Csak egy rövid gondolat a novella előtt:
December 6-án két hétre (max. 80 hely) kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3),  melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.

Köszönöm a türelmet! És most a novella.

Sugallat

Az értekezlet éppen akkor kezdődött, amikor a bolygó mögül kibukkant a hajó. A nap aranyfénye átáztatta a tárgyalót, és bár az ablakok ezredmásodperc alatt automatikusan állították be áteresztőképeségüket, a legtöbben hunyorogni kezdtek a helyiségben.
– Tessék, még a nap is kíváncsi lett – biccentett az ablak felé a projektvezető. Illino kemény ember volt. Senki sem állt szívesen az útjába. Az értekezlet résztvevői kényszeredetten nevettek.
– Ennyire nem kell nyalni – jegyezte meg Illino, majd az orra előtt fénylő kijelzőre pislantott. – Na, úgy tűnik, hogy az RSZ–Projekt lassan eléri a küszöböt, és nekünk tenni kéne valamit.
Senki sem válaszolt. A team néhány tagja összeszorította a száját. Az ellenzék nem mer támadni, gondolta Illion, és metszőn nézett körbe a csapaton. – Vagy esetleg van, aki nem így gondolja?
Ki akarta ugratni a nyulat. Jobb, ha minden epe kiömlik az asztalra, mert inkább az abrosz legyen mocskos, mint az egész konyha.
– Ha nincs senkinek sem ellenvetése, akkor bevezetem a szokásos protokollt, és csökkentjük a bolygó lakosságát az egyharmadával, aztán meglátjuk, hogy észhez térnek-e. Legyen mondjuk egy nagy klasszikus: valami vírus. Greank, csak van valami a polcon?
Greank mániákus népírtó hírében állt. Nem csak a csapat, de az egész Felügyelő Intézet tudta, hogy a férfi előszeretettel tizedeli meg az állományt. Greank volt az a hóhér, aki örömmel fényesíti alabárdját esténként, és szeretettel gondol a következő reggeli kivégzésre.
– Van, nem is egy. Két vírusom is van. És van egy DNS parancsom is, ami pont jó erre. Úgy hullik el a harmada, hogy gőzük sem lesz, mi okozza a gondjukat.
– Remek.
Újabb csend lett.
Még mindig semmi, gondolat Illino meglepődve.
– Vagy, tudod, mit Greank, legyen inkább a fele. Marad négy milliárd. Legalább fellélegezik pár száz évre ez a szánalmas kis állatkert.
– Nem állatok – szólalt meg végre Minotiria, a csapat antropológusa.
– Mino, ne vicceljen már! Táplálkoznak, szaporodnak, felhalmoznak. A legalapvetőbb biológiai programokat futtatják minden önfegyelem nélkül. Ha ezek nem állatok, akkor új definíciót kell kitalálni az állatokra. Nos, Mino?
Készakarva hívta a nőt becenevén. Talán gyorsabban kikészül, mintha megtartaná a formalitásokat.
– Nem állatok. Kultúrájuk van. Nagyon gazdag és értékes kultúrájuk. Aki megismeri őket, annak nem jut eszébe az állat kifejezés.
– Dehogynem – hümmögte Greank.
– Nem! – emelte fel hangját Minotiria. – Igaz, hogy ma még alapvetően ösztön vezérli őket, de…
– Nincsen de – lépett közbe Illino, mielőtt akadémiai vitába hajlana az értekezlet. – A besorolások nem szimpátia, hanem tény alapon történnek. Ezek ott lent, ösztönvezérelten nagyjából tíz éven belül véglegesen túlszaporodnak, és megmérgezik magukat. Ennyi. Ennek az értekezletnek éppen az a célja, hogy kitaláljuk, mit tegyünk. Én, mint a projekt vezetője úgy döntöttem, hogy tizedelünk. Jóval emberibb megoldás, mint…
– Emberibb? – hördült fel Isdon.
