A lomikirály

Minden egyes lomtalanításon ott volt. Úgy hívták, hogy lomikirály. A pletykák úgy tartották, hogy az öreg egyszer kidobta a lelkiismeretét, és azóta túrja a lomot, hátha ráakad valaki máséra. A lomikirály szakszerű volt, sőt, a legprecízebb lomos, akit valaha is az utcák a hátukon hordtak. Korán érkezett a halmokhoz, de nem túl korán. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy nem sajnálja-e, ha az orra előtt lecsapnak a legjobb falatokra, azt válaszolta, hogy a valódi értékeket a legritkább esteben ismerik fel. És hogy ő személy szerint még soha nem maradt le semmiről. Arra a kérdésre, hogy mi számít valódi értéknek, válasz helyett csak hunyorgott, mint aki arra utal, hogy ha nem tudod, akkor úgy sincsen esélyed az életben.

A megérkezés után a lomikirály általában csak szemlélődött. Véletlenszerűen soha nem túrt, nem nyitott ki fiókokat, vagy zsákokat. Csak nézett, mintha röntgen szemei lettek volna. Volt úgy, hogy hozzá sem ért egy kupachoz, csak állt ott, majd tovább ment. De volt olyan eset is, amikor hosszú órákat töltött el egy értéktelennek tűnő halom társaságában, mintha várt volna valamire. A lomikirály soha nem veszekedett más turkálókkal. Tudta, hogy mit akar, és azt soha nem akarta más.

Egy júliusi lomtalanításkor elkísérte portyájára egy újságíró. Fiatal lány volt, aki egy szívhez szóló cikkel akart bizonyítani. A lomikirály pedig nem ellenkezett, mert a lány pénzt ígért, és a pénz soha nem árt.

Kora hajnalban kezdték a körutat.

– Nincs semmi baj azzal, hogy a frissen kitett cuccokat elviszik. Azok nem igazán számítanak – mondta a lomikirály miközben szinte meditatív sebességgel sétált az utcán.

A riporter mellette lépkedett, és arra gondolta, hogy vajon mi ez ebből. Most úgy tűnt, hogy a világ legunalmasabb cikke keveredik ki ebből az egészből.

– Mert?

– Mert az igazi értéket nem ismerik fel.

– Miért, mi az igazi érték.

A lomikirály megállt és lekicsinylő pillantást vetett a lányra.

A lány elszégyellte magát, és ettől a lomikirály szemmel láthatólag jól érezte magát.

– De mégis? – kérdezte a lány. – Mi az?

A lomikirály meglepődve húzta össze a szemét. Kétszer még soha nem tette fel senki ezt a kérdést. Ha úgy tetszik, ez a lány mindenkinél előbb járt a szakmájában.

– Hát… tudja, az igazi érték általában nem olyan dolog, ami mindenkinek kell. Tegyük fel, hogy egy olyan tárgy van itt kint, ami magát visszarepíti a gyerekkorába. Egy vacak kis játék, vagy egy harminc éve nem gyártott sámli, pont olyan, amilyenen diót tört a nagymamájánál a sparhelt előtt. Tudja, mi az a sparhelt?

A lány megrázta a fejét.

– Na, hát igen, sokszor az igazi értékeket csak a korral szúrja ki az ember. Fiatalon nem sok esélye van rá.

– De mégis, mit keresünk?

– Hát boldogságot, persze. Egy elég speciális boldogságot.

– Itt? – nézett az utcára kitett lomsorra a lány.

– Persze. A legnagyobb esély arra, hogy megtaláljuk, itt van, kint az utcán.

Órákig sétálgattak. A lomikirály egyetlen kupachoz sem ért hozzá, és meglehetősen keveset beszélt.

– És honnan tudja, hogy nem éppen egy rakás könyv alatt van? – kérdezte a lány türelmetlenül. Ment volna már haza.

– Nincs ott.

– De honnan tudja, ha még csak meg sem fog semmit?

– Azt csak úgy lehet tudni.

– Értem, de ha nem visz haza semmit, akkor…

– Akkor miért én vagyok a lomikirály?

– Miért?

– Mert pontosan ötvenöt éve, négy hónapja és hat napja járom a lomtalanításokat.

– És keresi a boldogságot?

– Azt bizony.

– Csak ránéz a kupacra és látja, hogy ott van a boldogság vagy sem?

– Úgy bizony.

– Mert? Mert a boldogság olyasmi, amit nem lehet pénzért megvenni?

– Hát nem. A boldogságomat nem lehet pénzért megvenni.

– Mert az emlékek, és az érzelmi töltet sokkal többet ér.

– Gondolom igen. Az elég sokat ér.

A lány megrökönyödve nézett a lomikirályra.

