Október 4. Az állatok világnapja

Az irodában a szokásos hétfői felfordulás volt. Minden egyes hétfőn úgy tűnt, hogy a csapat hétvégén hígítóval mosta ki az agyát, hogy a következő hétre ne maradjon meg egyetlen emlékszikra sem a sejtek között. Mintha mindenki készakarva vált volna hülyévé hétfőre. Ajtonka már kora reggel óta használta a fejét. Talán pont ezért tartották elviselhetetlen „fapapucsnak”, és a papucs alatt a legtöbb beosztott mást értett, ő pedig nem mondhatott semmit, mert az íróasztalán – a kijelző és a billentyűzet között – valóban ott díszelgett egy fapapucs. Három éve vette Amszterdamban.
– Hol vannak a mappák? – kérdezte Ámon Ajtonkától.
Ajtonka szánakozó pillantásokkal méregette néhány másodpercig Ámont, hogy a férfi kellően átérezze a kérdés mélységesen ostoba voltát, aztán mutatóujjával a fal mellett álló hatalmas irattartó szekrényre bökött, mely nagyjából három éve nem mozdult a helyéről.
– Ja… – mosolyodott el kényszeredetten Ámon.
– Az a baj, hogy komolyan kérdezted, édesem – válaszolt Ajtonka.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy túlment egy bizonyos határon – a beosztottakat nem szabad hülyének nézni, mert akkor automatikusan úgy kezdenek viselkedni –, de végül úgy döntött, hogy mégsem. Ha mindent megkérdeznek tőle, akkor egyetlen másodpercre sem törődhet a saját dolgával. Az ember, különösen egy irodában a legkisebb ellenállás felé halad. Ha van, aki gondolkodik helyette, akkor többnyire meg sem próbálkozik ilyen borzasztó nehéz tevékenységgel. Még kiégnének azok az esti sorozatokra használt neuronok az agyából. Ezért van az, hogy a GPS bevezetése óta a legtöbb ember térkép-hülye lett. Mintha kitörölték volna fejéből a tájékozódás képességét. Addig legalább megkísérelte összetenni fejében, hogy mi merre van ebben a csodálatos világban, de amióta egy gép megmondja, hogy merre kell fordulni, erre esély sincs. Egy ábrát követ, nem a gondolatait. Ha a GPS azt mutatná, hogy irány a szakadék, sofőrök tízezrei hajtanának bele a semmibe. Mint régen a mamutok. A GPS-függők a modern kor kihalásra ítélt mamutjai: a nagy szőrös se gondolkodott, a kis sima sem gondolkodik. Nem nagy különbség.
Ajtonka rákönyökölt az asztalra, és szemével kísérte Ámont az iratszekrényig. A férfi visszanézett rá, és a harmadik polcra mutatott. Három éve minden hétfő reggel a harmadik polcon találta meg mindenki a kimutatás mappákat. Persze volt benne egy kis csel, de talán rájön a férfi magától is. Ámon keresgélni kezdett.
– Ez hülye – suttogta alig hallhatóan maga elé Ajtonka. Ámon egyébként tényleg nem volt egy elmebajnok. Ő biztosan menne a GPS kis kék nyila után a szakadékba, tengerbe, folyóba, erdőbe, kútba, akárhova. „Itt fordulj jobbra!” „Igenis!” Bamm! Mélyet sóhajtott. Persze az ész nem minden. De éppen ezért van az embernek sütnivalója, nem? Hogy képes legyen kellő mértékben összekeverni bent a dolgokat, hogy meg tudja ítélni, mikor érdemes gondolkodni, és mikor kell annyiba hagyni a toronyban zajló folyamatokat. Ettől ember az ember. Hogy amikor beül az autóba, ne automatikusan pattintsa be a „haza” opciót a navigációs rendszerbe. Mert ettől hülyül. A ráhagyástól. A „majd gondolkodik más”-tól. És ebben a pillanatban az ember lemond arról, ami azzá tette, hogy autót vezessen, GPS rendszereket használjon. Így nyirbálja meg az emberiség saját eszközeivel saját képességeit, mindezt a „kényelem” zászlaja alatt.
– Merre jász? – szólalt meg valaki az asztala mellett.
Ajtonka jól ismerte ezt a hangot. Melege lett, és talán el is vörösödött. Edvin állt mellette. Vigyorgott.
– Elkalandoztam az emberi hülyeségen – mondta Ajtonka.
– Hát, azon lehet mit gondolkodni.
– Nálatok is ennyire hülyék hétfőn?
Edvin egy emelettel fölötte dolgozott. Ő a 67-en, Edvin a 68-on. Egyszer felköltözünk együtt a 69-re, mondogatta gyakran Edvin. Ilyenkor Ajtonka – irodai elveivel ellenkezve – vihogott.
– Nálunk sokkal hülyébbek. Itt nyugi van. Fent úgy rohangálnak, mint a fejetlen csirkék.
– Akkor szerencsés vagyok – bólintott Ajtonka, és Ámonra nézett, aki még mindig a mappák között turkált. Soha nem fogja ott megtalálni, amit keres, mert valószínűleg nem tudja, hogy mire van szüksége.
Edvin egy papírpoharat tett le az asztalra. Hogy honnan varázsolta elő a kávét, azt Ajtonka elképzelni sem tudta. – Egy kis agyerősítő.
– Drága vagy! – nyúlt a pohárért.
