M. ára

Leült az íróasztalhoz. Hetek óta dolgozni akart, de az ihlet nem mindig jön. Olyan, mint valami különös buszjárat valahol Indiában: az sem biztos, hogy létezik, nemhogy menetrendje lenne. Kint éppen esett, és az eső mindig különös hangulatba ringatta. Az írógép betűi alatt karmoknak tűntek a tartópálcák. Igen, ezzel talán lehet valamit kezdeni. Mi lenne akkor, ha egy író és a gépe összenőne valahogy? Hát ez elég nagy marhaságnak tűnik…
A kint szemerkélő esőről eszébe jutott, hogy reggel Dorothy nem vitt ernyőt. Soha nem visz, ha esőre áll. Ez nála valami különös hóbort. Amolyan angol ellenállás a megváltoztathatatlannal szemben, de az is lehet, hogy egyszerű makacsság. Ki tudja? Egy nő fejébe belelátni sokkal nehezebb feladat, mint megnyerni egy háborút. Egy háború, ha megnyerték, akkor meg van nyerve. A vesztes nem kezd mismásolni a fegyverletétel után, hogy „át kéne gondolni a dolgot, mert nekem úgy tűnik, hogy mi nyertünk”. De egy nőnél? Ha belenéztél és megláttál valamit, az még nem jelent semmit. Ha pár pillanat múlva újra belenéznél, akkor meglepődve tapasztalnád, hogy egy soha nem látott vidék tárul a szemed elé. Ott van az az istenverte Mrs. Dalloway. Ha az a nő komplett, akkor most jött el a világvége. És Woolf befutott vele? Mint a gyorsvonat. Mint egy repülő, úgy szállt fel a magasságokba, csodás csaták és idegen tájak felé.
És ő?
Az eső komolyabbra váltott.
Talán nőkről kéne írnia. Egy vidéki kastélyról, ahol folyton esik az eső, és ettől már mindenki megőrül. Hiába szokták meg az égből csapként csorgó vizet, egyre idegesebbek tőle, mert elhatalmasodik rajtuk a tehetetlenség érzése, annak felismerése, hogy a ház, az esőkabát, a kalap, az esernyő csak kellék arra, hogy ne vegyék tudomásul azt, amit tudomásul kell venni. Az eső lehetne a halál metaforája, Istené is persze és minden egyébé, mely anélkül történik az emberrel, hogy arra befolyása lenne. És ekkor színre lépne a hősnő, aki kicsit hasonlítana Dorothyra. Nevezzük most Simonellának. Simonella soha nem volt szabad, mégis a legszabadabb életet éli a kastélyban, mert nem visz esernyőt sehova. Ő az, aki egyedül elfogadja a világot olyannak, amilyen… Igen, ez jó történet lehetne.
Írni kezdett.
„A Clifford kastély körüli gyep mélyzöld színe messziről odavonzotta a látogatók szemét. Senkinek sem tűnt fel, hogy maga a kastély pont a gyep miatt tűnt ékszerdoboznak…”
Ez jó, gondolta miközben kitekintetett az esőre. Ez tényleg jó. Újra az írógép fölé hajolt, de ekkor megérintette a lábát valami. Könnyű, szinte észrevétlen érintés volt. Felfordult a gyomra. Megint eljött. Megint.
– Kérlek! – suttogta maga elé elhaló hangon. – Kérlek, menj el!
Gondolatait aggódva terelte vissza a Clifford kastélyhoz és Simonellához, akinek még legalább két fejezetet várnia kell, hogy színre léphessen.
„Az karácsonyi ünnepségek már december elején elkezdődtek…” – írta.
Újra érezte lábszárán az érintést. Mintha egy lepke szállt volna rá. Puha, barátságos, kedves odasimulás. Nem tolakodott, csak ott volt. Ilyen érzés, ha az ember kutyája észrevétlenül odasétál a gazdája lábához, leheveredik a szőnyegre, és orrával úgy ér hozzá parancsolójának bokájához, hogy alig érintve azt mégis melegséget, bizalmat, szeretetet áraszt magából.
