Most átadom neked a titkot

Vége volt a böjtnek. Kemény időszak volt, de az önmegtartóztatás mindig meghozza a gyümölcsét. Gilda már egy teljese napja a konyhában sürgött-forgott. Kinézett az utcára. Az ablakból jól látszott az útkereszteződés. Kocsi még nem parkolt a ház előtt, de hamarosan tele lesz az utca. Éhes, vidám, izgatott barátok kopogtatnak hamarosan.

– Senki? – állt meg mögötte Emma.

A lány fele annyi idős volt, mint Gilda, de már legalább annyi tapasztalattal rendelkezett. Hiába, manapság a fiatalok korán érnek.

– Nem. De szerintem fél óra sem kell, és már itt lesznek, – felnézett a szemközti utca homlokzatát éppen csak súroló napos csíkra – talán már annyi sem kell hozzá.

– Segítek! – monda Emma meggyőzően.

Gilda egy pillanatra mély, zsigeri ellenkezést érzett magában. Még nem annyira öreg, hogy itt tartsanak. Van ebben a lányban jó pár év még arra, hogy egyedül legyen a társaság főszakácsa, a titok őrzője. Másrészről viszont Emma megérdemelte a kiváltságot. Komoly, megfontolt, érett nő volt, akit egy idő után nem szabad visszatartani. Egy mester addig mester, míg a tanítvány erőben, tehetségben felül nem múlja. Amint ez a pillanat bekövetkezik, egy mesternek sem szabad visszatartania őt. Félre kell állni az útból, hogy más tanítványt keressen, vagy hogy felhagyjon a tanítással. Márpedig Emma már egy évvel ezelőtt is megérdemelte volna a titkot. De akkor még volt indok, még néhány mondvacsinált apróság hiányzott a lány tudásából, melyek inkább voltak életkorbeli különbségek, mintsem valódi hiányosságok, de akkor is: még volt indok, amivel elodázhatta az átadást. Azonban most, ezen a szent, böjt utáni napon semmi sem állt mellette. A lány készen állt. Erős volt, kreativitása most kezdett felkapaszkodni a zenitre, hogy sokáig ott is maradjon.

Gilda nagyot sóhajtott.

– A főfogással minden rendben, szerintem jók vagyunk – mondta Emma és ő is az utcát nézte.

Zsákutca volt, ide csak az hajtott be, aki ehhez a házhoz szándékozott eljutni. Apró zug egy dübörgő nagyváros szívében.

Emma kijelentése szinte fájt, mert nem volt benne semmi, ami azt súghatta volna Gildának, hogy talán még egy évet várnia kell. Emma szerény volt és tisztelettudó, mely különösen nehézzé tette a dolgokat.

– Igen. A főfogás rendben van… – nem tudta befejezni mondatot. Egyszerűen nem vitte rá a lélek. Hiszen a titok átadása után semmivé válik. Lényegtelen, apró kis ponttá zsugorodik egy hatalmas univerzumból. Bárcsak mondana valamit Emma. Bármit, amibe belekapaszkodhat.

– A lé? – kérdezte Gilda.

– Negyvenhat fokos. A hús harminchét. A köret a sütőben. A pácolt előételek sous vide-ban. Minden rendben.

– Az jó… az jó – bólintott Gilda.

A sarkon befordult az első kocsi. Kegyetlen-fehér, csíkszerű reflektora villantott egyet. Akkor ez nem lehet más, mint Lionel. Csak ő tudja, hogy ilyenkor Gilda már az utcát lesi az időzítés miatt. Hiszen Lionel után fél órával – ez is a hagyomány része volt – már mindenki az asztalnál ül majd. Aki késik, az jobb, ha egy évig nem nagyon nyitja ki a száját. Tehát pontosan negyven perc múlva az asztalon lesz az étel. A szósszal együtt. Gilda szószával. A szósszal, mely a világon a leghíresebbé teszi ennek a városnak a böjtjét. Pontosabban az azt lezáró lakomát.

– Megyek, fogadom őket – mondta Emma. Kedvesen szólt, hangjában nem volt neheztelés, türelmetlenség. Minden évben így ment ez. Emma fogadta a vendégeket, míg ő elvégezte a varázslatot, melytől a szósz azzá lett, ami.

– Nem! – fordult meg Gilda. Emma szemébe nézett. – Majd Timon fogadja őket. Nekünk most más dolgunk van.

Emma nem válaszolt azonnal, de elmosolyodott: – Gilda, biztos ez?

– Már tavaly is az volt, csak féltem.

– Tőlem?

– Nem. A hanyatlástól. Nehéz lemondani a trónról.

– Gilda, te soha nem fogsz elmozdulni onnan. Addig nem, amíg én vagyok melletted. Ezt megígérem – mondta Emma és Gilda hinni akart neki. Talán tényleg lehetséges így átadni a titkokat és a velük járó hatalmat. Talán.

