Flóra odasündörgött és rám nézett. Azt a nézésé vette elő, amit az ötévesek képesek csak produkálni. Őszinte és egyben végtelenül ravasz. Tudtam, hogy valamit akar, és azt is, hogy valahogy el is fogja érni. A kérdés, hogy mennyire leszek átverve.
– Nagypapa… – kezdte a manővert.
– Tessék.
– A hűtőben van egy kis fagyi…
…
A szó olyan gyorsan röpített vissza az időben, hogy észhez sem tudtam térni. Egyetlen szempillantás alatt történt. Körbenéztem és felállt karomon a szőr. Otthon voltam. Mármint ott otthon. A könyvespolcon ott virított a színes Videoton tévénk – hat csatorna gombja és egy lenyíló kisablak, kávézóasztal a sarokban, színes erdő borította be poszterként a legnagobb falat. Őszi levelek, mély avar. Mennyi is lehetek? Talán tíz éves. De lehet, hogy kilenc. Odasétálok az ablakhoz. Kint nyári csendességét éli a lakótelep. Apu talán dolgozik, anyu pedig. A lakás üresnek tűnik. Talán nincs itthon. Lehet, hogy közértbe ment. Anyu mindig közértbe megy. Megrázom a fejem. Akkor most tényleg itt vagyok? Bár érzem az előttem tornyosuló éveket, mindazt, ami majd nagypapakorba visz, de valahogy mindez most halvány. Mintha egy regényben olvastam volna. Leülök a kanapéra – kinyitható, anyuék ezen alszanak. Mi lenne, ha olvasnék? Nyáron nincs lecke, azt csinálok, amit akarok. Az ötlet jónak tűnik. Talán meghallgatom a rádióban a sorozatot. Hangjáték. Gyerekek kalandjai a Holdon. Szíriusz kapitány? Az bizony. Ösztönösen a polc felé nézek, ahol ott vár rám a fekete bőrtokba bújt Szokol. Az lesz. Meghallgatom Szíriuszt, aztán játszok, aztán ebédig olvasom a Vernét. Tényleg jó lesz. Aztán ebéd, el fogok álmosodni, de az most legális, aztán pedig ugyanez délután is. Apa hazaér, este már lesz adás a tévében. Vacsora, és megnézzük a sorozatot. Az Onedint. Várjunk csak! A vacsora után és az Onedin előtt talán lesz még valami.
Valami nagyon fontos.
A könyvespolchoz sietek. Alul szekrény. Benne iratok, és mindenféle kacat.
És egy nejlonzacskó. Tömött. Megdobban a szívem.
Megfogom és kiveszem a polcról.
Kinyitom. Pontosan tudom, hogy mi van benne. Mind a tizenhat darabot kívülről ismerem. Az összes feliratot mind elolvastam már ezerszer, és megjegyeztem a képeket is, de nem ez a lényeg. A lényeg az a kaland, ami a fejemben játszódik. Jobb, mint a Szíriusz kapitány és az Onedin egyszerre. Kipakolom a csomagot. Tizenhat tábla csoki.
A nagyi hozta Svájcból. Mert Svájcban gyártják a világ legfinomabb csokijait. Ez tény.
Nagyság szerint teszem sorba őket. Fekete – ét –, nagymogyorós, kis csokiszórásos, háromszögletű – Istenem, létezik ilyen! HÁROMSZÖGLETŰ!, aztán olyan is van, aminek egy része átlátszó celofán. LÁTSZIK BENNE A CSOKI. És van narancsos és lila és vérvörös színű is. Mindegyik isteni. Nem ettem még belőlük, de éppen most eszem. A fejemben. Kinyitni nem szabad. Nem is tennék ilyesmit. A család együtt eszik belőle. Ki-ki egy kockát esténkét. Apa néha kihagyja. Őrült! Most nincs megkezdve semmi. Éppen két napja fogyott ki a lilabocis. Krémes volt és mennyei. És tudom – mert ez is hagyomány –, hogy én fogok rábökni arra, ami következik.
Komoly bajban vagyok. Melyik legyen? Nem merem ellőni a furákat, a háromszöges nem jöhet, az lesz az utolsó. De akkor? Leülök és gondosan elképzelem, hogy melyiknek milyen íze lehet. Csokis, persze, de milyen? Elképzelem. Mindegyik finom. Talán a fehér lesz az. Attól annyi nyálam lesz, mint egy tehénnek. Úgy látszik, hogy döntöttem, de attól még végigcsinálom a szertartást. Hiszen csokit kóstolok fejben. Ez nem gyerekjáték!
Fél órán át válogatok. Mindegyikből eszek egy kockát – vagy egy háromszöget, A háromszöget –, aztán gondolkodok. Megvizsgálom a csomagolást, és újra elolvasom mind. Németül van, de ez nem zavar. Arról szól, ami benne van, tehát csoki-szöveg. Olvasom. Latolgatok. Újra kóstolok fejben. Talán mégsem a fehér. Az nagyon különleges. Legyen az egészmogyorós. Az is különleges lesz. Zöld-sárga kartoncsomagolás, mandula is van benne. Percekig gondolkodom, de nem jutok döntésre. Végül is valamelyiknek el kell esnie. Mindegy melyik. Bármelyik. A mennyország itt fekszik a padlószőnyegen, csak az a kérdés, hogy melyik oldaláról harapunk bele.
Végül úgy döntök, hogy nem döntök. Délután, amikor anyu újra elmegy, mert már bejelentette, hogy el kell mennie, még kitehetem őket. Ki is teszem majd. Újra átkóstolom őket. Az is finom lesz. Sőt, csodás. Sőt…
– Nagyapa!
Visszazuhantam a jelenbe.
– Tessék.
– Csak kinyitom a hűtőt…
– Jó, de ne egyél belőle.
– Ne?
– Ne. Majd délután eszünk.
– Jaj, nem lehetne most?
– Nem. De kiveheted kicsit.
– Minek?
– Nézd meg, hogy mit eszünk majd délután.
– Nagypapa!
– Komolyan mondom. Kiveheted, de ne egyél belőle, csak nézd. Attól finomabb lesz.
Flóra felnevetett.
– Tényleg – mosolyogtam rá.
– Nagypapa!
– Tényleg!
– De hogyan?
– Fú, ezt nehéz megérteni. Most nem is fogd, majd csak később.
– Mikor?
– Sokára.
– De mikor?
– Talán én már nem is leszek ezen a világon.
*
Július 28. Tejcsoki nemzetközi napja.
