Magánprojekt

Ermi és Tena a szokásos kávéjukat itták. Reggel volt. A macskák már felkeltek, régen lejöttek a töltőről, megkapták a reggelijüket, és most szélsebesen kergetőztek a nappali bútorai között.

– Ha valamelyiknek egyszer befellegzik, akkor nekem befellegzett – mondta Ermi a kergetőzést nézve.

– Senkinek sem fellegzik be. Egyébként is le vannak töltve, ha nagy a baj, akkor kapnak majd új vázat. Ennél soha nem legyen nagyobb gondunk.

– És ha megsérül a memória? Azt aztán nem pótolod. Nekem nem kell egy általános macska, egy generikus szőrcsomó. Nekem Rozalinda és Bummer kell. Mindaz, amit velük átéltünk, amit megjegyeztek és megszoktak. Nekem ők kellenek.

– Valami baj van? – kérdezte Tena. – Mintha feszült lennél.

– Nem vagyok feszült.

– Ja, jó, akkor minden rendben – mosolyogott kávésbögréje fölött a nő.

Ermi ritkán ismerte be, ha valami baja volt. Ahhoz idő kellett neki és tér, hogy bevallja az ilyesmit. Nem hibáztatta érte. Neki is meg voltak a saját jól bejáratott hülyeségei. Így megy ez, ha valaki több, mint tizenöt éve nem tette ki a lábát a házból, mely búvóhelyül szolgált. És ők még örülhettek, hiszen volt remény. Egyes helyeken, ahová az anyabolygó megfigyelő csapatokat küldött esély sem volt arra, hogy a tudósok kitegyék a lábukat az utcára. Azonnal lebuktak volna és ez senkinek sem hiányzott.

Kint esni kezdett a hó, a macskák nagyobb sebességre váltottak.

– Az biztos, hogy én viszem haza mindkettőt, ha innen megyünk – mondta még mindig feszülten Ermi.

– Mi sem megyünk sehova, csak az adatcsomagunk – jegyezte meg Tena.

– Hát én is úgy gondoltam – vágta rá a férfi. – Majd otthon kapnak új vázat.

– Jól van, ki vele! – tette le a bögréjét Tena. – Vagy megmondod, hogy mi a bajod, vagy ma egyedül csinálsz mindent és én megyek fel a laborba.

Ermi arcára kiült a duzzogás és Tena tudta, hogy ez jó jel. A férfi akkor játszotta el a kisgyereket, amikor már enyhült a baj.

– Ez a rohadt váz – mondta végül a férfi.

– Mi van a vázzal? Megint bedöglött?

– Nem. Csak oltárira idegesít, hogyha Irol odafigyelt volna akár egyetlen percig is, akkor már ezer éve mászkálhatnánk közöttük. Élhetnénk világunkat. Barátaink lehetnének. Ez elképesztően igazságtalan. Csak oda kellett volna figyelnie. Ötig még ő is tud számolni. Ennyi lett volna a dolga. Milyen magasak ezek itt? Oké. Hány fejük van? Egy. Oké. Hány lábuk, kezük? Kettő lent, kettő fent. Oké. Hány ujjuk van? Öt. Az isten szerelmére öt. Nem hat.

– Benézte? Már mindegy – legyintett Tena.

– Benézte? Öt helyet hat ujj? Hát menjen a fenébe. És én ezért ülök itt tizenöt éve, mert ő benézte – tajtékzott Ermi. – Ha hazamegyünk, akkor majd én is benézek neki valamit. De jó alaposan…

– Mikor ellenőrizted utoljára? – vágott közbe Tena.

– Mit? – vakkantott vissza a férfi. Még mindig a bosszún járt az esze.

– A projektet.

– Melyiket. Van vagy húsz.

– A mi kis magán projektünket.

Ermi legyintett.

– Ne legyintgess, hanem azt mondd, meg, hogy mikor nézted meg utoljára?

– Egy ideje nem követem – vont vállat Ermi.

– De mikor nézted meg? Csak tudsz már erre válaszolni?

– Nem tudom. Talán három éve.

