpen szaladnia kell, ha egy felnőttel siet. És most siettek.
– Au! – szólalt meg Tullia.
Aurélnak nem kellett ránéznie. Pontosan tudta, hogy kakaóscsigáról lehet csak szó. A sarok előtt még reménykedett, hogy megússza a magyarázkodást, de úgy látszik, a gyerekek tényleg soha nem felejtenek, ha édességről van szó.
– Most nem lehet. Sietünk.
– De, Au…
– Tullia, nem. Holnap, ha időben érkezünk, akkor kapsz. Most is szeretnék venni, de nem fér bele az időbe.
Kezén érezte, hogy a kislány előre halad ugyan, de hátrafelé néz. Ha az ő gyereke lenne, most talán visszafordulna, de megígérte az apjának, hogy a lány időben a helyén lesz. És ezt nem akadályozhatja meg egy kakaóscsiga.
– Tullia, figyelj – mondta olyan vidám hangon, ahogy csak bírta.
– Tessék.
– Ma én jövök érted, és mire kijössz, hozok neked egy csigát.
– De nekem most kell.
Megálltak. Aurél a kislány szemébe nézett. – Tullia, bent sokan vannak. Visszamehetünk, de akkor lehet, hogy elkésünk. És tudod, hogy mit jelent az, ha késünk?
Tullia fekete szemeit Aurélra szegezte és bólintott.
A hátralévő négy háztömbön Tullia húzta Aurélt. A szülők mondták, hogy így lesz, ha előjön az aduval, de ő nem hitte. És most tessék. A saját szemével látta.
Megálltak az épületnél. Tullia tudta a dolgát. A kapualj mellett azonnal lekuporodott, mintha cipőt kötött volna. Ezt Aurél rendkívül nevetségesnek találta az eligazításon, amit Tullia szülei tartottak előző este, de most az egész természetesnek tűnt. Tullia pontosan úgy nézett ki, mint aki cipőt köt, ő pedig arra vár, hogy sikerüljön a művelet.
Aurél elővette zsebéből a cetlit, és a kapu felé fordult. Beütötte a kódot, majd az ellenőrző kódot is. Az ajtó berregett ugyan, de nem nyílt ki. Ez is egy biztonsági elem volt. Ha valaki nekiveselkedett volna a zárnak, a rendszer azonnal letiltott volna és életbe lépnek a biztonsági folyamatok.
– Tessék? – szólalt meg egy hang a konzolból. Idősebb nő lehetett.
– Émile ou De éducation – mondta Aurél fennhangon. Ettől a résztől félt a legjobban. Nem tudott franciául. Ha nem veszik be a jelszót, akkor ugrott az egész.
– Émile ou De l’éducation – jött a válasz némi korholó éllel az l-hangzón.
– Bocsánat – hümmögte Aurél.
Nem jött válasz, de az ajtó kinyílt.
Tullia befejezte a cipőfűzést, és bevágtatott a kapun.
Az épület lépcsőháza kísérteties ürességgel kongott. Postaládák rengetege mellett gyalogoltak el. Az épület kívülről többet ígért, mint amit belül nyújtani tudott. Kopott szomorú beázásfoltok éktelenkedtek a kopott falakon.
– Merre? – kérdezte Aurél.
Tullia egy jelentéktelen vasajtóra mutatott.
– A kukatároló? – Aurél őszintén meglepődött.
Tullia felnevetett.
A helyiségben bomló hulladékok szaga terjengett. Aurél megállt és értetlenül nézett körbe, de Tullia magabiztos volt. Sorban a harmadik kukához sietett, és kihúzta a sorból. Egy vékony, alig vállszélességű ajtó vált szabaddá. Kilincs nem volt rajta, szürke színe beleolvadt a környezetébe.
Tullia kopogott. Apró ökle megabiztos tamtamot vert a fémlemezen. Az ajtó azonnal kinyílt. Mögötte egy erősebben megvilágított folyosó bukkant fel.
– Á, a mi kis Tulliánk – szólalt meg egy nő. Aurél úgy vélte, hogy ugyanaz, aki kijavította soha nem létező franciatudását.
– Csókolom! – válaszolt Tullia, és nekiiramodott a folyosónak.
– És ön? – kérdezte a nő. Mélykék pillantását Aurél alig állta.
