A parti

Hétfő volt és Iréne tudta, hogy későn ér haza. A hétfő, ahogy a legtöbb embernél, nála sem volt a hét kedvenc napja. Túl sok van még hátra a hétből, és a megfigyelés ilyenkor mindig unalmas. Hétfőn a megfigyeltek sem tesznek ki magukért. Jó lenne egy olyan statisztikát vezetni, hogy az illegális cselekmények hány százaléka esik hétfőre. Valószínűleg egy sem. Ha ezt be lehetne bizonyítani, akkor hétfőn nem kellene senkinek a műszerek fölött görnyednie. Hétfő? Szabadnap.

Sajnos ilyen statisztika nem volt, ezért a reggeli váltás után egész nap értelmetlenül ücsörgött a műszerek előtt. Leste a szomszéd házat, ahol semmi sem történt. A percek lassan peregtek és minden másodperc hosszabbnak tűnt, mint az előtte lévő.

A műszak tizenkét órás volt, és örülhetett, hogy nem kellett éjszakáznia. Abba belehalt volna. A megfigyelt lakásban egyébként semmi sem történt. Tanárok laktak egy kupacban. A bejelentés névtelen volt ugyan, de egy ideje rászoktak arra, hogy minden kis információt komolyan vegyenek. Miért ne? Hátha éppen akkor formálódik valami sejtecske, ami aztán az ellenállás fészke lesz. Iréne személy szerint kifejezetten kedvelte a tanárokat. A régmúltat idézték benne, és ő a régmúltat is szerette. Főnökei már nyilván kiszúrták a metaadatokból, hogy ő az érem rossz oldalára született, mint ahogy azt is, hogy elég hűséges típus. Ezért bíztak rá tulajdonképpen jelentéktelen feladatokat. Egy alapjelentésre még ő is képes volt. Az algoritmus majd úgy is kiszűri belőle a torzításokat.

Sajtosszendvicset evett ebédre, mert otthon felejtette az ebédjét. A lakásban volt egy mikró. Ebben akarta megmelegíteni a rakottkelt, de a feledékenység fél egészség. Szóval majd este eszik meleget. Feltéve, ha nem buggyan meg addigra a pulton.

Délután csutkáig nyomta az érzékelőket és egy kicsit szundított. A legapróbb zaj is felriasztotta volna, de a lakás csöndben maradt, így egy kiadósat aludhatott. Ez majd este jól jön a sorozatok alatt.

Hat felé aztán megélénkült a forgalom. Először a tulaj érkezett haza, majd még négyen befutottak. Ebből kettőt nem ismert. Felvette az adatokat, lekereste az illetőket az adatbázisból. Semmi különös. Két újabb tanár. Egy történelem és egy fizika. Nyilván nem voltak veszélyesek, mert a rendszer már régen riasztott volna. Valójában tényleg szükségtelen volt a jelenléte. Mindegy. Fizetést kap. Az is valami.

A lakásban nagy volt a zsivaj. Újabb öt személy érkezett, és ez majdhogynem izgalmasnak volt mondható. Hétfő este ennyi tanár egy helyen. Több, mint gyanús. Figyelmesen hallgatta az ezer felé ágazó párhuzamos beszélgetések fonatát. Vele hallgatta ezt az algoritmus, ami képes volt megjósolni a mondat végét. Ő erre sem volt alkalmas. Egy biztos. A társaság vérbeli pedagógus banda volt. A gyerekekről, az iskoláról zsolozsmáztak szüntelen, ahogy az a tanárok között megszokott. Tegyél két pedagógust egy társaságba és öt percen belül az iskoláról beszélget majd az egész bagázs. Ez törvény.

Hét környékén fejben már hazafelé készülődött. A társaság odaát inni kezdett, tovább ment a „manapság egyre butábbak a gyerekek” sablonduma. Ebből sem lesz forradalom, de még egy letartóztatás sem. Mindenki örülhet.

Nyolckor elgémberedve állt fel a székről. A váltás megérkezett. Richárd rém unalmas pasi volt. Egyedül élt, ahogy Iréne is. Úgy látszik, hogy a megfigyelők magányos alkatok. Nyilván nem könnyű állandóan odafigyelni valakire. Az ember estére már kiég ahhoz, hogy otthon is folytassa. Majd egyszer neki is lesz valakije. Végül is, neki is van egy tanári diplomája. Földrajz ugyan, ami már régen kiment a divatból, de attól még diploma. Nem véletlen került a pedagógus részlegre. Papír nélkül fel sem vették volna.

– Na, mi van? – kérdezte Richard. Ő filozófia tanár volt régen. Aztán átállt. Valószínűleg megrekedt a nihilizmusban, és onnantól már mindegy volt, hol dolgozik. Csak sodródott, mint egy korhadt ág.

– Semmi. Úgy tűnik, hogy a pedagógusok hétfő este partit tartanak.

– Mifene!

– Hát mifene.

– És bomlasztás?

– Hülyék a gyerekek.

– Szóval semmi.

– Semmi.

– Jó. Átveszem – bólintott Richard és leült a műszerek mögé.

Iréne többször is eltervezte, hogy ott marad vele. Legalább beszélgetnek egyet, de aztán meggondolta magát. Nem kellenek a bonyadalmak.

Melankolikus hangulatban sétált le a lépcsőn a harmadikról. Még boltba kell mennie, és szerencséjére éppen a megfigyeltek házának alagsorában egy kiváló üzlet kínálta portékáit.

