November 9: A feltalálók világnapja

– Van egy találmányom – mondta a férfi. Furcsán hunyorgott.
– Remek, és mi lenne az? – kérdezte hivatalnok. Ő is automatikusan hunyorogni kezdett. Szimpátiahunyorgás. Az előtte álló férfi kissé ideges volt. Megesik az ilyen egy találmányi hivatalban.
A feltaláló egy lépést hátralépett.
– Nem mondom el, mert lenyúlja.
– Aha. Ok. Azt ugye tudja, hogy ez a találmányi hivatal? Itt nem lenyúljuk a találmányokat, hanem befogadjuk, megsimogatjuk őket, nevet adunk nekik és így adjuk vissza őket a gazdájuknak. Szóval, mi is az a találmány? Ha elmondja, hogy miről van szó, attól még nem tudom lenyúlni, mert nem tudom, hogyan működik.
– Igaz. Feltaláltam egy kis szerkezetet. Rém egyszerű a működése.
– Igen, eddig jó. És mit tud a szerkezet?
– Áramot állít elő érzelmekből.
– Az igen!
– Ugye? Jó mi?
– Azt meghiszem, ha ez tényleg igaz, akkor maga milliárdos lesz.
– Lehetnék, de túl egyszerű a szerkezet. Simán lenyúlják, ha elmagyarázom. Például maga.
– Én? Én biztos nem. Még az óránkat sem tudom átállítani otthon a kredencen, nem hogy egy ilyen zseni szerkezetet megcsináljak… Higgye el, nem tudom lenyúlni.
– De. És hunyorog.
– Maga is.
– De maga ravaszul. Szerintem el fogja lopni.
– Minek néz engem?
– Hivatalnoknak.
– És azok mind lopnak?
– Nem direkt, kétségbeesésből. Meg is értem. Amennyi a fizetésük. Vannak szakmák, amikre rákényszerítik a becstelenséget, mint valami munkaköri leírást.
– … én egészen jól keresek.
– Persze.
– De igen.
– Akkor nem itt dolgozna. Maga egy kicsit elkeseredett.
– De nem vagyok az!
– De az, és még mindig hunyorog. Ugye néha lenyúl egy-egy találmányt, aztán meg a maga vagy a felesége neve alatt… mutyiba…?
– Mi? Kikérem magamnak! Maga nem normális.
– Én, persze, de én feltaláló vagyok. De maga? Egyáltalán mit ül itt, mint egy pók a hálójában? Hát nem volt elég annak a sok feltalálónak a kisemmizése? Biztos milliárdos, és csak kedvtelésből szed újabb áldozatokat.
– Milliárdos ám a maga jó édes… Az előbb mondta, hogy elkeseredett vagyok. Akkor melyik?
– Egy elkeseredett pók milliárdos, akinek még több pénz kell, és ezt meg is oldja egy szegény szerencsétlen feltaláló kisemmizésével…
– Na, elmehet a jó büdös…
A férfi zsebében hangosan pittyegni kezdett valami.
– Kösz, elég! – emelte fel kezét a férfi megszakítva a hivatalnok dühkitörését.
– Mi?
– Nem kell több. Már feltöltött.
– Mi?
– A telefonom.
– … akkor… mi van?…
– Na, viszlát! Eredetileg a földhivatalba indultam, de megláttam az irodáját, és a telóm, tudja, hogy megy ez, fél nap és lemerülnek, ha netezik az ember.
– Akkor…? Ezért sértegetett?
A férfi megfordult és válasz nélkül hagyta el az irodát.
– Maga gazember! – kiabálta utána a hivatalnok.
Remegett a keze. Hát igen, ezzel egy atomerőművet is fel lehet most tölteni, gondolta. Egy hétfő este az asszonnyal és a rezsi egy hétre megoldódott. Felállt, sétált pár kört az asztal körül és állva, mint a lovak, megette az uzsonnára hozott párizsisszendvicsét.
– A szemét, méghogy milliárdos pók… – motyogta félhangosan maga elé, és közben tudta, egyértelműen, kendőzetlenül, minden szégyenérzet nélkül tudta, hogy a férfinak igaza volt: úgy nyúlta volna le azt a találmányt, mint a pinty. Hülye lett volna, ha nem teszi meg. Ilyen fizetéssel, ez szinte kötelező.