S.O.S Slavonia

H.J.James kapitány kiállt a parancsnoki híd rámpájára, és belenézett a ködbe. Szinte érezte Flores szigetének fű szagát. A Slavonia beledudált a ködbe. Hamarosan itt az idő, mosolyodott el csendesen, és visszalépett a hídra.

– Kétharmaddal előre! – parancsolta.

– Uram? – nézett rá értetlenül Robert Gillingsworth, az elsőtisztje. Mitugrász, kukacoskodó ember volt. Olyasféle alak, akit mindenki utál, pedig soha nem lehet ellene felhozni semmit. Tehát egy idegesítő kis pattanás.

– Csapjunk a lovak közé, Robert!

– De uram, hiszen a köd.

Csend lett. James érezte, hogy ez lesz a pillanat, amikor alacsonyan ívelő karrierje teljesen lapos röppályára áll, majd úgy zuhan a mélységek felé, mint egy vízbe fúródó halászmadár. Node, éppúgy, mint a halászmadarak, remélhetőleg ő is hallal bukkan majd a felszínre. És amíg lent van, addig kirázza tollaiból a fölösleges piszkot, amit hétköznapi nyelven Ashleynek hívnak.

– Gyerünk csak előre, mit nem ért ezen? A víz sima, mi pedig késésben vagyunk.

– De uram, az útvonal.

Igen, az útvonal. Ez volt benne a legjobb, hogy arról nem ő tehetett. Megoldhatta volna, de a szerencse a bátrak mellett áll, és ő bátor volt. Vegyük például Ashleyt. Az a nő egy iszonyat. És ő ennek az iszonyatnak volt a férje tíz éven át. Százhúsz hónap rettegés. Nap mint nap átélte, ahogy a nő kígyó testével, Hyra hajával, melyben minden egyes hajszál képes volt harapni, átcsusszan reggelente a nappalin, ránéz és bejelenti, hogy aznap milyen borzalmas tetteket készül elkövetni ellene, barátai, sőt, úgy amblokk az egész világ ellen. Az a nő nem szörnyeteg, mert a szörnyetegeket el lehet pusztítani, az a nő olyan, mint a köd: vagy megül a tájon, vagy elszáll. És ő bizony most éppen arra készült, hogy Ashley elszálljon róla. Nem fogja bírni a megaláztatást, azt pedig még annyira sem, hogy nincs pénz. Ez lesz az ő nagy lemerülése.

– Az útvonalat maga intézte.

– Igen, uram, de eltértünk egy kicsit a tervtől.

– Robert, maga kis huncut, nem is gondoltam volna magáról.

– Uram… – kezdett volna bele Robert egy kétségbeesett magyarázkodásba, de James közbevágott.

– Kétharmad, Mr. Gillingsworth!

Az elsőtiszt kiadta a parancsot, a hajó pedig meglódult.

Újra kisétált a híd rámpájára. Még mindig érezte a fű szagát. A sziget nagyon közel volt, épp úgy, ahogy tervezte. Hamarosan lemerülés. De ki fogja bírni. Simán átvészeli. És amikor felbukkan majd újra a felszínre, a szájában ott lesz a zsákmány, melynek neve Mary. Az édes, kedves, megértő Mary, akinek nem harap a haja, nincs rideg kígyóteste, akivel jó lesz élni akár ezer évig. Maryt soha nem fogja zavarni, hogy ura csupán egy lefokozott komp kapitány. Sőt, örülni fog annak, ha minden este hazatér a férfi, akivel együtt akar élni, mert Mary szeretni fogja, és ő….

A morajlás a tat felől érkezett. A hajó egész testében megrázkódott. A törzs úgy jajongott, mint valami lábatörött ember.

– Uram! – futott ki mellé Robert.

– Hoppá!

– Hoppá?! Uram, mi az, hogy hoppá?

– Hát hupszi! Úgy tűnk, zátonyra futottunk.

– Igen, uram úgy tűnik! – sikoltozta az elsőtiszt és visszarohant a hídra.

A hajó megdőlt, de a szög nem volt vészes. És ez így jó.

– Ajjaj! – mondta fennhangon, amikor ő is belépett a hídra

– Ajjaj? – nézett rá elborzadva Robert. – Uram, ez kicsit több, mint ajjaj! Léket kaptunk. Süllyedünk.

– Nem kell úgy túldramatizálni a helyzetet.

– De kell, uram, és pokolian jó lenne, ha ön is egy kicsit túldramatizálná.

– Robert, nyugi! Az idegeskedés itt semmire sem jó. Látja, ezért nem lesz magából igazi kapitány. Túlmajrézza a dolgokat.

– De uram!

James legyintett, majd kisietett a hídra. Egy pillanatra felszállt a köd, és megpillantotta a szárazföldet. Flores szigete nagyjából harminc méterre volt tőlük. Akár neki is mehettek volna, de persze arról szó sem lehetett. Hátranézett. A hajó tatja elindult lefelé, de nem vészesen. A sziklák megtartották.

– Robert, szóljon a tiszteknek, osszák ki a mellényeket és mindenki jöjjön a fedélzetre. Nem kell sietni.

– De kell! – kiáltott fel az elsőtiszt.

– Ugyan már! Nézzen hátra! Ez a hajó még egy hét múlva is így fog állni.

Robert eszelős tekintettel bámult a tat felé.

– Gondolja?

– Tudom. Ebből is látszik, hogy maga még nem érett meg a kapitányi rangra. Túlzottan zizeg gondolkodás helyett.

– Zizegek? Az mi?

– Majd egyszer elmondom. Most intézkedjen!

