– Engem nem érdekel – mondta Stevan, és látszott rajta, hogy igazat mond. – A társadalom nem befolyásol semmiben. Én befolyásolom a társadalmat. Azért az nagy különbség.
A riporternő meg sem mert pisszenni. Stevan nagy ember volt. Olyan kaliber, aki valóban társadalmakat befolyásol.
Stevan végignézett a nőn. Nem érzett különösebb örömet. Megnyílt benne valami, amit akár érdeklődésnek is lehetett volna mondani, de az is gyorsan elmúlt belőle.
– Azért ez nagy felelősség. Hogyan birkózik meg vele? – kérdezte a riporter.
– Épp most mondtam, hogy nem érdekel. Én már leszámoltam azzal, hogy zavarjon az emberek véleménye. Ez a kulcs.
– Hogy nem figyel oda senkire?
– Én figyelek. Csupán azt mondom, hogy nem érdekel mások véleménye. Ettől leszek szabad, autonóm, valódi művész.
– Akkor nem is szabad művész valaki, ha törődik azzal, amit mondanak róla?
Stevan elmosolyodott. Túl sok mindent kellene elmagyaráznia a nőnek, mire az egyáltalán felfogná, hogy most miről beszélgetnek. Ennyi ideje nincs. És persze nem is éri meg. A nő majd bólogat, a felét nem is érti, a végén pedig eljut odáig, hogy ez egy érdekes gondolat, de sajnos rá nem vonatkozik.
– Nem. Az nem szabad művész, akit befolyásol mások véleménye. Éppen ez a lényeg. Merd kimondani bátran, amit gondolsz, és mások majd eldöntik, hogy szerintük igazad van-e vagy sem.
– És ha nincs?
– Akkor nincs. Sokan gondolják majd ezt. De mindez nem számít. A lényeg az, hogy amit művészként teszel az ne legyen más, mint ami te vagy. Semmi megjátszás, semmi viselkedés, semmi mérlegelés. Ha ez megvan, akkor vagy igazi, önazonos művész.
A riporternő egy pillanatra elgondolkodott a hallottakon, amit Stevan kifejezetten jó jelenek vélt. A nőben volt potenciál.
– És ez hova vezet? – kérdezte a nő.
– Nem értem a kérdést.
– Hova vezet ez a nagy őszinteség?
– Azt nem tudom. Fogalmam sincs. Azt már nem én döntöm el. A lényegi részt én már megtettem. A többiről majd gondoskodnak azok, akik véleményt mondanak rólam, a munkáimról.
– És annak nincs hatása magára?
Stevannak egyre jobban tetszett a nő. Csúnya sem volt, és meglehetősen értelmesnek tűnt.
– Nincs. Engem, ahogy már mondtam, nem érdekel mások véleménye. Leszoktam arról, hogy figyeljem, ki mit mond. Tudom, hogy lehet jó és lehet rossz is. És ezért nem számít. Ha úgy vesszük, akkor kívül állok a társadalmon, hiszen nem törődöm a véleményével. Hidegen hagy. Nem is foglalkozom vele.
– Ó! De ez így elég magányos dolog.
– A művészet magányos dolog.
– És az jó?
– Nem tudom. Nyilván vannak kapcsolataim, nyilván vannak olyanok, akiknek a véleménye egy kicsit számít, de a közönség véleménye nem érdekel. Kihúztam már magam ebből a mocsárból. Mondhat bárki bármit. Az az ő szempontja. Nekem semmi közöm hozzá.
– És ezt hogy lehet elérni?
Stevan egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy talán mégis megérni komolyabban foglalkozni a nővel. Ennyi értelmes kérdést ezer éve nem kapott.
– Ezt gyakorolni kell. El kell dönteni, hogy téged nem érdekel, hogy mások véleményéhez neked semmi közöd nincs, és aztán gyakorolnod kell. Sokat és sokáig. Aztán lesz egy pont. Egy jól meghatározható pont, amikor azt érzed majd, hogy sikerült. Észreveszed, hogy szabad vagy. Teszel valamit és nem azért teszed, mert látnak, hanem azért, mert ezt akarod tenni. Nem jut eszedbe, hogy „mit szólnak majd”, ha ezt és azt teszed. Nem foglalkozol azzal, hogy ki mit gondol rólad. Ez egy igencsak szép és felemelő pillanat. És abban a pillanatban tudod, hogy túl vagy rajta. Túl vagy a fordulóponton, és innentől bátran lehetsz önmagad. Felszabadító érzés. Csodálatos. Lekapcsolódott az agyadról a társadalmi póráz.
Lassan érdektelenebb vizekre eveztek és a riport véget ért. Stevan még elbeszélgetett a nővel, majd mégis úgy döntött, ennyi energiát nem ér a dolog és elköszönt.
A tér zsúfolt volt, így leszállt a kerékpárról. Komótosan tolta maga mellett a biciklit és még mindig a nőn tűnődött. A telefontszámát eltette… Átért a tér túlfelére, ahol már ritkult a tömeg. Még be kellett vásárolnia. A hűtő üresen tátongott pár napja. Egyik lábát a pedálra tette, és ellökte magát, hogy a már guruló szerkezet ülésén átvetve másik lábát tovább kerekezhessen. A manőver – már az első mozdulatnál nyilvánvaló volt számára – meg volt átkozva. Lendülő lába megakadt valamiben, a kormány megbicsaklott, és ő egyensúlyát vesztve nagy puffanással terült el a kövezeten. Nem volt nagy esés, azonnal tudta, hogy nagy baj nem történt. Körbenézett. Sok szempár szegeződött rá, és ő, Stevan, a művész érezte, hogy zsigereiből feltartóztathatatlanul, állati ösztönösséggel terjed szét egész testében és tudatában a szégyen.
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:

Kedves Olvasóm!

Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
  • 1.130-nál több novella.
  • 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
  • 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
  • 3 kisregény;
  • 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
 
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
 
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
 
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
 
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
 
Előre is köszönöm és maradok íród:
 
Varga Lóránt
Közösségi író
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!