Mustárgáz (coming out day okt.11.)

Az őszinteség egyenlő a bátorsággal. A szó ugyanis eleve feltételezi, hogy van előtte valami, egy fal, egy fátyol, talán néhány centi púder, mely megelőzi, eltakarja, sőt egyenesen elfedi magát az őszinteséget.
Úgy döntött, hogy őszinte lesz.
Most először kiáll a napfényre.
Kora reggel érett meg benne az elhatározás, de mire a reggelihez ült, már nem volt olyan biztos a dolgában. Az őszinteség, gondolta, tényleg egyenlő a bátorsággal. A bátorság pedig minden esetben két dologgal van összefüggésben: a világgal, melyben megnyilatkozik az ember, és az emberrel, aki megnyilatkozik.
Kettévágta a kiflit – keresztben, nem hosszában – és egy kis vajat kent rá.
A környezet és az ember, ez határozza meg, hogy mi a bátorság. Vegyünk egy lakatlan szigetet. Az oda vetődő szerencsétlen csupán túlél. Tegyen bármit, az önmagának és önmaga előtt teszi. Tegyük fel, hogy éppen éhen halni készül, és a banán igen magasan van a fán – tegyük fel azt is, hogy van banánfa a szigeten.
Vaj került újra a kiflire, de most a harapásnyomra. Ez már nem volt olyan szép, mint a szűzre vágott felület.
Fel kell másznia a fára. Csakhogy ő fél a magasságtól. Vertigo. De ha eléggé éhes, akkor legyőzi a félelmét. Bátor lesz. A bátorsághoz tehát mindig le kell győzni valamit. Mégpedig bent. A bátorság nem több, és nem is kevesebb, mint a félelem legyőzése. Félni pedig belül szokott az ember. Nincs zsebbe tehető félelem. Bárcsak lenne, akkor állandóan a kamrában tartaná, a felmosószerek mögött. De a félelem nem eldobható dolog. Olyan, mint az ember szíve. Az sem kivehető. Aki bátor, az legyőzi a felélemet. Méghozzá belül.
De miért fél az ember?
Elmerengett a kérdésen, bár tudta a választ. Kinézett az ablakon. A kertet őszi eső áztatta. Egy veréb ült a kitett etető mellett. Még nem volt benne mag. Hiába várt. Vagy talán nem is várt, csak menedéket talált.
A félelem bár belül van, de mégsem belülre tartozik. A félelem mindig hozzákapcsolódik a külvilághoz. A külvilág hozza létre, az táplája az ember tudatába, hogy aztán ne lehessen kitakarítani többé onnan. Félni mindig csak a világgal kapcsolatban lehet. Nem vagyok jó. Nem szeretnek. Nem szeret. Nem sikerül. Csúnya vagyok. Meg fognak verni. Meg fognak alázni. Ki fognak nevetni. Szeretni fognak. Meghalok. Igen, még a halálfélelem is a világból ered. Hiszen attól félünk, hogy nem maradunk többé a világ részei. A félelem a világ tudatba oltott káros infúziója.
A fél kifli elfogyott. Most lekvár jön a másik felére. A málnadzsem tétován reszketett a kenőkésen. Ha most leesik a makulátlan abroszra, akkor Katia kitér a hitéből. Tessék! Félelem. Bent van. De mi hozta létre. Egy a világ. A dzsem határozatlansága és a nyomában bizton érkező haddelhadd.
És hogy jön ide az őszinteség?
Oh, barátom! Az őszinteség nem több és nem is kevesebb, mint önmagunk megnyilatkozása úgy, ahogy vagyunk. Soha senki nem teszi ki magát a világ asztalára úgy, ahogy belül él. Soha, senki, aki magáénak tudhatja a gondolkodás áldott-átkozott képességét. Nem. Az ember mindig egy kicsit más bent, mint kint. Mert a világnak elvárásai vannak, és nekünk elvárásaink vannak a világ felé. És ezt a két dolgot egyeztetni kell valahogy.
Elszállt a veréb.
Senki sem őszinte igazán. Ruhát hordunk. Festéket hordunk. Viselkedésbe burkoljuk az ösztöneinket. Megfelelünk. Ki nagyon, ki kevésbé, de valamilyen mértékig mindenki leplez valamit. Egy kis álcaháló a nyers „vagyok”-on, hogy emészthetőbb legyen az „én”.
A terítő tiszta maradt, a kifli elfogyott. Egy kis kávé várta még. Valójában nem szerette langyosan, de Katia mindig korábban hozta be. És ő persze nem szólt. Viselkedett, mint egy ember.