Végre, gondolta Illion, és úgy vigyorgott, hogy még a fogai is kilátszottak. Nagy nehezen megszólalt az ellenzék vezére. Fiatal, lelkes, tudatlan titán volt. Be kell törni az életbe, hogy valódi Felügyelő legyen belőle. Erre várt már két ciklus óta, és most végre bekövetkezett. A tanítás most kezdődik.
– Valami gond van ezzel? – kérdezte Illino.
– Nem látom emberinek, ha kipusztítjuk egy bolygó felét. Iszonyatos megrázkódtatás lesz az eredménye. Talán nem is heverik ki.
– Megrázkódtatás?
– Trauma. Lelki teher. Azt átélni, hogy az ismerőseink fele egyik napról a másikra kipusztul…
– Néhány óra csak – vetette közbe Greank.
– Maga… – nézett Isdon elborzadva Greankra – maga egy…
– Ne személyeskedjünk, kollegák! – avatkozott be gyorsan Illino.
Isdon nagyot nyelt, és jóval halkabban folytatta: – Ezt nem biztos, hogy érzelmileg kibírják.
– Miért ne bírnák ki? – tárta szét kezét Illino. – A technológia nem pusztul el, a tudás megmarad, az adatok megmaradnak, csak kevesebben lesznek. Nagyjából – az előtte lebegő adatok felé nézett – 21% visszaesés, ami 10 éven belül visszaáll normál pályára.
– De akkor is. Ez embertelen. Nem tehetjük.
– Ami azt illeti, nemhogy tehetjük, de meg kell tennünk.
– Nem kell! – fakadt ki Minotiria.
– Nocsak, Mino, véleménye van. Talán van egy jobb terve?
– Van! – válaszolt a nő helyett Isdon.
– És beavatnának?
Isdon Minotiriára nézett. Illino újra elmosolyodott. Igen, ez egy jó párosítás lesz. Ha meglátják a lényeget, ha lemossák magukról a romantika érzelgős cukormázát, akkor komoly jövő vár rájuk. A jó csapatok ilyen magból nőnek ki.
– Talán ha nem a lélekszámba avatkoznánk be – mondta halkan Minotiria.
– Hanem?
– Úgy gondoljuk, hogy némi célzott műszaki utasítással az orrukra koppinthatunk.
– Célzott műszaki utasítás? Azt ugye tudják, hogy nem szállhatunk le, hogy „emberek nem kéne ennyire hülyének lenni”?
– Persze. Nem is erről lenne szó.
– Akkor bombázzuk le őket? Mármint műszakilag? Nem értem magát, Isdon, legyen kicsit pontosabb, ha kérhetem.
– Úgy gondoltuk páran, hogy bizonyos paramétereket megváltoztatnánk.
– Páran? Kik azok a páran?
Most derül ki, hogy milyen csapat ül itt az asztalnál, gondolta Illino.
– Vagyunk néhányan.
– Mégis kik? Emeljék már fel a kezüket, ha lehet.
Az asztalnál egy pillanatig senki sem mozdult, majd Minotiria felemelte a kezét. A mellette ülő biológus lány is jelentkezett.
További öten álltak ki Isdon mellett. Ez igen, gondolta Illino, de az arcán egy rezdülés sem látszott.
– És mégis milyen paramétereket változtatnának meg?
– Eszközorientált paramétereket, uram. Olyan kis módosításokat, mely nem szegül ellen a protokollnak, de mégis sugall valamit.
– Sugall? Úgy véli, hogy ezeknek megfelel a sugallat, amikor a legnagyobb gondjuk, hogy új utódokat hozzanak létre, és hogy eközben megpróbáljanak ne, ismétlem, ne gondolni arra, hogy mi lesz azokkal, amikor felnőtt egyedek lesznek? És amikor mégis eszükbe jut, akkor két kézzel mutogassanak másra maguk helyett. Úgy véli, hogy az „utalás” elég? Nem, fiatal kollégám, megtizedeljük őket. Mire önszántukból rábukkannak az önkorlátozás eszközére, addigra már rég végük. – Az adatokra nézett. – Ha hagyjuk őket a maguk útján, akkor végük. Minimum hetven, de inkább hetvennyolc százalékuk kihal, a műszaki szint minimum hatvan százalékkal esik. Jó eséllyel nem marad se biológiai se fizikai adathordozó kellő mennyiségben. Ha utalgatunk, akkor legalább fél periódusnyi felügyelői munkánk megy a szemétbe, és én ezt nem hagyhatom.
