Október 6. Pest-Arad

Egy fiatal kis nyikhaj legényke hozta a reggelit napok óta. A tinta már majdnem elfogyott, toll és papír még volt ugyan, de a vérével nem kezdhet el írni. Még nem.
A tányér alatt találta meg a levelet.
„Készüljön, gróf úr! Ma este kiszabadítjuk!
Hazafiak!”
Talán, ha nem találta volna meg, mást tesz. A harc mindig megsokszorozza az erőt, és csökkenti az észt. Ez törvény. Felpattant és a cella másik asztalához sietett. Akkor a kevés tinta ezt a célt szolgálja majd, gondolta. Írni kezdett.
„Maradok! Nincs szabadítás!”
Három szó. Elég határozott, sőt, parancsoló. Pont ilyenre van szükség.
A tálca kikerült, a levél útjára ment. Talán a várparancsnokig jut, talán a címzettig.
Estig nem történt semmi. Kint az udvaron katonák gyakorlatoztak egész délután. Jó idő volt, sütött a nap. Vajon minek ismételgetik a haptákot, ha mostanság volt elég lehetőségük gyakorlat nélkül is katonának lenni? Persze a gyakorlás maga a fegyelem. Nem csak a mozdulatok ismétléséről szól, hanem az engedelmesség ismétléséről is.
A vacsorát egy marcona, magas, bajszos férfi hozta. Olyan volt, mint egy medve. Még soha nem látta korábban.
– Gróf úr! Miért? – nézett a szemébe a férfi, miután letette a tálcát.
– Mit miért?
– Miért nem akar szökni?
Meglepődött. Tehát ez lenne a szökés előszobája? Egy medve. Ilyen egyszerű.
– És ha akarnék?
– Álljon fel, és jöjjön velem! – mutatott az ajtó felé a férfi.
– Nem! – ingatta a fejét.
– Nem? Miért nem?
Nem katona volt, vagy ha igen, akkor nem közlegény. Szemeiből őszinte, intelligens csodálkozás sugárzott.
– Mert nem menekülök.
– Nem menekül, hanem megszökik egy fogságból. Nem ugyanaz.
– Nekem igen.
– De miért? Fel fogják kötni, vagy lelövik.
– Igen, ez lehetséges – bólintott.
– És az jó?
– Akkor így kell lennie.
– Gróf úr! Nem kell így lennie. Lehet máshogy is.
– De nem lesz.
A férfi fejét csóválva leült az ajtó melletti székre. Nem félt és nem idegeskedett.
– Miben reménykedik, gróf úr?
– Abban, hogy helyes, törvényes tárgyalás lesz.
A medve felnevetett.
– Most mit nevet? – kérdezte ő megütközve.
– Már értem, hogy mi a gond. Maga félreérti az egészet.
– Elmondaná, hogy mit értek félre?
– Az egészet. Azt hiszi, hogy törvényes tárgyalás lesz, érvekkel, paragrafusokkal, vádakkal és védekezéssel.
– Igen. Ebben reménykedem. És az egész világ a tanúja lesz.
A medve még jobban nevetett. Nem csak a cella, de a folyosó is visszhangzott a kacajától.
– Gróf úr. Magának igaz van. Így lesz. Lesz minden, amit az előbb felsoroltam.
– Remélem is!
– De még mindig nem érti, hogy mi a lényeg. Az egészet nem érti, gróf úr, mert nem érti a hatalmat.
– Higgye el, értem a halamat. Voltam vezető.
– Az volt. Persze. De nem volt hatalmon. Gróf úr, a hatalom egy gondolkodó, ravasz állat. Ha nincs láncon tartva, akkor bármit megtesz, és az a hatalom, aminek a szájába most készül besétálni, már régen nincs láncra verve.
– A hatalmat a törvények tartják láncon. És azok mellettem állnak – csattant fel. Akárhogy is nézte, ez a nagydarab ember most éppen kioktatta.
– Elmondom, gróf úr, hogy hogy megy ez. Van a hatalom, és vannak a törvények, amik hozzászögezik a falhoz.
– Így van.
– De amikor a hatalom akar valamit – márpedig magát holtan akarja látni, azt higgye el nekem –, akkor egyetlen rántással eltépi ezeket a láncokat. Érti, gróf úr? Látszólag még ott vannak rajta, de mégsem. Sőt! Tudja, mit tesz a hatalom, ha már nem fogja vissza semmi? Magával a láncokkal zúz szét mindenkit, akit akar. Azzal csapkod. Azt használja fegyvernek. „Látod, meg van kötve a kezem, én azt teszem, amit a béklyó enged”, mondja, majd felmutatja a láncot és akkorát vág oda, hogy minden széttörik a nyomában. Gróf úr! Maga egy elszabadult, láncokkal csapkodó vadállat elé veti magát. Törvényes lesz az eljárás, de semmi törvényesség nem lesz benne. Úgy használják majd a jogot, a láncokat, ahogy csak akarják. Sőt! A lánccal nagyobbat lehet csapni, mint puszta kézzel. Lesz ügyvéd, lesz rendelet, bíró, paragrafusok, és mégis az lesz, amit a hatalom akar, mert már nem akadály lesz nála a lánc, hanem fegyver. Gróf úr! Miért akar a halálba menni?