Zsigeri késztetést érzett arra, hogy lenézzen. Csupán annyit kell tennie, hogy hátradől, szétnyitja a lábát és átpillant térdei között. Ennyi. És akkor ott lesz az a kedves kis levakarhatatlan szellem lény. Mosolyogni fog, és talán mond is valamit, mondjuk olyasmit, hogy „gyere, játsszunk tovább”, ő pedig feláll majd az asztalra, nyakkendőjének lelógó részét a csillárra köti, és elrugaszkodik szépen a semmi felé. Ezért nem néz le évek óta, amikor megérzi lábszárán azt a puha, kedves érintést. Még maradni akar, hátha ki lehet hozni valamit ebből az életből, hátha ki lehet püfölni mást is az írógép karmos billentyűiből. Hátha. Újra koncentrálni próbált, de érezte, hogy az érintés, mely most már egyértelműen a térdkalácsa fölött gyűrte meg kedvesen a nadrág szövetét, nem ad erre engedélyt. Nem. Az asztal alatt hűséges kutyaként várakozó kis lényt nem érdekli Simonella.
Sírás fojtogatta.
Talán ha belerúgna. Nem szép cselekedet, de néha hasznos. A kedvesség ölhet, a kedvesség megnyomoríthat, börtönbe zárhat. Márpedig egy ember kézzel-lábbal kapálódzik az ellen, hogy gúzsba kössék. Ehhez joga van még akkor is, ha a rabtartó egy bölcs, kedves… lény.
Rúgnia kell. Gyorsan, határozottan.
Megfeszítette combizmát és jobb lábának teljes erejéből kirúgott.
Keményen beverte a térdét, de nem érdekelte a fájdalom. Egyedül Simonella érdekelte és a kastély és az eső…. és az, hogy… az érintés…
De nem. Nem volt ott.
Fújtatva eresztette ki tüdejéből a levegőt.
Talán.
Talán éppen most. Még az is lehet, hogy éppen Simonella miatt. Lehet, hogy az esernyőt tagadó, még homályban várakozó nő elég erős ahhoz, hogy azt a puha bársonyos érintést eltávolítsa az asztal alól. A Clifford kastélyra koncentrált. Tudor kastély lesz…
Megcsörrent a telefon. Dorothy még nem ért haza, a házvezetőnő pedig valószínűleg a konyhában serénykedik.
– Igen?
– Én vagyok.
– Szia, Christopher. De jó, hogy hívsz.
– Meghiszem azt, apám. Anya?
– Anyád nincs itthon. Hazajössz ma?
A válasz késett és érezte, hogy mellkasában hevesebben kezd verni a szíve. Lehet, hogy a mai nap mágikus erővel bír. Christopher hazajön. Együtt vacsoráznak, aztán beszélgetnek egy kicsit. Talán Dorothy aludni tér és akkor ők ketten, két férfi, átbeszélik az élet dolgait, ahogy az illik és kell. Talán Simonelláról is mesél és az esőről…
– Minek? Hogy sikeres legyél?
– Nem, Christopher, hogy lássunk végre…
– Nem megyek. Nem érek rá. Ha anya hazajön, mondd meg neki, hogy kerestem az óra miatt. Tudni fogja, hogy miről van szó.
– Nekem elárulod…
– Nem, megyek, szia!
A süket kagyló keménynek és hidegnek tűnt, de nem tette le. Talán még visszaveszi Christopher. Volt már ilyen…
Amikor megérezte, hogy egy lágy, mégis ragaszkodó test szorosan átöleli jobb lábszárát, zokogni kezdett. Egészen ebédig sírt. Aztán Dorothy megérkezett, ebédeltek és a délután csak úgy eltelt. Nem írt. Simonella estére már egészen elhalványodott.
*
Gyerekként úgy jártam általános iskolába (alsós voltam, talán harmadikos), hogy a Micimackó szétesősre olvasott könyvoldalaiból párat begyűrtem reggel az iskolaköpenyembe, és a szünetekben azokat olvasgattam.
1882. január 18-án született A.A. Milne a Micimackó írója. A világhírű mackó története 42 évesen hatalmas sikert hozott számára. A siker azonban kétélű volt. Micimackó gazdáját és legjobb barátját Christopher Robin (Róbert Gida) alakját Milne saját fiáról mintázta. Az 1926 és 1928-ban megjelent két Micimackó regény után Milne úgy érezte, hogy írói karrierjét gúzsba kötötte Malacka, Bagoly, Kanga és a többiek. Fia, Christopher, a regény megjelenése után soha nem kívánt reflektorfénybe került, melynek következtében (úgy érezte, hogy apja kihasználta és elvette gyerekkorát) felnőtt korára elhidegült a szülői háztól.
Micimackó örökléte bizonyos értelemben saját megírójának életébe került. Hogy ez megfelelő ár volt-e, az nézőpont kérdése. Milne talán örült volna, ha soha nem ismeri meg Mackót. A világ azonban most már nem szívesen mondana le róla. Én sem.