– De nem ám! – horkant fel Greank. – Tisztogassunk. Csinálok valami nem túl durva cuccot.
Greank jól játszott. Illino már vigyorgott belül.
– Ne! Még ne csináljunk semmit, főnök. Próbáljuk ki a mi paramétereinkkel! – mondta Isdon. Szinte könyörgött. Ezen még dolgoznia kell.
– És?
– És ha nem tanulnak belőle…
– Mármint az utalásból? – nevetett fel Greank.
– Igen.
– Fiam. Ezek abból sem tanultak, hogy már alig maradt lent élhető bioszféra. A diverzitás már az egyhez közelít, és még mindig semmi. Az egyedi érdekek úgy írják felül a te sugallataidat, mint orkán a fingást. Nincs esélyed – mondta Greank.
– De van – ingatta fejét Isdon.
– Nincs, fiam.
– De igen. És ne hívjon fiamnak, tata!
– Na, álljunk itt meg – emelte fel hangját Illino. – Tehát azt mondod, hogy próbáljuk ki a te utalásos módszeredet, amit még soha senki sem tesztelt?
– Igen. Ezt szeretném. Ezt szeretnénk.
– Magácska is, Mino?
– Minotiria, és igen – bólintott elszántan a nő.
– És le van már programozva?
– Le. Minden kész.
Illino hosszú szüntet tartott. Ennyi fegyelmezés kell nekik. Végül is letatázták Greankot.
– Nos – szólalt meg, amikor már úgy tűnt, hogy felrobban a terem. – Legyen. Egy ezred periódust kapnak a próbára. Ha nem jön be, akkor ráengedem a bolygóra Greankot, és szabad kezet adok neki. Rendben?
– Igen, uram – nézett rá megrökönyödve Isdon. Jól látszott rajta, hogy nem hitt a sikerben. Ezen is gyúrnia kell még egy kicsit.
– Akkor? Mire vár?
– Igen, uram! – pattant fel az asztal mellől a férfi. A csapata többi tagja is futva követte.
Amikor ketten maradtak Greankkal, az ablakhoz lépett.
– Azt mondta, hogy tata – röhögött Greank.
– Hozzá képest az is vagy.
Greank mellé lépett. – Szerinted? – nézett le a bolygóra. A villanyfényben ázó éjszakai félteke lassan elfordult alóluk.
– Semmi esélye, de ezt a saját kárán kell megtanulnia. Ő még azt hiszi, hogy az, ami helyes, megegyezik azzal, ami szükséges. Gyermeki naivitás. Mint ott lent, ezek a kis… izék. Védik az életet, miközben teljes erőből irtják azt. Magasztos eszmékben hisznek, miközben azok viszik őket a sírba. Te már egy öreg róka vagy, tata, tudod, hogy szép szavakkal és gondolatokkal sehova se jutunk, de ők nem tudják, és ebbe bele fognak halni. Feltéve, ha nem ereszted ki valamelyik gyerekedet. Akkor a kényszer talán…, de csak talán.
– Szerintem bejöhet a kölyöknek – hümmögte Greank.
– Istenem, Greank, te kezdesz szentimentális lenni.
– Nem… na jó, de.
Csendben nézték egy ideig az alattuk forgó bolygót.
– Azért csak készítsd elő valamelyik csapásod, hátha nem jön be az ifjú titánok terve – mondta Illino, hátba verte barátját, és kisietett a szobából.
*
A bolygó első érthetetlen leállása az avarfújógépeket érintette. A világ összes avarfújója egyszerre vált működésképtelenné. Nem volt rá magyarázat. Az alkatrészek hibátlanok voltak, és külön-külön működtek is, de avarfújóként felmondták a szolgálatot.
Aztán más eszközök is sztrájkba léptek.
Az emberiség pedig…
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!