Zéró – mert ezt a nevet adták neki a történészek – idegesen állt fel. Izzadt tenyerét a nadrágjába törölte és térdhajlatával a falig taszította a karosszéket.
– Ez most tuti?
– A legtutibb tuti, amit el tudsz képzelni – bólintott a barátja.
Egy laboratórium nem valami felemelő környezet. Olyan semmilyen, de ha már mindenképpen jelzőt kéne hozzá illeszteni, akkor inkább félelmetes. Zéro pont ilyennek látta a falakat, a kémcsöveket, a számítógép sűrűn teleírt kijelzőjét, és azt a két patkányt, akik szemmel látható módon nem érezték különösen rosszul magukat.
– Ez… – Nem találta a szavakat.
– Igen, ez… – bólintott megint a barátja, akit a történelem később Nagy Öregnek nevezett el. Pedig ekkor még nem volt sem öreg, sem nagy. Sőt, egészen alacsonyra sikeredett, így a csajok örökös beszédtéma volt kettejük között.
Némán meredtek a képernyőre és az előttük szöszmötölő két patkányra.
– Jó – bólintott Zéró. – Akkor mi van, ha ezt az egészet elfelejtjük?
– Ezt nem nagyon lehet elfelejteni. Olyan dologra bukkantunk rá, ami nem felejtős.
– De ha mi mégis elásnánk a dolgot? Találja fel más.
– Nem feltaláltuk, hanem megtaláltuk, és az nagyon nagy különbség. Ha nem mi, akkor más lel rá hamarosan. Nehogy azt hidd, hogy csak mi kutatjuk a géneket – nézett rá az Öreg. – Ez a kis kapcsoló ott volt mindig is, és hamarosan valaki más is rábukkan.
Megint szüntet tartottak. Néha az emberben túl sok a gondolat ahhoz, hogy beszélni is tudjon mellette.
– Jó. De akkor most mi legyen? Megírjuk a cikket, és várjuk, hogy felhívjon minket Nobel?
– Aha, vagy valamelyik rokona.
– Hát ez a hivatalos út.
– Hát ez.
– Vagy…
Az Öreg felkapta a fejét és barátjára nézett: – Vagy mi?
Zéró nem válaszolt. A két patkányt nézte, ahogy unalmukban éppen gyerekgyártásba kezdtek a ketrec sarkában.
– Vagy bátrak leszünk.
– Ha arra gondolasz, amit sejtek, akkor tudatom veled, hogy az nem bátorság, hanem őrültség. Eszelős, hülye, idióta baromság.
– De miért?
– Mert az.
– De miért? Most komolyan, mondj egy indokot arra, hogy miért az?
– Mert mi két hétköznapi ember vagyunk. Két sima ember nem nyúlhat bele az egész emberiség jövőjébe.
– Továbbra is az a kérdésem, hogy miért?
– Mert nem. Mert ez veszélyes.
– Én egy csomó embert ismerek tanulmányaimból, akik egyszemélyben belenyúltak az emberiség dolgaiba. Ők is tök sima emberek voltak. Te nem tanultál törit?
– Jó, de az nem olyan.
– Miért?
– Mert ez alapjában véve… változtatná meg a dolgokat.
– Az élet változás.
– De az élete nem ilyen gyökeres változásokkal szokott operálni.
– Ezt próbált beadni a dinoszauruszoknak.
A Nagy Öreg a plafont felé nézett és nagyot fújtatott a levegőbe: – Rendben. Tegyük fel, hogy megcsináljuk.
– Na végre! Tegyük fel.
– Fel sem foghajuk, hogy milyen következményei lesznek.
– Persze hogy nem.
– De éppen ez a lényeg. Felvállalnád a felelősségét? Minket meg fognak ölni. Nekünk végünk.
– Vagy nem – mosolyodott el Zéró. – Az is lehet, hogy istenek leszünk.
– Azt kötve hiszem. Ha kiderül, hogy mi voltunk… akkor nekünk lőttek.
– Igen. Talán.
– Én inkább várnám Nobel telefonját.
– Mert gyávák vagyunk.
– Mint a nyulak – bólintott az Öreg.
– Pedig csak annyi kell, hogy ezzel a fiolával kimenjek a főtérre, és ott leejtsem azt. Sőt. Elég, ha innen kidobom az ablakon. Egy hónapig fel sem tűnik senkinek, utána meg már késő. Talán egy-két őserdei törzs nem kapja el, de a többi… Ennyi kell, és millió dolog változik meg pár hónapon belül.
– Például, hogy megszárít minket a májusi szél egy lámpaoszlopon.
– Igen. Vagy egy forradalom atyjai leszünk, így mondják egyáltalán: atyjai?
– Talán. De én nem akarok apuka lenni. Előbb egy nő kéne.
– Itt leszek neked én.
