Maximnak semmi kedve nem volt egyenesen hazamenni. Bicska a zsebében, ereiben még ott csörgedezett a harc heve. A banda, akinek nekiestek, kemény volt. Hetek óta tervezgették a rajtaütést. Két megfigyelő is dolgozott az ügyön. Mikor érkeznek meg, meddig maradnak, hányan őrzik a főhadiszállást? Kobrák. Már a nevük is röhejes volt. Nyolcvanas évek.
A rajtaütés teljes siker volt. Péppé verték őket. Egy kobrának sem maradt foga. Valójában a legtöbb kéz is eltőrt, pedig a kígyóknak nincs is keze. Már ezért is hülye az a név. Élvezte a harcot. Ahogy jajongtak a kobrák, reccsentek a fogak. Ezek után majd meggondolják, hogy kinek az utcáin grasszálnak.
Befordult a sikátorba. Az utca pállott fényekkel festette meg a szűk folyosót, majd a fény lassan elhalt és csak a szemközti utca reménytelenül halovány lámpái maradtak világítás gyanánt. Olyan volt, mint egy folyó, ahol a közepén a legmélyebb. Itt a sötétség volt egészen mély. Az ő utcája volt. Az ő negyede. Ezt most már a kobrák is tudták, jó alaposan megtanulták.
A férfit alig vette észre. Magas volt, de elég nyüzüge. Egy másik alakkal beszélgetett. Halkan sutyorogtak, mintha éppen egy üzletet ütöttek volna nyélbe.
– Hé, ti! Mit kerestek itt? – kérdezte Maxim, és megmarkolta zsebében a bicskát.
– Csak beszélgetünk – fordult felé a magasabb.
Őszintén sunyi képe volt. Maxim utálta az ilyeneket. Bármi kitelik tőlük. Az utca jó tanítómester. Megtanítja, hogy pont azokkal kell nagyon vigyázni, akik a legártatlanabbnak tűnnek.
– Jó, de miről?
– Az emberek boldogságáról.
Na, témánál vagyunk, gondolta Maxim. Az előbb értették meg a kobrákkal, hogy ezeken az utcákon csak ők beszélhetnek boldogságról, erre tessék, itt egy új próbálkozó.
– Aha. És mennyibe kerül az a boldogság?
– Nem hiszem, hogy azt pénzre lehetne váltani.
– Dehogynem. Ha grammra mérjük, akkor ötezer.
A nyüzüge elmosolyodott, és a mögötte álló alacsonyabb, de szintén törékenynek tűnő alak is vigyorogni kezdett.
– Persze néha pénzért is meg lehet venni. De akkor át kell gondolni, hogy mit is jelent az a boldogság.
– Hát gondoljátok szépen át, csak ne itt. Itt nálunk van a boldogság. Csak nálunk. Menjetek szépen máshová üzletelni.
A magas ropi megcsóválta a fejét.
– Mindjárt végzünk és megyünk.
– Most kéne menni.
– Miért?
– Mert én most mondtam. Ugye nem érted, haver? Tűnjetek el innen. Ez a mi utcánk.
– Kié?
– A kalapácsoké. Vagyis a miénk.
– Kalapács?
– Az. Miért?
– Elég hülye egy név.
– Nem hülye.
– De igen. Kalapács. Jó, hogy nem kapa – csóválta fejét a nyüzüge.
– Hagyd! – szólalt meg mögötte az alacsonyabb. Maxim most látta meg, hogy a kicsinek vékonyka szakálla is van, mint azoknak a gazdag ficsúroknak, akik méregdrága hajléktalan ruhákban flancolnak a kávéházakban.
– Nem tetszik a nevünk?
– Nem igazán. Miért nem valami állatot választottatok? Tigris, vagy sárkány.
– Nem vagyunk kínaiak.
– Akkor kobra? Mit szólnál a kobrához.
Maxim érezte, hogy megy fel benne a pumpa. Lüktetni kezdett benne a vér. Teste újra üzemi hőmérsékletre durálta magát.
– Kobra? Kisfiam, ugye ezt nem mondod komolyan?
– De igen. Vagy lehetnétek mondjuk Vér.
– Vér? Milyen hülye név már az?
– A név nagyon sokat számít. A kalapács egy szerszám. Nem valami félelmetes.
– Míg pofán nem vág egy. Akkor elég félelmetes tud lenni.
– Te mindig hordasz magadnál egy kalapácsot? – kérdezte a hátul lévő szakállas.