A férfi elhallgatott, ő pedig a gondolataiba merült. Valahol igaza volt a medvének, ezt ő is érezte. De akkor is!
– Akkor is – mondta. – A tények azok tények. Én nem követtem el semmi rosszat.
– A tények soha nem voltak tények. A tények csupán történelmi lehetőségek, melyeket akkor választ a hatalom eszközül, ha az előnyére szolgál. A tények, gróf úr, választható szerszámok csupán egy szerszámosládából. Azokat veszi majd ki belőle, amivel nagyot tud ütni. Ami pedig neki árt, ahhoz nem ér. Jöjjön velem!
– És azzal mit érek?
– Élni fog. És amíg él, addig lehetősége van más tényeket is kivenni abból a ládából. Vagy kiabálni, hangosan kiabálni, hogy lássátok, nézzétek: Az állat elszabadult!
– Ez gyávaság!
– Ez a büszkeség feláldozása egy nagyobb célért.
Csend lett. Kint, a várudvaron őrségváltásra készültek.
– Ha elmenekülök, akkor beismerem, hogy bűnös vagyok. Csak a bűnös menekül.
A medve megcsóválta a fejét: – Nem, gróf úr! Az őrjöngő vadállat szemében már most is bűnös. Él vagy hal, mindegy, már most az. Azt nem érdekli, hogy maga mit gondol…
– Ez az! Itt téved! – vágott vendége szavába. – Itt téved! Én nem a hatalom szemében akarok ártatlan lenni, hanem azokéban, akikért tettem, amit tettem.
– És nekik nem lenne jobb, ha tovább élne? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom. Talán egy halál…
– Sokan haltak már meg.
– De talán az én halálom, egy igazságtalan halál távolabbra elhallatszik.
A férfi vállat vont. – Ezt nem mi döntjük el, hanem az idő.
– Igen. De talán igazam lesz. Figyeljen ide! Ha elmegyek magával, akkor nem tudom, hogy mi lesz. De ha maradok, akkor mindenképpen győztem. Ha letipor az állat és meghalok, akkor azt mások látják majd. Ha pedig mégis láncon van a fenevad, akkor még nyerhetek is. – A férfi nevetni kezdett. – Ne! Ne nevessen! Ez így van. Mindenképpen nyerek.
– Furcsa dolog halállal nyerni.
– Furcsa, de nem lehetetlen. Persze, csak akkor, ha vállaljuk az áldozatot. Csak akkor.
A férfi hosszasan nézte. Szúrós szemét az ő két szembogarába mélyesztette, ami szinte már inkvizíció volt. – Hát, maga tudja! – állt fel végül a székből.
– Én tudom! Szembenézek a fenevaddal.
– Akkor is, ha már fegyverek a láncok?
– Akkor is.
– Akkor is, ha megsemmisíti magát és a hírét és a tényeket és a múltat?
– Akkor is.
– Akkor is, ha talán semmit sem számít az áldozat?
Bólintott.
A férfi nagyot sóhajtott, majd egy lépéssel előtte termett és átölelte. – Rendben! Akkor maradjon! Talán így lesz a jó! És köszönöm! – mondta, majd kisietett a cellából. – Azért még kétszer meg fogom kérdezni – nézett vissza a rácson át.
– Kérdezze! – biccentett a férfi felé.
A medve lépései elhalkultak, a folyosón csend lett.
Kint befejeződött az őrségváltás. Az udvar átellenes sarkában egy macska nyávogott. Talán fázik. Az szeptemberi éjszakák már hűvösek.
*
1849. október 6-án végezték ki Pesten, a hatalmas Újépület (mostani Szabadság tér) udvarán gróf Batthyány Lajost Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét. 1849. január 8-án tartóztatták le Pesten, majd onnan több helyre is szállították (Pozsony, Laibach, Olmütz). Háromszor is ki akarták szabadítani, de ő minden alkalommal visszautasította a szabadítási kísérleteket. Bár joggal hitt törvényes igazában, hiszen Magyarország csak az 1848. október 3-i császári rendelet után számított „lázadó országnak”, őt mégis 1848 tavaszi és nyári tevékenységéért vonták felelősségre és ítélték el egy nyíltan koncepciós per során. Augusztus 16-án Olmützben börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték, de Bécs nyomására ezt kötél általi halálra változtatták. Batthyányt átszállították Pestre, így a kegyelem joga a császárról Haynaura szállt, aki október 3-án jóváhagyta az ítéletet. Utolsó látogatása alkalmával felesége egy apró kést csempészett be neki, mellyel megpróbálta elvágni saját torkát, de életben maradt. Ezért a kötelet golyóra változtatták. A kivégzést (melyre az Újépület volt helyén most a Batthyány örökmécses emlékeztet) október 6-án hajtották végre (az aradi kivégzésekkel egyidőben). A dátumot azért jelölték ki erre a napra, mert egy évvel korábban a bécsi forradalomban ekkor lincselték meg a bécsi forradalmárok Theodor Franz Baillet von Latour hadügyminisztert. Ha ti így, akkor mi úgy.
A láncaitól megszabadult hatalom bármit megtehet. És az addig mindenkit szolgáló láncokkal nagyot lehet ütni.