– Hülye.
– Miért? Nem pont ez a lényeg? Figyelj! – lépett Zéró egész közel az Öreghez. – Vegyük végig, hogy mi változna. Elsőként felpuhulna minden előítélet, mert nem lenne viszonyítási alap. Képtelenek lennének gyűlölni, mert nem tudnák, hogy kit gyűlöljenek éppen, magukat, másokat, esetleg senkit. A kisebbség hirtelen már nem kisebbség lenne, hanem beleolvadna az általánosba. Elfogadottá válna, ami most ellenkezést szül, mert nem tudnák nem elfogadni, olyan nagy számban lenne jelen. Az emberiség egy új hajnalra ébredne. Egy toleránsabb hajnalra, ahol felfognák, hogy a test csupán test és a benne lakozó értelem, zárójelben, vagy annak hiánya, zárójel bezárva, számít egyedül. Hogy az undor nem undor neveltetés nélkül, hogy a rossz nem rossz behuzalozott idegpályák nélkül, hogy az, aki megítél, az még mindig körülbelül egy rágcsáló értelmi színvonalán tenyészik.
– Hát te jól leírtad az emberiség döntő többségét.
– Nem. Én csupán azt mondtam, hogy az, aki vakon elhiszi, hogy valami rossz, az még csak fel sem fogja azt, hogy a hitét megtanították neki és nem az isten-éter csecséből szívta ki igazság gyanánt.
– Mi van, költőkurzusra jársz?
– Két hete. Jó mi?
– Isten-éter csecse. Az mi?
– Figyelj, most nem ez a lényeg, hanem az, hogy ezt az egészet megváltoztathatjuk egyetlen mozdulattal – kacsintott Zéró, felkapta a fiolatartó egyetlen lakóját és a nyitott ablakhoz lépett.
– Ne csináld! – kiáltotta Nagy Öreg.
– Miért? Most, mi ketten, vagyis inkább csak én, néhány izom megmozdításával véget vetünk egy ősi konfliktusnak, beidegződésnek.
– Ja. És mellesleg átforgatjuk az egész emberiséget.
– Te mondtad, hogy csak a felét.
– Igen. Nagyjából a felét érinti majd. Minden számítás azt mutatja, hogy a gén-kapcsolót hordozó vírus a populáció negyvenöt százalékát fertőzi meg.
– Tuti?
– Tuti.
– Persze az is érdekes lenne, ha mindenki elkapná.
– Érdekes, te így nevezed, hogy érdekes? – állt fel óvatosan az Öreg. Szeme mereven a Zéró kezében imbolygó fiolára meredt.
– Hát igen. Elég érdekes lenne, nem? Helycsere háromra, egy, két, há’…
Zéró úgy tett, mintha kiejtette volna kezéből a fiolát. Az Öreg felkiáltott.
– Te tök hülye vagy! Azonnal hozd vissza!
– Nem – ingatta fejét Zéró, de visszahúzta kezét az ablakból. – Én úgy érzem, hogy ezt meg kell tennünk. Most és itt lehetőségünk van egy olyan változásra, amely felrázza az emberiség gondolkodását. Sőt, nem csak azt – biccentett a még mindig, vagy újra, serényen tevékenykedő patkányok felé Zéró. – Ha nem használjuk ki, akkor ostoba, gyáva emberek vagyunk.
– De én nem merem.
– De én igen. Törjük meg a mintát, barátom. És még az is lehet, hogy fél év múlva lesz egy csajod.
Zéró újra kinyújtotta a kezét. A fiola négy emelet mélység fölött várta a sorsát.
Nagy Öreg tágra nyitott szemmel bámulta barátját.
Így telt el valahány másodperc.
– Á, csak hülyéskedtem – vigyorodott el Zéró és visszalépett az ablakból. – Nem szivatnám meg ennyire az emberiséget.
Nevetve tette vissza a fiolát a tartóba és nevetve fordult meg, hogy becsukja az ablakot. Tényleg bejött a hidegfront, amit reggel jósoltak a rádióban.
A két egymáshoz közelítő ablakszárny között, éppen a feje fölött repült át a fiola, majd eltűnt a mélyben. Talán még hallani lehetett, hogy ripityára törik a betonon.
Zéró döbbent tekintettel nézett hátra.
– Bocs! Tényleg nincs csajom, és ha szerencsénk van… – vont vállat Nagy Öreg.
*
Az első esetek egy hónap múlva jelentkeztek, de addigra már tényleg menthetetlen volt a helyzet. Mire feleszméltek, az emberiség megváltozott. Pontosabban átváltozott. A nagy 45%. Ez lett a nevük. A Nagy Negyvenöt. A föld tízmilliárd lakosa közül ők voltak, négy és félmilliárdan, akik fél éven belül nemet váltottak.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!