Éppen a kutyákat sétáltattam, amikor a hátam mögül rám szólt valaki. “Jó lenne megkötni az állatokat, mert neveletlenek.” A két kutyámra néztem (Boróka, Pihe) békésen szaglászták tőlem ötven centire a füvet. Egy nő nézett rám szigorúan. Dúló-fúló kutya lobogott póráza végén. A nő izmai megfeszültek, úgy tartotta vissza az állatot, aki jól láthatóan rá sem hederített a gazdájára. Elnézést kértem, szóltam a kutyáknak, akik engedelmesen követtek, és gyorsan leléptünk a színről.
A nőnek igaza volt, de nem úgy, ahogy gondolta.
A kilencvenes évek közepén egy Wheeler nevű férfit letartóztattak, mert két bankot is kirabolt álarc, vagy bármilyen álcázás nélkül. Amikor a rendőrök megmutatták neki a videó felvételeket, ahogy ravaszkásan kacsint a kamera felé, felháborodott: “De hát volt rajtam citromlé!” Mint kiderült, barátunk azt hitte, hogy ha citromlével van leöntve, akkor nem látják a kamerák.
Viccesnek tűnik a dolog, de nem az. A helyzet úgy fest, hogy önértékelésünkben többnyire nem vagyunk pártatlanok. Sőt! A Dunning–Kruger hatásról évekkel ezelőtt olvastam. Tanulságos egy hatás ez kérem. Úgy tűnik, hogy az, aki egy területen kevés ismerettel rendelkezik, hajlamos sokkal többet gondolni magáról, mint a valóság. Túlbecsüli saját képességeit, nem ismeri el, hogy ha más ért hozzá, nem ismeri fel, hogy ő maga nem ért a dolgokhoz (ez akkor is igaz, amikor bebizonyítják neki, hogy gyengén szerepel). Ha valaki gyenge valamiben, akkor nem csupán attól szerencsétlen, hogy rosszul teljesít, de attól is, hogy nem látja magát helyesen. Ezer ilyen embert ismerek.
Ott vagyok például én. Nyilván én pingpongozok, írok, főzök a legjobban. Mindenki más amatőr.
A kísérletek kimutatták, hogy azok, akik az átlagnál jobbak valamiben, általában átlagosnak mondják magukat, míg azok, akik átlagos eredményeket produkálnak, általában pontosan tudják, hogy átlagos képességgel rendelkeznek.
A kutyáim még mindig viselkedtek (nem mindig szokásuk, ez be kell vallanom) és még mindig ezen a dolgon morfondíroztam.
Vajon hogyan ismerhetem fel önértékelésem pöffeszkedő hajlamait? Azt hiszem, van egy mód, de igen kellemetlen: Nem csupán azt kell néznem, hogy mit hiszek magamról, hanem azt is, hogy mások minek látnak engem. Ha a kettő egyezik, akkor nincs nagy baj. Ha nem? Hát…
Dunning és Kruger azért ad segítséget. Ha nem vagy jó valamiben, de azt hiszed, hogy az vagy, kezdj el tanulni. A kísérletek egyértelműen kimutatták, hogy minél többet tudunk valamiről, annál pontosabban tudjuk, hogy mennyire vagyunk jók benne. Persze ehhez valahogy be kellene ismerünk, hogy nem vagyunk jók. Ördögi csapda.
Egy biztos: érdemes időnként feltenni a kérdést: Vajon igaz, ami magamról gondolok? Mert ha túlzottan elteltem magammal, akkor nagy esély van rá, hogy éppen citromlével kenem össze a képem.
Óvakodjunk azoktól, akik azt hiszik, hogy ők a legjobbak! Beleértve saját magunkat is. Soha nem árt egy kis önismeret. Néha érdemes elgondolkodnunk arról, hogy mit gondolunk magunkról. Hátha nincs igazunk. Vagy másképpen megfogalmazva: Ha nem gondolunk túl sokat magunkról, akkor nagyobb eséllyel vagyunk átlagosak vagy annál jobbak, mint totál hülyék.
Hazaértem. Remélem, a nő is épségben megérkezett neveletlen kutyusával.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!