Nem vette le az állarcot. Nem volt igazán őszinte. Mert amikor megszabadulunk a festéktől, amikor fellebbentjük a fátylat, lerántjuk a leplet, akkor kockázatot vállalunk. Azt, hogy valami rosszra fordul, ami eddig békében volt. És ez bizony felkelti a félelmet, hiszen ahol vesztenivalónk van, ott félnivalónk is akad. Mindig. Persze mindig vannak kivételek is. Néha nem kell nagy bátorság az őszinteséghez, mert alig van mit veszteni. De azért mégis egy kell kicsi. Hiszen csak az lehet őszinte valamiben, aki addig nem volt az. Szóval nincs is kivétel.
Kuncogni kezdett.
De vannak olyan helyek és idők, amikor az őszinteséghez nagy bátorság kell. Még a legkisebb őszinteséghez is. Mert a világ néha mérgező közeg, ahol a lepel lerántása, a festék lemosása olyan, mintha valaki lecibálná magáról a gázmaszkot egy mustárgáz támadás alatt. Ha friss a levegő, akkor nincs nagy baj. Egy kis cigire meg lehet szabadulni a védőfelszereléstől, de ha sárgán hömpölyög a gáz, akkor nagy kurázsi kell ahhoz, hogy megmutassuk az arcunkat.
És vannak mérgező elegyű korok és idők. Olyankor csak a nagyon bátrak, és a nagyon elkeseredettek mutatják meg a puszta valójukat. Ők az igazán bátrak! Nem azért, amit tesznek, nem azért, amit eltitkolnak, vagy amit eddig nem mutattak, hanem azért, mert a savként maró légkörben a puszta életüket veszélyeztetik vele. És erről a sav tehet. Azok, akik kieresztették a levegőbe. Akik azt hirdették, hogy LE NE VEDD A MASZKOD, mert megölünk, ha így teszel.
MEGÖLÜNK, mert nem szeretnénk látni az arcod. Nem szeretnénk tudni rólad, a titkaidról, az „énedről” a „tudatodról”. Ha őszinte leszel, lemosod a festéket, akkor az elegyünk a tüdődbe hatol és megmérgez, mert az, amit te őszintén vállalsz, az számunkra bűn, gázzal kell irtani.
Ehhez kell a bátorság.
És nem biztos, hogy megéri. Nem biztos, hogy jó kimenni az utcára és elkurjantani magad: Ez vagyok! Talán jobb félni. Meghúzódni, újabb festéket rákenni az arcra, egy újabb gázmaszkot ráhúzni az előzőre.
És ez nem meghunyászkodás.
Nem.
Ez azok szégyene, akik kiengedték a gázt, hogy öljön… A világ szégyene. Az ember szégyene.
– Ki fog hűlni a kávéd – szólalt meg mögötte Katia.
Észre sem vette, hogy kijött a verandára.
– Köszönöm! – mondta és kihörpintette a csészét.
– Olvastad az újságot?
– Nem.
– Hát olvasd! – mondta Katia, és kiment kezében a tálcával.
Kint még mindig esett, és úgy tűnt, hogy rothadt kipárlástól nehéz a levegő.
Az asztal szélére tett írómappát maga elé tolta, és írni kezdett.
„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”
*
Október 11. Nemzetközi Coming Out Day. A másság felvállalásának napja.
Thomas Mann 1933-ban (Hitler hatalomra jutásakor) hagyta el Németországot. Ekkor írta a „József és testvérei”-nek első részét, mely a fenti sorral kezdődik.
Mann naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy sokat szenvedett homoszexualitásának kérdésével. Voltak rendszerek, ahol ez halálbüntetést vont maga után, volt ahol „csak” kényszerkezelésnek vetették alá azokat, akikről kiderült az igazság (pl. Alan Turingot).
Minden kor és társadalom önmagát jellemzi az által, hogy milyen módon gázosítja el a világot. A gáz mennyisége jól mérhető azzal, hogy mekkora bátorság kell a maszk levételéhez.
A következőkben néhány író, akik levették, akik nem vagy csak titokban, vagy csak időnként vették le a maszkjukat, és maradandó nyomot hagytak a világ irodalmán: Thomas Mann, Szapphó, Oscar Wilde, Virginia Woolf, Marcel Proust, Arthur Rimbaud, Truman Capote, Federico García Lorca, Chuck Palahniuk, W. Somerset Maugham, André Gide, Lord Byron, Susan Sontag, Bertold Brecht… és még sokan mások.