– Minden rendben van. Minden rendben van – morogta maga elé. – Mert a mi oldalunkon a világ, az igazság, a valóság. Nem értik. Nem értik, hogy a cél jó, az út jó, a haladás néha fáj. Nem értik. Miért, miért nem értik?
A kutya nem vette le róla a szemét. A kutyák ilyenek.
– Megmondom. Azért, mert tudatlanok, mert értetlenek, mert gyerekek, mert megvezették őket, mert átmosták az agyukat. Mosottan?! Mosottan hogyan láthatják, hogy a világ nem jó felé megy? Dehogy látják. Mi láttuk. Mentünk. Megtettük. Még te is. Ugye, még te is?
A kutya érezte, hogy most megszólították. Csóválni kezdte a farkát.
– De ők nem. Borzalmas világ jön. Fájó, félelmetes, sötét és szomorú világ. Miattuk. Nem miattam, nem miattad. Miattad biztos nem. Miattuk. Pedig mi építettünk, keményen. Akartunk. Keményen. Mert csak keményen lehet előre menni, csak úgy lehet építeni, naggyá válni. Csak így. És persze jár ez fájdalommal, de a fájdalom jó. Szükséges. Egy fiatal, növekvő szervezet néha olyan gyorsan nő, hogy szenvednek a tagjai. Nem baj. El kell viselni. És mi el is viseltük volna. Tűrtünk, és vállaltuk a fájdalmat. De nem akarták. A világ nem akar a jövő felé fordulni. Elnyom, megfojt, megöl. Megöli a jövőt.
Csak a kutya ütemes farkcsóválása neszezett. A falakon túli élet most nem tolakodott.
– Úgy mondanám. Olyan erős, mély vágy él még bennem, hogy mondjam, hogy tegyek, hogy vigyem tovább a zászlót. Égető, forró vágy él bennem. Érzem. Itt belül. Itt!
A kutya felült a mozdulatra. Simogatást kapott válaszul.
– De már nem jön elő a tűz. Nem. Már magamban tartom. Nem érdemes. Ezeknek nem. Ennek a világnak, ennek a kornak. Nem Érdemlik Meg. Megtartom magamnak, ha senkit sem érdekel. Kihullottak már ebből a világból a józan elmék, kihaltak a szerető, akaró emberek. Kihalt a fény. Nem érdemes már kiállni, mert nincs ki elé kiállni. Eltévedt ördögök néznek csak rád. És én ördögöknek nem… és te sem… ugye?
A közeli széklábon felerősödött a farkcsóválás ritmusa.
– Igen, barátom. Mi már nem. Megpróbáltuk. Elbuktunk. Ez a világ rendje. Majd jön valaki, aki újra, frissen, bátran, erősen. Lesz majd ilyen. Lesz. Érzem a zsigereimen. És ez jó érzés. Így már könnyű lesz inteni a világ felé. Könnyű lesz mosolyogni, felelni a kezdet és csak úgy könnyedén, lazán, kedvesen, emelt fővel, de tényleg magasra emelt fővel, azt mondani, hogy: Auf Wiedersehen. Na, gyere, itt egy kis jutalomfalat.
*
1945. április 30. Adolf Hitler öngyilkosságot követ el Berlinben. Egy nappal előtte kutyáján, Bloni-n tesztelte a ciánkapszula hatékonyságát.
