Rozsda

Egbert belépett az irodába. Debóra felpattant az íróasztal mellől. Kezében elektromos naplóval, és néhány iratot rejtő sárga mappával torlaszolta el főnöke útját.

– Legalább egy kávét engedjen meg – nézett a nőre Egbert könyörgő tekintettel.

– Hozom, de ez fontosabb.

Egbert kinézett az ablakon. Esőre állt, hónapok óta először. Ettől egyszerre támadt jó kedve és sírhatnékja, és nem tudta eldönteni, hogy melyiknek adjon teret.

– Muszáj?

– Muszáj – bólintott Debóra komolyan.

A nő nem tűrt ellentmondást, és Egbert ezzel már akkor tisztában volt, amikor felvette titkárnőnek. Egy főnöknek kétféle beosztottja lehet: vagy olyan, aki nem mer ellent mondani, vagy olyan, aki mer. Az első olyanoknak való, akik nem vezetni akarnak, hanem uralkodni. A második olyanoknak, akiknek számít még valamit a munka. Neki számított. Persze nem ezen a napon, amikor alig aludt éljjel és majd megveszett egy csésze kávéért.

– Debóra, könyörgöm.

– Jó, azt is lehet, de előtte ezt el kell intéznie.

Egbert megadóan bólintott, letette táskáját az asztal mellé és belehuppant a székébe. A felhők egyre csak tornyosultak a város fölött. Most a sírhatnék tűnt erősebbnek.

– Na, mondja! – nézett a nőre.

Debóra bólintott, és kivett két iratot a mappából.

– Ezeket alá kell írnia.

– Aha. És mik ezek?

– Az új rendelet – válaszolta komolyan Debóra.

– A tegnapi megbeszélés után?

A nő bólintott.

– Ilyen gyorsan?

– Éjjel is lehet dolgozni.

Egbert kinézett az ablakon. Az első esőcseppek megjelentek az üvegtáblán. A tegnapi megbeszélés kegyetlen volt és gyors. Ukázok csattantak és nem kérdések. Kétszer akart szólni, de kétszer fogta vissza magát. Nem volt értelme az ellenállásnak. A döntés megszületett, neki csak cselekednie kellett. Eszköz volt csupán, melyet el lehet dobni, ha elkopik, vagy kiszáll belőle a korszerűség szelleme. Bármilyen szerszám pótolható.

– És mi a dolgom? – nézett fel Egbert.

– Semmi. Csak két szignó – mondta Debóra, és a lap aljára mutatott, mintha Egbert nem tudta volna, hogy hol kell néhány vonással hivatalossá tenni az akaratot. Az akaratot, mely a tegnap esti megbeszélésen szinte felperzselte a fogadószobát.

Régen jól bírta. Régen még képes volt úgy látni a világot, ahogy azt kell, és ahogy azt a szék sugallta. Mert, és ezt csak azok tudják, akik valaha már ültek ilyen székben, bizonyos bútordarabok képesek a sugdosásra. Sőt, nem csupán súgnak, követelnek, parancsolnak is. Az ő széke is ilyen volt. Nagyjából mindig ugyanazt mondta: ha nem engedelmeskedsz, akkor nem ülhetsz többet rám. Ennyi. De ezt komolyan mondta. Mély, szinte alig hallható hangon, és olyan meggyőzőerővel, hogy azt Egbert azonnal el is hitte. Persze a székek soha nem hazudnak, így Egbertet nem is kellett igazán meggyőzni. Az a szék, ahol most éppen a feneke melegedett, egy épületben volt, az épület pedig egy fontos hivatalhoz tartozott, a hivatal pedig egy még fontosabb szervezethez, a szervezet pedig olyan emberekhez tartozott, akik akartak. És ezt a szék tudta. Ismerte Egbert helyzetét és tudta, hogy Egbert nem akar igazán. Akar, és sok-sok évig akart, de az az akarás nem volt teljesen őszinte, nem volt zsigeri, inkább csak társult akarás volt. Úgy akart, ahogy a kilincs akar lenyomódni, amikor ránehezedik egy kéz, vagy ahogy egy vitorla akar kifeszülni, ha belekap az elemi sirokkó. Ha nem volt szél, akkor ő nem akart igazán. És ezt a szék tudta. Ezért susogta minden alkalommal, amikor nem volt igazán kedve parancsokat teljesíteni, hogy vigyázz: ha nem akarod azt, amit ők, akkor többet nem ülsz itt. Márpedig ő szeretett itt ülni. A hatalom jó. A pénz jó. A jövő… a jövő pedig fényes, amíg jó eszközként viselkedik.