Kedvelte Edvint. Azért, mert a férfi nem csak gondolkodott, de tudatosan használta az agyát. Három emelettel lefelé és fölfelé sem akadt még csak hasonlóra sem. Edvin kifejezetten szeretett gondolkodni, és nem egyszer a nehezebb utat választotta csak azért, mert így legalább „mozog egy kicsit az agy”. És ez lenyűgözte Ajtonkát, aki hasonló elveket vallott. Edvin nem használt GPS-t. Ha mégis, akkor úgy, mint régen a térképészek. Megnézte a célt és megpróbálta megjegyezni az utat. Minő marhaság, ugye: emlékezni valamire, amikor egy pixelnyilat is lehetne követni síküres tudattal?
– Nálad mi lesz ma? – kérdezte Ajtonka.
– Semmi különös. Néhány megbeszélés, két új projekt is indul. Hatkor végzek.
– Hatkor végzel – bólintott Ajtonka.
Edvin elköszönt, és a dolga után nézett.
Nagyjából délre pörgött fel mindenki üzemi hőmérsékletre. Alig jöttek oda hozzá értelmetlen kérdésekkel, és ezért ebédre visszatért az emberiségbe vetett hite. Az ész diadalmaskodott, és ez a hullám ki is fog tartani estig.
Ebédre sushit evett az irodájában. Nem volt kedve kimenni a többi részlegvezetővel. Bár főnök volt, de megpróbált nem annak megfelelően viselkedni, pláne nem ebédidőben.
A délutánt keményen felpörgette. Agya gőzerővel dolgozott. Szerette ezt az állapotot. Végre homo sapiens-nek érezte magát, nem homo habilis-nek, mint Ámon, aki végül nem találta meg, amit keresett. Levezetett egy meetinget és visszatért az asztalához. Csak öten járultak hozzá némi útmutatásért. Ezek közül három megoldható lett volna némi gondolkodással. De nem. Az emberek leszoktak arról, hogy az eszüket használják. „Gondolkodjon a főnök!” Azt pedig soha nem tudták meghatározni, hogy mikor kell és mikor nem kell gondolkodni. Ha feltaláló lenne, akkor arra tenné fel az életét, hogy létrehozzon egy gépet, ami megmutatja, hogy mennyi agymunkát kell alkalmazni az adott probléma megoldásához. Egy kis app lenne a telefonon. Gond van? Nem baj. Bárki ránézhetne a kijelzőre és ott lenne egy kis érték. A feladat 60%-ban megoldható egy kis agymunkával. Ennyi. 30% alatt kérd főnököd segítségét, 65% fölött erőltesd meg az agyad, 80% fölött inkább lődd főbe magad, mintsem a főnököd közelébe menj.
De ilyen app nincs.
Edvin még kétszer jött le hozzá, és ez egyértelműen arra utalt, hogy a 68-on ma nincs nagy pörgés. Az élet értelméről beszélgettek, az appról, amit Ajtonka az délutáni kávészünetben talált ki. A férfi brillírozott, és ő is megpróbált értelmes emberként viselkedni.
Ötkor végzett. Ámonnal egyszerre szálltak liftbe.
– Na, megtalálta? – kérdezte Ajtonka.
– Csak most, pár perce – válaszolta Ámon.
– De tudja, miért?
– Nem.
– Mert csak zárás előtt fél órával teszem oda a kimutatást. Addig a második polcan van.
– Azt mondja, főnök, hogy ott volt egész nap egy polccal lejjebb?
– Igen.
– És nem szólt… – Ámon dühtől kipirosodott arccal nézett rá.
Nem mer beszólni, gondolta Ajtonka. Mert most bezzeg használja az eszét. A sapiens győzött a habilis-al szemben. Ritka szép pillanat.
– Azért nem mondtam el, mert ezt már két éve is tudni kellett volna. Két éve, amikor idejött. Ha nem tanulja meg a rendszert, akkor soha nem fogja használni. Most legalább emlékezni fog rá.
A férfi még mindig vöröslő fejjel hallgatott. Simán megölne, ha tehetné, kuncogott magában Ajtonka.
Hazafelé újra eszbe jutott az app. Talán mégis össze lehetne ütni valami kezdetleges verziót. Betért a közértbe és bevásárolt vacsorára. A pénztár sorában várva eszébe jutott Ámon. Buta fiú. Azt hiszi, hogy a főnöke egy gép, egy lelketlen fapapucs. Pedig ha tudná. Ha tudná, hogy a sapiens néha nála is háttérbe szorul. De csak akkor, amikor ennek ott a helye és az ideje. Ettől ember egy ember, nem igaz?
Otthon elkészítette a vacsorát. A háttérben a tv zsinatolt. Éppen a fürdőszoba felé indult, amikor megszólalt az ajtócsengő. Nem várt senkit. Kissé bosszúsan sietett a bejárathoz.
Edvin állt az ajtóban. Egy üveg bort lóbált a kezében.
– Hát te? – kérdezte Ajtonka.
– Én! – mosolyodott el Edvin és a nő mellett belépett a lakásba.
Ajtonka becsukta az ajtót. A nappaliban érte utol a férfit.
– Szia! – mondta Edvin.
Ajtonka egy pillanatra Ámonra gondolt – bárcsak látná most, majd a hétfőre, majd az appra: 0%.
– Gyere, te állat! – nézett Edvin szemébe, és kirángatta blúzát szoknyája szorításából.
*
Október 4.: Az állatok világnapja