– Miért, a kobrák mindig hordanak magukkal egy kobrát? Ez marhaság.
– Mondjuk ez jogos – nézett hátra a nyüzüge a szakállasra.
– Akkor legyetek pokol angyalai – mondta a hátsó.
– Na, az ütős – bólintott a magas.
Maxim megrázta a fejét.
– Állj! Ez most nem egy keresztelő parti, hanem egy felszólítás arra, hogy takarodjatok innen.
– Vagy legyen valami elvont, mint például a triád. Az olyan félelmetesnek és misztikusnak tűnik. A kalapács olyan parasztos – folytatta a nyüzüge.
– Ja, mint Mexikóban a Zéták. Az is félelmetesnek hangzik. Olyannak, mint aminek történelme van. A kalapácsnak nincs történelme. Bármelyik barkács áruházban lehet kapni.
– Nem változtatunk nevet! És a vita lezárva – kiáltott fel Maxim. – Kalapács marad, ti meg elmentek.
– Jól van, na! Csak azt próbáltuk mondani, hogy a név nagyon sokat számít. Akkor veszik komolyan az embert. Az ige igenis lényeges. Minden egyes szó lényeges. Belőlük származik a világ.
– Nagyon lényeges – helyeselt a szakállkás.
– A szónak ereje van. Meghatározza azt, ami mögötte sejlik. A szó maga az élet leírása. Az ember világának reprezentációja. Csak ezt akartuk mondani.
– Meg azt, hogy a kalapács szar név – toldotta hozzá a szakállka.
– Nem szar név! – hördült föl Maxim. El sem hitte, hogy két ilyen lehetetlenül idegesítő alakkal leáll beszélgetni. – És most menjetek innen a francba.
– Mindjárt megyünk, csak még megbeszélünk valamit.
– Nem! Most menjetek.
– Hát pedig nem megyünk.
Maxim végre érezte, hogy ismerős terepre keveredtek.
– Akkor megnézzük, hogy jó név-e a kalapács – mondta és ökölbe szorította a kezét. – Tünés, gyerekek!
A nyüzüge a szakállkára nézett és széttárta a karját.
– Figyelj! Inkább ne menj bele ebbe. Sétálj haza, mi megbeszéljük, amit meg kell beszélnünk, és mi is megyünk a dolgunkra – mondta a nyüzüge.
– Nem így lesz – csóválta meg a fejét Maxim. Érezte, hogy a kobrák után elkerülhetetlenül jön egy kis ráadás.
– Pedig jó lenne. A barátom pantokrátor.
Maximból őszinte nevetés harsant fel.
– Tényleg? Húha, meg ne ijedjek. Azt ugye tudjátok, hogy azok bohócok. Színészek. Balettoznak, nem verekszenek. Az csak színjáték majmoknak.
– De várj…!
– Na jó!
Maxim előre lépett és egy villámgyors jobbegyenest küldött a nyüzüge felé.
Aztán érezte, hogy a frász, amit a homlokára mértek egyenesen elrepíti a szemközti utca fényes járdájának közepére. Vízszintes szárnyalása közben látott pár patkányt, több kukát, két hontalant, és egy a közeli vendégő hátsó kijáratánál bagózó szakácsot. Aztán leérkezett a földre és nagyon, de nagyon fájt mindene.
Eszébe sem jutott felállni. Éppen nyögve tűnődött azon, hogy vajon mi történhetett vele, amikor látókörébe behajolt a szakállka arca.
– Pantokrátor, nem pankrátor. Hidd el, a szavak tényleg számítanak. Szemantika. Meg kellene ismerned.
*
“Pantokrátor, (görögül παντοκράτωρ) jelentése ‘mindenható’, ‘a mindenség ura’.
A szó eredetileg Zeusz egyik mellékneve volt (pantokratis), és a biblia fordításában, a Septuaginta görög nyelvű könyvében jelent meg, mint Jahve Zebaot egyik mellékneve. Az Újszövetségben a megnevezés a Második korinthoszi levélben egyszer, a Jelenések könyvében összesen kilencszer szerepel, és mindig az Atyaistenre vonatkozik. Máté evangéliumában (Mát 28,18) ugyan értjük a kifejezés alatt Jézust, de teljes mértékben csak a negyedik században következik be a jelentésbeli személycsere.” /wiki/
Oberon álma 2. rész(9)
Az archívum 2. (befejező) rész(6)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)
A sárkány(4)