– Nagybácsi.
– Nagybácsi. És a szülők?
– Dolguk volt. Valami hivatali… Úgy tudom, hogy írtak üzenetet… – mondta gyorsan Aurél, de a nő nem hagyta végig mondani a mentegetőzést.
– Tudom. Csak érdekelt, hogy mit mond maga. Tudja, manapság nem lehet elég óvatos az ember, és a mai napon különösen nem lehet az.
Aurél bólintott, bár nem értette pontosan, hogy mire utal a nő.
– Na, akkor fáradjon utánam – intett a nő, sarkon fordult és Tullia után eredt.
A folyosó egy nagyobb helyiségbe torkollott, ahonnan több ajtó ágazott el jobbra és balra. A bejárat mellett egy üres asztal várakozott. A nő megállt a folyosó közepén, és a még mindig szúrós kék szemét újra Aurélra emelte.
– Esetleg hozott valamit?
– Ja, igen! – bólintott gyorsan Aurél, és lekapta hátáról a zsákot. A lába elé dobta és kivette az első csomagot.
– Az asztalra, ha kérhetem – mondta a nő.
Aurél engedelmeskedett. Kisvártatva termetes kupac tornyozódott az asztalon, melyben a legváltozatosabb tárgyak fordultak meg. Vécépapír, mosogatószivacs, tisztítószerek, néhány csomag nyomtatópapír, és számos doboz, melyben nyilván titkok lapultak. A legjobban Aurél lepődött meg egyikükön-másikukon.
– Ez mi? – kérdezte egy nehéz, szürke dobozra.
– Kréták. Nem tudja, hogy mit hozott? – nevetett fel a nő.
– Nem. Én csak a hordár vagyok, de ahogy látom, Tullia szülei elég lelkesek.
A nő mosolyogva bólintott.
Aurél befejezte a pakolást.
– Hát én nem is tudom, hogy akkor mi a dolgom.
– Semmi. Délután kettőkor várja Tulliát az épület előtt, már ha ön jön érte.
– Én. A szülők nem érnek rá.
– Nos. Akkor… Örvendtem – mutatott a nő a kijárat felé.
– Igen. Hogyne – bólintott Aurél, és elindult a folyosó felé.
– Margó, ma nem jött be Babett – szólalt meg egy nő a hátuk mögött. – Jó napot – biccentett Aurél felé, amikor észrevette.
Aurélban fények gyúltak, és így csak zavart biccentésre futotta a köszönésből.
– És?
– Nincs, aki a kamerát kezelje. Én nem tudom. Nekem a demonstrációt kell csinálnom, és eleve nem is tudom kezelni.
– A francba! Pont ma! – hördült fel a kékszemű Margó.
– Mi legyen? – kérdezte a nő. Mellette egy kameraállvány ácsorgott. – Fújjuk le?
– Nem lehet. Pamela nem bírná tovább.
A nő bólintott és széttárta a kezét. – Akkor? Te kezeled?
– Én neked segítek.
– Erről beszéltek – bólintott a nő. – És maga? – nézett hirtelen Aurélra.
– Én?
– Ráér egy kicsit? Maximum két óra. Egy kamerát kellene kezelnie. Férfi, csak ért hozzá.
– Flamina! – hördült fel az idősebb nő.
– Most mi van? Megkérdeztem. Ki az ön gyereke?
– Tullia nagybácsija – válaszolt Aurél helyett Margó.
– Tullia? Imádom. Okos lány. A nagybácsija csak segít már neki.
– Flamina, ezt hagyd abba!
– Jó! – bökte ki Aurél.
– Jó? – nézett rá meglepődve Margó.
– Persze. Van két órám, nem gond.
Margó szótlanul töprengett egy ideig, majd Aurélra nézett.
– Megtenné?
– Persze. Valójában már forgattam is egyszer…
– Jó. Akkor gyerünk, Pamela nincs túl jó bőrben.
Flamina bólintott, és eltűnt az egyik szobában. Margó az állványra mutatott, és Flamina után eredt.
A szoba inkább terem volt. Gyerekek ültek benne pisszenés nélkül. Aurél Tulliát is felfedezte, aki csillogó szemmel integetett neki. A gyerekekkel szemben egy tábla volt. Előtte asztal. Az asztalon egy nő feküdt kiterítve, műtétre volt felkészítve. Feje mögött egy férfi ült, kopott altató-maszkkal a kezében.
