Olivér mindig vicces volt. Nem tudott nem az lenni. Olyan természetességgel áradt belőle a humor, mint másból a hülyeség, mely kettő persze nem mindig mond ellent egymással. Nem gondolkodott, nem tervelt ki semmit, csak beszélt. Vagy néha éppen nem beszélt, a helyzettől függően. Egy biztos, Olivér vicces volt.
Aznap jentették be a neten, és egyébként minden egyes információs csatornán, hogy a világnak tulajdonképpen vége van. Elcsesztük, és már nem lehet visszacsinálni. Olyan volt, mintha egy hatalmas duzzasztógát szakadt volna át. Évtizedekig semmi sem történt, az emberiség úgy volt vele, hogy ez is csak üres duma, és a végén majd jóra fordul minden. Aztán egy váratlan pillanatban a gát átszakadt, és úton-útfélen mindenki csak erről beszélt. Az ember olyan könnyen jártatja a száját, ha már késő cselekedni.
Így történt a világvégével is. Még a csapból is az folyt, hogy ki fogunk halni. Dirr-durr és csitt-csatt. Persze a józan hangok azt mondták, hogy nem holnap jön el a dáridó, szóval van még idő megnézni az esti sorozatot, de azt is mondták, hogy újabb modern piramisok építésébe már nem érdemes belekezdeni.
Miért most? És miért nem szóltak előbb? És persze az örök klasszikus: marhaság az egész, csak politikai reklámfogás. Bármi is volt, a többi téma akkor is elenyészett és jelentéktelenné vált. Mintha erőt nyerhettünk volna abból, hogy átbeszéljük, ki hogyan fog elpatkolni ebből a világból.
Négyen sétáltunk át a parkon. Szombat délelőtt volt. Ilyenkor rend szerint pingpongoztunk volna a sportsarok ingyenes pályáján, de a hőség – ez is a világvége része volt – megakadályozott bennünket. Vállunkon a tornazsákokkal, kerülve a napsütést lavíroztunk a fák között, amikor Rimos észrevette Olivért, aki egy nagy tölgy árnyékában olvasgatott. Mellette egy hűtőtáska pihent. Mivel igencsak rosszkedvünk volt, kérdés sem fért hozzá, hogy meglátogassuk.
– Ha most is tud valami vicceset mondani, akkor áttérek arra, amiben ő hisz, legyen az bármi, és kerüljön bármennyibe – mondta Futerka, aki a legpesszimistább volt közöttünk, amióta világ a világ.
– Helló! – mosolyodott el Olivér, amit meglátott minket. – Hallottátok a híreket? Újra a csótányok kora jön. A kis rohadékok, végül mégis csak ők nyertek – mondta, kinyitotta a hűtőtáskát, és kiosztott mindenkinek meglepően hideg sört. – Persze, az a faj, ami fej nélkül is képes tovább élni egy ideig, eleve helyzeti előnyben van. Nekünk is ki kéne próbálni.
Szisszenések következtek.
– Na és? Mi a véleményed erről a világvége dologról? – kérdeztem.
– Hát most mit idegesítsem magam? – legyintett.
– Azért egy kis idegeskedés nem ártana. Vége, finító, megsülünk, megfulladunk, éhínség jön, harcok, háborúk. A világrend felborul, a nukleáris erőművel karbantartás miatt felrobbannak, és bumm, mi kihalunk – hörgött Futerka.
– Az már igaz – vont vállat Olivér.
– És ez nem idegesít egy cseppet sem?
– Mi van akkor, ha igen – kérdezett vissza. – Jobb lesz tőle helyzet?
– Nem, de akkor is, nem veszed komolyan.
– Na, álljunk csak meg – lóbálta meg mutatóujját Olivér. – Te összetéveszted a dolgokat. Az, hogy tudsz röhögni valamin, nem azt jeleni, hogy nem érted azt a valamit. Érted? Nem érted. A humor nem több, mint hígító az emberi agyban. Felhígítja az áthatolhatatlannak tűnő gondolatokat, a lerakódott szappanos masszát, vékonnyá teszi őket, és megmutatja, hogy a gondolat nem az, ami történik veled, hanem az, ahogy reagálsz a történésekre. Amikor röhögsz egyet valamin, nem a külvilágot röhögöd ki, hanem magadat lazítod fel. Azt a szerencsétlent, aki túlzottan belekeményedett abba, hogy komolyan vegye azt, ami egyébként le se szar téged. Mert a világot nem érdekli, hogy te hogy állsz hozzá. Magasról tesz rá. Csak végzi a dolgát, függetlenül attól, hogy te agyérgörcsöt kapsz-e miatta, vagy éppen észre sem veszed az egészet. De egy kis önirónia, egy kis hígító feloldja bent a lerakódásokat, és hidd el, jobban látod majd a dolgokat kint, mert nem lesz olyan sűrű az agyad belső falára felkent trutymó.
Csendben emésztettük a hallottakat. Olivér talán soha nem beszélt velünk ennyire komolyan.
– De ha van mit vesztened, akkor nem röhögcsélsz – mondta Rimos.
– Nem azért nevetsz, mert nem érdekel, hanem azért, hogy könnyebb legyen, könnyebb legyél – válaszolt Olivér. – Valójában meg magasról teszek rátok – tette hozzá.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
– Ahogy mondom. Most már bevallhatom nektek, hogy én egy idegen fajból származó katasztrófaturista vagyok, aki egy vagyont fizetett azért, hogy megnézhessem az egyébként látványosnak ígérkező világvégeteket. Szóval tessék csak csinálni szaporán, nem ezért perkáltam ki annyi pénzt. Negyven éve erre várok.
Rimos felkuncogott.
Ittuk a sörünket. Az árnyékon túl szemmel látható sebességgel égett ki a gyep.
– És egyébként – szólalt meg Olivér. – Ha nem tudnátok, emberekkel táplálkozom. Szóval kiállnál a napra egy kicsit, Futerka, míg medium-ra nem sülsz? Automata barbeque á la világvége.
Nevettünk.
– Tudjátok, az van, hogy az emberiségnek, ahogy a tartóstejnek is a közértben, egyszer lejár a szavatossága. Rá van írva, csak még senki sem találta meg, hogy hová nyomtatták. Biztos a DNS-en van az alján, mint a konzerveknek. Mit kell ezen sírni? A csótányok egymillió éve csak arra várnak, hogy végre féláron lehessen felvásárolni az egész készletet.
Röhögcséltünk. Olivér ontotta magából a készakarva ostobának készült poénokat, mi pedig nevettünk. Nem is a vicceken, inkább a hígító miatt. Aztán csönd lett. Futerkát elnyomta az álom, mi pedig csak néztük a lombokat.
– De most komolyan – szólalt meg Olivér. – Ezt röhögés nélkül nem lehet kibírni… és nem is érdemes. – tette még hozzá. – Ezt jól jegyezzétek meg!
…
– Szerintetek a csótányok végül csinálnak belőlünk befőttet? Hülyék lennének ezt kihagyni. Övék a világ.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)