– Az nagyon sok idő. Mi lenne, ha most megnéznénk?

– Ugyan már – intett nemet fejével a férfi. – Jó ötletnek tűnt, de nem jött be.

– Nem tudhatod – állt fel Tena a konyhasziget mellől. – Addig nem kezdünk bele a napba, míg nem járunk utána.

*

A projektet azonnal beindították, amint leszálltak a bolygóra. Pontosabban három napra a landolás után, amikor kiderült, hogy Irol nem tud számolni és tokjukra hat ujjat tervezett a helyi öt helyett. Erminek jutott eszébe az ötlet. Eleve passzolt az egyik projektbe, így senki sem vethette a szemükre, hogy némileg módosították a paramétereket. Ennyi szabadság járhat a kutatóknak. A szűrőkkel kezdődött. Remi és Tena éjt nappallá téve szivárogtatott be a szűrőket a bolygó kezdetleges, de már létező rendszereibe, MI-jeibe, hogy azok saját magukének tudván a dolgot elterjesszék azt az emberek között. És úgy tűnt, hogy a dolog működik. Milliók, aztán százmilliók kezdték használni a szűrőket. Állatokat, szuperhősöket csináltattak magukból az MI-vel, melyet Ermi és Tena okosított szüntelen. A hóbort elterjed, és csak terjed, terjedt, mint a pestis. Szinte mindenki átváltoztatta magát, majd újra, majd újra. És lassan megszokták a képeket. Megszokták azt, hogy nem a valóságot mutatták magukból, hanem azt, amit a szűrőkkel és szoftverekkel a gép készített róluk. A terv csodásan haladt. Ermi óvatosan adagolta a paramétereket. Csak szépen lassan. Hirtelen nem jelenhetnek meg hatujjú emberek, mert azt nem hiszi el senki. Lassan kell haladni. Lépésről lépésre. Hiszen nem az a cél, hogy az emberek legyintsenek, amikor egy hatujjú ember képét látják a hálón. Az nem siker, hanem egy hatalmas zsákutca. A cél az, hogy akkor is legyintsenek, amikor egy hatujjú embert látnak a boltban. „Áh, persze ennek hat ujja van, mint a szomszédnak, vagy annak a fószernak abban a vetélkedőben”. Ez volt a cél. És ők szépen haladtak felé. Aztán hirtelen valami elromlott. A dolog nem fejlődött tovább. Az emberek nem akarták elhinni, hogy léteznek hatujjúak is a bolygón. Olyannyira ragaszkodtak ahhoz, ami rájuk nőtt, hogy képtelenek voltak elfogadni a tényt, mellyel Ermi és Tena módszeresen bombázta őket: a hat ujj normális. Kitartóan, hosszú évekig tesztelték a bolygót. Néha csendben, észrevétlenül híranyagokba, híradó bejátszásokba is lehelyeztek hatujjúakat. De az eredmény mindig ugyanaz volt: rövid időn belül valakinek feltűnt a dolog, és szóvá tette. A hír eltűnt a hálózatról és minden ment tovább öt ujjal. Hiába voltak a szűrők, hiába dicsekedett mindenki magával királynőként, elnökként, díjbírkózóként. Az ujjat valahogy nem vették be sehogy.

*

Ermi egy mozdulattal bekapcsolta a gépet és végigfuttatta a legutoljára elhelyezett hatujjú anyagokat, melyet a rendszer azóta is szorgosan, de felügyelet nélkül hintett el a hálón.

Ermi hosszú ideig nem szólt egy szót sem.

– Na? – kérdezte Tena és mögé lépett.

Aztán ő sem szólalt meg percekig.

– Hát… – nyögte ki végül Ermi.

– Hát egy próbát megér – súgta Tena megborzolta Remi tüskehaját, és tovább nézte, ahogy az egyik globális hírcsatorna egyértelműen MI által generált időjósa – ez senki elött nem volt titok – mind a hat ujját feltartva a nem létező, de attól még szép térképre mutogat.

– Várjunk. Lehet, hogy csak nem vették észre – súgta Ermi.

– Várjunk – nyelt nagyot Tena.