– A rohadt életbe, mi van itt? – hördült fel Aurél.
– Demonstráció – nézett vissza rá Margó. – Pamela tanárnőnek, iskolánk talán legtapasztaltabb történelemtanárának vakbélgyulladása van.
– Helló! – intett felé az asztalról a nő, és Aurélre nézett. – Maga… új kolléga?
– Tullia nagybácsija. Ő kezeli a kamerát – mondta Flamina, miközben egy tálcáról orvosi eszközöket pakolt ki Pamela teste mellé.
– Örvendek! – bólintott Pamela – Mikor kezdjük? Eléggé fáj.
– Mindjárt – mondta Margó, és felvett egy iskolaköpenyt.
– És most mi lesz? – kérdezte szörnyülködve Aurél.
– Megműtjük.
– De itt, a gyerekek előtt?
– Persze. Ez a lényeg.
– Mi?
– Hogy a gyerekek lássák. Ezek közül nem egy lurkó orvos lesz. De ha nem is, az élmény akkor is megmarad velük. Ennél többet nem tudunk tenni értük. De ennyit igen. Akkor pedig miért ne? Tanárok vagyunk, nem?
Aurél érezte, hogy a lábai alig bírják el. Talán ha kiszökhetne, még megakadályozhatná ezt a borzalmat. Hirtelen eszébe jutott a mobilja. Remegő kézzel halászta elő zsebéből.
– Egyáltalán, milyen számot kell hívni ilyenkor – motyogta eszelősen.
– Figyeljen ide, Tullia nagybácsija – mondta nyugodt hangon Margó.
– Aurél.
– Figyeljen ide, Aurél! És ne nyomogassa már azt a telefont!
A nő hangja hipnotikusan hatott Aurélre. A régi iskolája jutott eszébe.
– Nézzen rám! – mondta Margó, és Aurél engedelmeskedett.
– Ez most itt elég bizarrnak tűnik, ugye?
– Az nem kifejezés.
– De most hallgasson végig, utána döntsön, hogy kit hív fel, ha egyáltalán felhív valakit. Jó?
Aurél bólintott.
– Au, nincs semmi baj – mondta Tullia. – Anyuék is tudják.
– Így van – bólintott Margó. – Pamela tanárnőnek vakbele van. Ezt egy egyszerű netes diagnózissal ki lehetett találni. Ha az ő fizetésével kórházba kerül, könnyen lehet, hogy nem éri meg a reggelt, és elpusztul a váróban. Ön mit tenne?
– Nem tudom. Talán mégis várnék…?
– Talán igen. De Pamela kollegánk úgy döntött, hogy inkább legyen belőle egy demonstráció. Barnabás kollégánk, matematika tanár, már nem egy műtétben vett részt altatóként. Én is több műtétet levezényeltem már, és Flamina tanárnő, magyar irodalom és nyelvtan, egész éjjel a netet bújta vakbélműtét ügyén.
– Úgy van. Mindent tudok, és nagyon jó a kézügyességem – bólintott magabiztosan Flamina.
– De nem… maguk nem…– hebegett Aurél.
– Nem. Mi nem vagyunk orvosok. De úgy gondoljuk, hogy ez a helyes. Gondoljon bele. A gyerekek soha nem tanulhatnak ennyit. A motivációs élmény az eget veri. Egyébként sem tanulhatnak biológiát. Egy éve nincs szaktanár a legtöbb iskolában. És így van ez a többi tantárggyal is. Pamela pedig bevállalta ezt a kis kockázatot. Ennyit megér a jövő.
– Ennyit meg – bólintott Pamela. – De ha nem kezdjük el, akkor a gyerekek a bélműködésről fognak mindent megtanulni.
– De legalább egy orvost kérjenek meg – nézett kitágult pupillákkal az asztalonfekvő nőre Aurél.
– Nincs idejük. És megbüntetnék őket.
– És magukat?
– Nekünk már mindegy. Ez az iskola amúgy is illegális. Ha nem tűnt volna fel, egy kukatárolón át jutott ide. Itt mindenfélét tanítunk, Aurél. Mindent. Nem csak azt, amit szabad, hanem mindent. Nem érti? Ez az egész egy illegális jövőépítés.
