Ketten álltak a járda tövében. Valamire biztosan vártak.
– Akkor megcsináljuk? – kérdezte az egyikük.
– Talán meg.
– Miért talán?
– Mert ránk szólhatnak.
– Igaz.
– Mert bánthatnak.
– Igaz az is.
– És talán…
– Talán?
– Talán csinálunk valami rettenteset és nagyot.
– Igaz.
– Vagy kicsit és jelentéktelent.
– Úgy van.
– És még van pár talán, ami eszembe jutott.
– Gondoltam.
– Akkor?
– Szerintem csináljuk meg!
– Biztos?
– Persze. Én nem félek.
– Ha te nem félsz, akkor én sem félek.
– Úgy már ketten nem félünk.
– Nem igaz. Te nem félsz, én pedig miattad nem félek. Szóval valójában csak te nem félsz.
– Dehogy. Én nem félek, te pedig kicsit később nem félsz. Az okok lényegtelenek.
– …
– Szóval megcsináljuk?
– Pista, kérlek, mondd még egyszer!
– Jó. Én nem félek. Most mondd te is.
– Rendben. Ha te nem félsz, akkor én sem.
– Ez így jó. Gyerünk! Hadd szóljon!
*
„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól a veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Bibó István
1956. november 6-án, a szovjet intervenció idején Bibó István egyedüliként maradt a törvényes Nagy Imre-kormány képviselőjeként a Parlamentben, miközben az épület körül már orosz tankok álltak. Kiáltványt írt, amelyet átadott a nyugati követségeknek, és később illegalitásba vonult, mielőtt letartóztatták volna.