Két gyalogátkelő között félúton vágott át az úttesten. Két pont között legrövidebb az egyenes. És neki megfigyelő igazolványa is volt, szóval így duplán a legrövidebb út.

A boltban sokan voltak. Most kerülnek haza a vacsorára valók, a nasik, a mérgek. Ez így helyes. Beállt a legrövidebb sorba, és így is öten voltak előtte. Nála alig volt egy kóla, néhány rágcsa és tejföl a rakottkel tetejére, amit tegnap a sütéskor elfelejtett rátenni. Nem baj, majd a mikró grillje megoldja a dolgot.

– Maga az? – fordult meg váratlanul az előtte sorban álló nő. Kedves, nyílt és pimaszul fiatal volt. Kockás inge szöszi haj, szinte idegesítően üdítően hatott rá.

– Hát, gondolom, igen – válaszolt tétován Iréne.

– Elnézést, hogy így megszólítom, csak illik magára a leírás.

– A leírás. Nem is tudtam, hogy van rólam leírás.

– Van. Sötét, kleopátra frizura, vékony arc, smink nélkül, mindig fehér blúz, kék szoknya, fekete lapostalpú cipő és szürke szövetkabát – mondta egyszuszra a nő.

– Hát, ez stimmel – bólintott Iréne. – Megtudhatom, hogy ki adott rólam személyleírást?

– Dusánka.

Iréne összeráncolta a szemöldökét. A név nem mondott neki semmit.

– És még mit mondott rólam Dusánka?

– Hogy maga figyel meg minket nappal. Este meg az a filozófia tanár. Hogy is hívják?

– Richard.

– Ő! – csapta össze örömmel két kezét a nő. – Maga pedig nyilván Iréne.

– Teljes életnagyságban – fújt egyet maga elé Iréne és azon tűnődött, hogy vajon mindenki élete ennyire elcseszett és értelmetlen, vagy csak az övé… ja, és Richardé… nyilván.

– De jó! Képzelje, parti van nálunk. Ja, de hülye vagyok, persze tudja.

– Hát igen – biccentett lemondóan Iréne.

– Pillanat! – fordult a pénztár felé a nő, gyorsan kipakolt a kosarából, főként alkoholban utazott, majd fizetett.

Iréne is sorra került és gyorsan fizetett, hogy menekülhessen, de a nő ott várta a kijáratnál.

– Nem jön fel? – kérdezte közvetlen természetességgel.

– Hova?

– A buliba. Tele vagyunk tanárral. Ja, de hát ezt is tudja.

– Tudom.

– De maga is az, nem?

– Mi?

– Tanár?

– Hát most…

– Nem most, hanem úgy általánosan. Aki tanár volt az már csak az is marad.

– Ha úgy vesszük, akkor igen.

– Szuper. Jöjjön fel!

– Az nem egy jó ötlet.

– Mert? – kérdezte a nő őszinte érdeklődéssel.

– Mert én a másik oldalon vagyok.

– Ez hülyeség. Jöjjön csak fel. Dumálunk, iszunk, eszünk. Isteni fasírt van. Majd azt mondjuk, hogy beépült. Na!

Iréne megkövülve állt az utcán. Az ötlet természetesen képtelen és abszurd volt. És mégis. A kapualj úgy hívogatta, mint valami ördögi igézet. A gondolat, hogy ott fent, hétfőn este…

– Na, ne kéresse már magát. Terepmunka. Fedett ügynök. Tégla.

– Ne vicceljen!

– Dehogy viccelek. Hétfő van. Mi más dolga lehet otthon?

– Hát…

– Igen?

Nem tudott hazudni. Vagy nem akart. Ezt sem tudta eldönteni. A nő közben beütötte a kapukódot és a zár csilingelve engedett.

– Jöjjön! Jó lesz. Legalább megismerik a többiek is.

Hagyta magát. Talán a nőnek pedagógus deleje volt, vagy az ő élete ment péppé az elmúlt évek alatt. Kábán húzatta be magát a liftbe, majd onnan a lakás ajtajába.

A házigazda nyitott ajtót. Arcán látszott a vegytiszta meglepődés. Ennyit még Iréne is képes volt felfogni, ebből a ködös, akarat nélküli vonzásból.

– Iréne! – tárta végül szélesre az ajtót a házigazda. – Végre.

– Tényleg? – kérdezte kábán Iréne.

– Hát persze. Jöjjön csak be.

Nem tudta, hogy mikén jutott be a nappaliba, hogy élte túl az általános ujjongást, mely megérkeztét fogadta. Azt sem tudta, hogy ki töltötte meg a poharát, és mikor hangzott el a szájából, az „ezek a mai fiatalok már képtelenek hosszú ideig egy dologra figyelni” mondat. Csak arra emlékezett tisztán, amikor az asztalra kitett mobil felé hajol és belesuttogta: – Richard, gyere át!

*

Április 3. Parti világnap!

A világnap célja egyszerű: Mindenkinek joga van arra, hogy mások társaságában jól érezze magát. A világ először 1996-ben tartotta meg ezt az ünnepet, egy évvel Vanna Bonta “Flight: A Quantum Fiction Novel” című regényének megjelenése után. A regény egy világszéles bulival fejeződik be, melyet április 3-án tartanak. Az ünnep azoknak vált fontossá, akik közösen osztoznak a világbéke, a globális emberiséget segítő mozgalmak és társadalmi változás céljaiban. Egyébként meg a Parti világnap arra is jó, hogy ki-ki jól érezze magát úgy, ahogy csak azt jónak látja.

Javaslom ennek megünneplését.

Pedagógusoknak és nem pedagógusoknak egyaránt.