Az elsőtiszt elviharzott.

Nagyjából tíz perc múlva mindenki a fedélzeten állt. A köd még tartotta magát, de kezdett visszavonulni, ahogy Ashley is szépen lassan elpucol majd tőle. Néhány utas sírt, de a legtöbben élvezték a helyzetet. Hiszen kevés ember lehet úgy hajótörött, hogy semmi baja sem lesz, még csak meg sem ázik. A szalonokban erről évekig lehet beszélni.

– Uram! – érkezett meg lihegve Robert. – Igaza volt. A hajó nem dől tovább, a tenger nyugodt, meg tudjuk oldani mentőcsónakokkal is a szárazföldre mentést.

– Aha! Hát akkor szervezze szépen meg.

– Igenis uram! – tisztelgett Robert és újra elrohant.

Szegény hülye, nézett utána James. Már-már sajnálni kezdte helyettesét. Ilyen idegállapotban nem is érdemes élni. Pont jó lenne Ashleynek. Imádnák egymást. A nő állandóan ugráltatná Robertet, aki cserébe állandóan intézkedhetne. Igazi álompár. És még mondja valaki, hogy senki sem talál magának megfelelő partnert. Dehogynem, csak keresni kell. Két dolog kell hozzá. Önismeret, és kitartás. Tudni kell, hogy mi teszi boldoggá az embert. Ha egy idegesítő, Hydra fejű, pokolból szalajtott lény hozza az örömöt, akkor az hozza. És kitartónak kell lenni. Nem elég megtalálni egy hárpiát, ha magára az iszonyatra van szükség. Nem szabad megelégedni egy zsémbes boszorkánnyal, ha a maga a pokolbéli nőördög kell. Kitartóan kell keresni, és ha nem elég iszonyatos a nő, akkor azt ott kell hagyni. Ezért vacak Robert házassága, mert neki Ashley kéne. Csak Robert hülye és nem ismeri eléggé önmagát. Talán a fegyelmi alatt bemutatja neki Ashleyt…

– Uram! – szólalt meg valaki a háta mögött.

Megfordult. Raymond Figgs, a fiatal rádióstiszt állt előtte.

– No?

– Uram! Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zavarom…

– Nem zavar. Látja, hogy itt bámészkodom. Bökje csak ki bátran, mit akar.

– Ugye baj van?

– Nincs olyan nagy baj, Raymond. Ne aggódjon. Látja, hogy nem süllyedünk.

– De azért ez mégiscsak baj, nem? Márminthogy a hajó tatja víz alatt lesz. Az azért baj.

James nagyot sóhajtott.

– Nyugi, barátom! Senki sem fog megfulladni.

Raymond csalódottan bólintott.

– Mi a gond? Hogy nem az óceán közepén vagyunk? Tán magának is rossz a házassága? Azért annyira nem lehet vacak, hogy meg akarjon halni. Vannak erre jobb megoldások is.

– Nem uram.

– De vannak.

– Nem az. A jelzés miatt kérdeztem.

– Jelzés… – gondolkodott el James.

– Az új jelzés, hogy baj van.

– Új jelzés? Kezdem nem érteni.

– Uram, ha baj lenne, akkor rádión azt jeleznem kéne, hogy segítséget kapjunk.

– Igen, kéne, de nyugi, megoldjuk önerőből. Majd a partról telegráfolunk…

– De ha mégis kéne, ugye mondaná?

– Bökje már ki, Raymond, hogy mit akar!

– Az SOS.

– Ezt egy kicsit bővebben is kifejthetné, fiam.

– Az új vészjelző kód. SOS.

– Igen. Valami rémlik.

– Három éve van érvényben.

– Hurrá!

– És eddig még…

Ekkor értette meg: – Raymond, azt akarja mondani, hogy három éve még soha senki…?

Raymond alig láthatóan bólogatott: – Még soha senki. Mi…

– Vagyis te, Raymond.

– Igen. Én lennék az első, aki leadja.

James a fedélzeten egyszerre rémüldöző és csivitelő tömegre nézett. Az elsőtiszt üvöltve pattogott a mentőcsónakok előtt. Igen. Az ember mindig is ember marad. A legócskább helyzetben is próbál előre törni. Valami jobb felé, valamitől elmenekülve. Mindenkinek vannak Ashleyk és egy Maryk az életében. Az egyiktől menekül, a másikhoz igyekszik. Az ember mindig éhes. Ecce homo famelicus.

– Értem – biccentett James.

– És rádiós körökben már fut egy fogadás, hogy ki lesz… – tette hozzá a rádiós.

– Az első, értem én, Raymond, értem én. És ha nyer?

– Sok font gyűlt már össze…

A köd lassan feloszlott. A parton néhány ember gyülekezett. A hajó felé mutogattak.

– Raymond, az a helyzet, hogy ez a hajó hamarosan elsüllyed. Az utasok halálos veszélyben annak.

– Tényleg, uram? – nézett rá tágra nyílt szemekkel Raymond.

– Hát nem? Nézzen le! Szinte már víz alatt vagyunk! Csak egy időben jött segítség menthet meg minket. Fiam, a hajó sorsa a maga kezében van.

– Ott?

– Ott ám! Siessen, és járjon az a kéz, mert nagy a baj itt ég és föld között. Zúgjon csak az az SOS, ne álldigáljon már itt!

– Igenis, uram! – vágta haptákba magát Raymond. – Nem fog bennem csalódni!

– Nem is szeretnék, fiam, nem is szeretnék – tisztelgett ő is, majd az orr felé fordult. Robert már önkívületben parancsolgatott a legénységnek.