De a tegnap esti megbeszélés alatt váratlanul beléhasított az ellenállás. Az akarók már túl sokat akartak, túl keményen, kegyetlenül, túl mohón. És ő érezte, hogy ez már sok. De nem szólt. A szék még távolról is sutyorogni kezdett a fülébe. „Ne feledd! Csak akkor ülhetsz…” Nem feledte, és ezért nem szólalt meg. De ráment az éjszakája. Alig tudott elaludni, és a hajnal már ébren találta. Régen ez nem volt így. Régen jó szerszám volt, és bízott abban, hogy ha elég sokszor teljesít, akkor idővel majd ő is akarni fog. Onnantól pedig minden rendben van. Ha az akaratok összefognak és egy irányba tekintetnek, akkor már nincs gond, nem létezik valóság, csak annak akarat-hajlította mása. Akkor már csak irányok vannak és akadályok, amiket le kell küzdeni, ráncok, amiket ki kell simítani, ellenségek, akiket el kell tiporni. Ha őt is átfújja a nagyok akarata, akkor minden egyszerűvé válik.

De őt nem fújta át eléggé. Azt hitte, hogy igen, de a tegnap este bebizonyította, hogy tévedett. Ha valaha is akarat volt, mostanra újra csak eszközzé vált.

Ránézett a papírra.

– Ha ezt aláírom…

Debóra nem válaszolt. A nőnek saját véleménye volt mindenről, de azt soha nem közölte. Okos volt. Egbert néha azt gondolta, hogy okosabb, mint ő valaha is volt vagy lesz. Újra kezdte a mondatot:

– Ha ezt aláírom, akkor nagyon sokak életét… – Nem tudta folytatni.

Debórára nézett. A nő arca rezzenéstelen volt.

– Kilencre kérték. Három perc múlva kilenc.

Egbert felvette az asztalra kihelyezett tollát. Azzal írta alá az akaratok által megfogalmazott parancsokat. Ő, a kéz, az eszköz, a kilincs.

Méregdrága töltőtoll volt. A hivatal nem spórolt az eszközökkel, ha azok jól dolgoztak.

Átfutotta a határozatot. Szép mondatokba volt szedve az, ami tegnap még csak nyers akarat volt, perzselő szándék.

Két új pontot is felfedezett. Azok különösen kegyetlenek voltak. Sőt, cinikusak. Mindig is úgy vélte, hogy a cinizmus az akarat kinyilvánításának legkegyetlenebb formája.

– Maga olvasta? – nézett fel a nőre.

Debóra biccentett.

– És?

– Nekem nem kell, hogy véleményem legyen. Hála ég!

Egbert bólintott. Kint megeredt az eső. Végre. Hónapok óta először.

A toll, éhes keselyű, már a papír fölött kőrözött.

Az aláírásra kijelölt vízszintes vonal elejére tette a hegyét.

Váratlanul nézett fel. Véletlen volt, de valahol mégis akaratlagos.

A pillantása gyors volt. Debóra arcára esett.

Az arcra, mely rezzenéstelenül várta a jövőt, hozzon az bármit is.

De bármilyen mozdulatlan is volt minden izom, a nő szeme, az a mindig élénken figyelő sötétbarna szempár…

sikoltozott.

Egbert letette a tollat.

Kint már tombolt a vihar.

– Egy perc múlva kilenc – mondta Debóra.

– Tudom.

– És?

– A rozsda. Elért.

*

április 24. Korrózió-tudatosság világnapja

A Korrózió Világszervezet számítása szerint évente mintegy 2.5 trilliárd dollárnyi költség keletkezik a korrózió miatt.

„Korróziónak nevezzük elsősorban azokat a kémiai reakciókat, melyek során a fémek felületéről kiinduló és a fémek belseje felé haladó kémiai vagy elektrokémiai változások során az adott fémfelület roncsolódik. A szó latin eredetű (corrosio = megrágás).” /wiki/

Léteznek olyan korróziós folyamatok, melyek az oxigén teljes kizárásával történnek (biokorrózió).

És néha az ember tudatát is megrághatja valami.