– Köszönöm! Persze majd meglátjuk – húzta hamis mosolyra a száját.

Emma nevetett.

– Nos! Az anyag ott van egy kis fehér zárt dobozban a hűtő aljában. Idehoznád?

Emma bólintott, a hűtőhöz sietett, majd óvatos, szertartásos mozdulatokkal tért vissza az asztalhoz.

Gilda megkavarta a szószt és lehúzta a tűzről. Éppen csak gyöngyözött. Emma tökéletes munkát végzett.

– No, lányom! Ami ebben van az az élet sava-borsa. Az erő, mely öl, de amely mégis szélsebes tempóra ösztönzi az élnivágyást. Mert minden jó dolog nagy mennyiségben méreg, de minden méreg jól használva gyógyír lehet. A világ mindenhol egyensúlyt keres, és ezért minden apró kis szeletében ott van a törekvés, hogy önnön végletének ellenpárját meglelje valahol.

Emma bólintott, de nem vette le szemét a dobozról.

– A szert egy évig pácoltam, hogy tökéletes legyen. A pácot mindig te fogod elkészíteni. Méghozzá ma este. Tehát minden vacsora után azonnal. A szert beleteszed, és egy évig hagyod ázni érintetlenül. A dobozt én a lépcső alá dugom egy titkos rekeszbe. Megmutatom azt is. Aztán amikor eljön a böjti vacsora napja, a hűtő alsó polcára teszed, hogy egy kicsit lehűljön, és este az utolsó alkotóelemként belereszeled a szószba. Az egészet. Érted?

Emma mondani akart valamit, de az izgalomtól annyira kiszáradt a szája, hogy inkább csak bólintott. Nem csoda, mosolyodott el magában Gilda. Ő sem tudott megszólalni, amikor Malvina átadta neki a titkot. Jól emlékezett a percre, pedig az már vagy ezer éve volt. Emma sem fogja elfelejteni ezt a vacsorát, az biztos.

– Akkor nyisd ki a dobozt.

– Én? – nézett rá Emma megrökönyödve.

– Nem is én. Reszelni is te fogsz – nevetett Gilda és a reszelőt közelebb húzta.

Emma nagyot nyelt, de nem hátrált meg. Az aprócska, alig pár centis műanyag dobozt maga lé húzta, majd óvatosan kipattintotta a vákuumszelepet. A doboz sziszegve eresztette be magába a levegőt.

– Uh! Ez elég… büdös – jegyezte meg Emma.

– Igen, de a szószba reszelve nem lesz az. Meg fognak érte veszni, hidd el.

– Azt nem kell elhinni. Én is meg vagyok érte veszve – vigyorodott el Emma.

– Akkor gyerünk! Itt a titok átadásának a pillanata.

Emma leemelte a doboz tetejét.

A sárgás, barnás páclében egy nagyjából kisujjpercnyi fehér gumó pihent. A szaga gyilkos erővel támadt Emma orrára.

– A rohadt mindenit! – lépett két lépést hátra Emma elborzadva.

– Hát igen. Ezért titok. És senkinek sem árulhatod el!

– De, Gilda!

– Mondom: ezért titok, lányom. Na, gyerünk! Kezdj reszelni, mert annál rosszabb lesz, minél többet vársz. Ha már a szószban lesz, mennyei szagot áraszt majd.

Emma nem mozdult.

– Emma! Gyerünk!

A lány közelebb lépett, és Gilda magában levette az összes kalapot előtte. Neki tíz percébe került akkor. De ez a lány igazán bátor.

– Nyúlj bele, fogd meg, nem harap. És reszelj!

Emma engedelmeskedett. Arcán látszott az undor, a félelem, a hitetlenkedés, de mégis dolgozni kezdett. Amikor végzett, Gilda gyorsan megkavarta a szószt és visszatette a tűzhelyre.

Emma gyöngyöző homlokkal dőlt a konyhaszekrénynek. Még mindig sokk hatása alatt volt.

– Ügyes voltál – mosolyodott el Gilda.

– Gilda, ez volt… ez volt mindig?

– Ez, lányom! Mindig is ez volt a titok.

– De hát ez…

– Mindenben kell egyensúly. Bennünk is. Ettől ízlik annyira. Bűn az erényben. Erény a bűnben. Ez nem is főzés, ez maga az élet.

Sűrű, gondolatokkal teli csend szállta meg a konyhát.

– Azért ez meredek – csóválta meg fejét Emma. Kezdett magához térni. – Ha ezek megtudják….

– De nem tudják meg. Ettől titok, lányom. És te meg fogod tartani.

– Az már hétszentség! – bólintott Emma komolyan. – De ez akkor is észbontó. Fokhagymát… vámpíroknak?!

Gilda Emmára kacsintott és kevergetni kezdte a szószt.