Szept. 27: A turizmus világnapja

– Hát ez elképesztő volt!
– Örülök, hogy teszik.
– De tényleg. Hihetetlen! Ezek a táncok, ezek a mozdulatok meg a sodró lendület. Lenyűgöz a folklórjuk.
– Az jó. Ötezer lesz.
– Tízet is megér.
– Akkor tíz lesz.
– Nem öt?
– Hétvége van, benne van a népdal felár.
– Ja, értem. Azok a népdalok. Fájók és mégis élettel teli mind. Sírnak, de reménykednek is.
– Aha. Az énekesnek fáj a feje. Migrénje van napok óta.
– Sajnálom.
– Én nem. Ha nem fáj semmije, akkor egyenesen elviselhetetlen. Jobb, ha fáj, úgy csak óbégat.
– Ez nem óbégatás volt.
– Hát, ha maga mondja.
– Higgye el! Csodálatosan énekel. És a dalok! A maguk dalai szépek. Milyen lehet az a kisgyerek, aki ilyen dalokon nő fel?
– Zavart. Ezek nem népdalok.
– Nem?
– Műdalok. Talán ha ötven éve írták őket.
– Akkor is szép. És a kiséret, ahogy a zenészek játszanak… benne van a szívük.
– Inkább a májuk.
– Jó, de a tánc! Egy csoda. Kecses, de vad. Előjön a régmúlt.
– Hát ja, az szép. Leszámítva, hogy így soha nem táncolta senki.
– Ezt hogy érti?
– Kicsi a hely, szóval pár lépést innen-onnan összefoltoztak. Turistáknak jó.
– Engem lenyűgözött.
– Maga turista.
– Kicsit lemondó hangulatban van.
– Ja, kicsit abban. Mindjárt jön a következő csoport, és fel kell mosni.
– Ma még jönnek?
– Persze. Éjfélig még kettő.
– Hát a konyhát nem irigylem. Ezek az autentikus ételek. Eszméletlen finomak. Mindig azonos minőségben. Az nem gyerekjáték.
– Egy csoport csak egyszer eszik itt, és nem nagyon beszélgetnek egymással. Már ami a minőséget illeti.
– De nagyon finom.
– Tényleg?
– Igen.
– Akkor jó.
– Maga főz ilyesmit otthon?
– Elég ritkán.
– És az jobb?
– Más a paprika, a hagyma, a zsír, a hús és a feltét. A többi azonos.
– Ne legyen már ilyen búvalbélelt! A csoport alig akart távozni. Vastaps volt. A tűznyelőt kétszer is visszatapsolták.
– Igen. Az nagyon autentikus volt. Ő keres a legjobban.
– Na és a mókusidomár? Majdnem elájultam. Nem is tudtam, hogy a középkorban volt maguknál olyan, hogy mókusidomár.
– Én sem.
– Akkor a mókus valami szent állat? Sok dal szól róla?
– Csak egy úttörő.
– Oh. Az is ősi mesterség?
– Ja. Főleg gyerekmunkások voltak benne.
– Iszonyú.
– Nekem mondja?
– Na és a két lovag?
– Ők is jól keresnek.
– Ja, ne is mondja! Azok is eszméletlenek voltak.
– Leütötték egymást? Nem is láttam. Aztán majd jön az ÁNTSZ…
– Nem, dehogy! Csak úgy csattogott a pallos. És azok a páncélok!
– Egyik sem volt eredeti.
– Gondolom. De nyilván a harc…
– Ja, az igen. Az autentikus volt. Pont így csaptak össze ötszáz éve a férfiak minden kocsmában. Sisak fel, kard ki és fröccsenjen a vér. Egyébként egyik fegyver sem passzolt a páncélhoz. Kétszáz év az eltérés. De a morgás tényleg nagyon eredeti volt. Pont, mint kétszáz éve.
– Ezt honnan veszi?
– Töritanár vagyok.
– Nem recepciós?
– Ja, de.
– Akkor pontosan tudja, hogy milyen fontosak a turisták számára ezek a kis műsorok.
– Pontosan tudom.
– Ott van például a langalló.
– Ott van.
– Ezen csodálatos vidék konyháiba pillanthatunk be általa.
– Ja. Bár senki sem eszik olyat.
– Akkor mit esznek?
– Pizzát.
– Jó, de… na és a ló? Odakint a bemutató?
– Cirkuszosok, csak már nem szeretnek utazni. Egyébként mit képzelt, most is lóháton járunk a Tesco-ba?
– Nem, dehogy. Bocsánat!
– Semmi baj. Autóval járunk, mint maguk.
– Nekem akkor is minden tetszett. Jó volt a hangulat. Meg az a mezítlábas lány.
– Na, az tényleg autentikus volt. Kint lakik a kukák mellett, wc-re jött be.
– Hát akkor is pazar volt. Nem tud lebeszélni. És az italok! Istenem!
– Igen, a rövid sokat segít. Pláne ha sör is van hozzá.
– Tessék, a sör! Milyen íze volt!
– Milyen?
– Sör.
– Erőset hozatunk. Segíti a borravalót. Mire a tűznyelő jön, már mindenki igazi autentikus hangulatban van.
– Hát sajnálom. Nem kellett volna lelkesednem.
– Bocs. Holnap megyek szabira, és már nagyon elegem van.
– Értem. És elutazik valahova?
– Aha. Éppen magukhoz.
– Tényleg?
– Már alig várom, hogy megkóstoljam a híres ragut.
– Ja, a ragu. Az tényleg finom, de a belvárosban ne egyen!
– Jó.
– Ja, és ne dőljön be, nálunk vagy száz év óta nem viselnek fityulát, és az akkor sem így nézett ki. Az a vendéglő, ahol fityulás az ajtónálló, tuti a pénztárcára megy.
– Jó.
– És ha jót akarok enni?
– Fogjon egy helyi lakost, vagy irány a külváros.
– Annyi időm nincs. Csak pár nap a város lényeges részeire. Akkor mit egyek?
– Akkor… Pizzát.