– Az, hogy esetleg meghal?
– Több is veszett Mohácsnál – kacsintott Paméla. – Most már kezdhetnénk.
– És a szerszámok, műszerek? – kiáltott Aurél. – Azok honnan vannak?
– Barkácsbolt – mosolyodott el Margó. – Tanárok vagyunk. Leleményes népség. Ezt-azt pedig loptunk. Az altatógázt Barnabás kolléga saját műtétjéről lopta el, amíg várakozott. Kicsit fájt utána a beavatkozás, de megérte az a kis kellemetlenség. – Barnabás vigyorogva mutatta fel hüvelykjét. Kék gumikesztyű volt rajta. – A tanári szakma áldozatottal jár, Aurél. Pláne, ha tanítani is akar az ember. Na, akkor kezdhetnénk. Kamera forog.
– Nem! – kiáltott fel Aurél. – Ez őrültség.
Margó kék szemét Aurélra vetette. Nyugodt hangon beszélt. – Aurél, Tullia nagybácsija, maga még mindig nem érti. Ők itt a jövő – mutatott a padokban ülő gyerekek felé a nő. – Minél kevesebbet tanulnak, annál butább lesz a következő generáció. Nem csak ők, hanem mindenki, aki akkor él. Mert egy generáció olyan okos, mint amilyen okos a benne élő legokosabb ember. És mi, felnőttek nemsokára kihullunk innen. Pamela tanárnő talán már délre. Ha ezt megérti, akkor azt is megérti, hogy ezt kell tennünk. Oktatni kell. Mindenáron. Mert ha nem tesszük, akkor végünk. Nem nekünk, hanem a gyerekeinknek, és az ő gyerekeiknek. Ha irányítani akarsz valakit, akkor butítsd le. Öld meg az írástudókat, és igázd le, aki maradt. Ez működik, mert egy buta népet könnyű irányítani. De ugyanaz a buta nép el is fog sorvadni. Kihal. Megeszik az okosak. Felfalják, kiirtják, és még azt sem fogja érteni, hogy mi történt vele. Ezt akarja Tulliának? Igen? Akkor telefonáljon.
– Au, ne! – hallotta Aurél Tullia hangját az osztályból.
– Vagy vegyen részt egy igen izgalmas és vidám anatómia órán. És beszélgethetünk vallásokról, filozófiáról és pszichológiáról is, mert ezek fel fognak merülni közben az biztos. Különösen a hitbéli témák. Nos? A jövőt választja, vagy inkább feldob minket?
Aurél tétován nézett hol az egyre vékonyabb szájjal mosolygó Pamelára, hol Margóra, hol Tulliára.
– Ha nem kezditek el, akkor én kezdem – nyögte Pamela.
– Akkor kezdjük! – bólintott Margó, és az asztalhoz lépett. – Kollegina, mit látott a neten?
– Bemetszünk – jelentette ki Flamina határozottan.
– Előbb nem altatni kéne? – kérdezte Aurél reszketeg hangon.
– Jó, hogy mondja – bólintott Margó.
– Aztán mindent megjegyezni! – nézett Pamela az osztályra. – Utána kikérdezem.
Barnabás Pamela arcára helyezte a maszkot, és adagolni kezdte a gázt.
– Ért hozzá? – kérdezte Aurél.
– A szomszédom altatóorvos. Két teljes napon át magyarázott. Ha nem lenne beosztva hetvenkét órára, eljött volna. Azt mondta, hogy műtött már rosszabb helyeken is, és bármikor felhívhatom. De azt mondta, hogy nem lesz gond.
– Látja, Aurél, nem hülyék, csak elszántak vagyunk – mosolyodott el Falmina.
Öt perc múlva Barnabás bólintott.
– Hát akkor, gyerekek. Gyertek egy kicsit közelebb. Pamela tanárnő vakbele valahol errefelé van. Elsőként ismerkedjetek meg az emberi bőrrel, és azok rétegeivel.
– A francba! – szisszent fel Aurél, és bekapcsolta a kamerát.
Margó mosolyra húzta a száját a vírusidőkből hátramaradt, kissé gyűrött maszk mögött.
*
Október 5. A tanárok világnapja.
Oberon álma 2. rész(8)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
Mélységi mámor!(4)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)