– De most tényleg. Ötvenöt éve várja, hogy megpillantsa a boldogságot valamelyik halomban?

– Hát, igen. Kitartó vagyok.

– De ennyire: Ennyire fontos a dolgoság?

– Persze. Mindenkinek az.

A lány már fejben már fogalmazta a cikket. Egy öregről ír majd. Egy olyan emberről, aki ötvenöt éve keres valamit, valamit, aminek nincs értéke, de ami majd a boldogságba meríti. A kép romantikus lesz, szép, szívfacsaró. Talán úgy állítja majd be, mintha kicsit zizi lenne az öreg. A boldogság megszállottja. Igen, ez címnek is jó lesz. Kikapcsolta a telefont, amin csak több órányi csendes séta volt felvéve. Meg tudja írni ezt anélkül a pár mondat nélkül is, amit az öreg mondana.

– Azért az szép gondolat, hogy a szemét között keresi a boldogságot.

– Szép, nem szép, ez van – vont vállat az öreg.

– És ha egyszer meglesz?

– Akkor hazamegyek.

– De addig keresi, amíg meg nem pillantja. Mert hiszi, hogy az igazi boldogságot egy szeméthalom alatt is meglátja majd?

– Nem hiszem, tudom.

A lány bólogatott. Remek cikk lesz. Pont olyan, amit negyventől-hatvanig minden olvasó meg szokott osztani. A pénz nem számít. A boldogságot nem lehet pénzzel megvenni. Ilyesmi.

– A maga boldogságát nem lehet pénzzel megvenni, ugye?

– Manapság már nem – rázta meg fejét az öreg és továbbsétált.

Dél felé járt, amikor a lány úgy döntött, hogy ennél többre már nincs szüksége. Csinált egy képet a telefonjával az öregről, ahogy éppen egy kupac szemetet néz merengőn. Szegény.

– Akkor én most elköszönök! – fordult az öreghez.

– Jó! – bólintott a lomikirály, majd váratlanul felkiáltott. – Hát a francba! Na, végre!

– Mi? – kérdezte a lány, és nem tudta levenni szemét az öregről, aki egy hatalmas ugrással egy halom lom közé vetette magát. Két kézzel dobálta szerteszét a zsákokat, könyveket, míg el nem jutott egy ósdi televíziókészülékig.

– Ez az! – nyalábolt fel végre a készüléket az öreg, és kicipelte a járda üres részére.

– Ez a tévé? – kérdezte a lány megrökönyödve. – Ez..?

Nem tudta befejezni a mondatot, mert az öreg felemelte a készüléket és a földhöz vágta. A doboz hatalmas robajjal hullott darabokra. A lány felsikoltott, de a lomikirály rá se hederített, lehajolt és turkálni kezdett az széttört halomban.

– Istenem! – egyenesedett végül föl. Kezében egy apró kis alkatrész volt, mely kékes derengéssel világított az öreg mutató és hüvelykujja között.

– Ez? Ez a boldogság? Ezt kereste?

– Ja.

– Egy ósdi televízió ócska alkatrészét? – hüledezett a lány. Ezt biztos nem írja be a cikkébe, mert az nem lenne jó, ha az öreg teljesen hülyénk tűnne. Ennyire azért ne legyen értéktelen egy boldogság se.

– Ez. Tudja mi ez? – kérdezte az öreg csillogó szemmel.

– Egy dióda, vagy mi.

– Nem. Bár az is valami, hogy ismeri ezt a szót. Ez, kislány, a dióda. Cikkszáma 56968Uik9685674xx Ezerkilencszázhatvannyolc és hetven között gyártották. Csak ebbe a készülékbe szerelték bele. És történetesen pontosan illik a hurokhajtóművembe.

– A mibe?

Az öreg elmosolyodott. – Tudja, csak azért, mert ezek az utolsó perceim itt, és mert elképesztően boldog vagyok, megmutatom.

Az öreg a zsebébe nyúlt, majd egy kockát dobott ki az úttestre. A kocka nőni kezdett és két másodperc alatt akkora méretűre duzzadt, mint egy nagyobb autó. Az öreg mellé lépett és a kocka fala kitárult előtte.

– Iszonyatos boldog vagyok! Ötvenöt éve arra várok, hogy valaki kidobjon egy ilyen televíziót, és hazamehessek.

A lány kikerekedett szemmel nézte a jelenséget.

A lomikirály belépett a kockába, de még visszafordult. – Kislány. Adok egy tanácsot. A boldogság egy multidimenzós állat, egyik fele a fizikai valóságban van, a másik fele meg kilóg belőle. Soha ne keresse a boldogságot a test nélkül, és soha ne keresse a boldogságot csak a testben. A kettő között találja meg, valahol félúton. Néha pénzért van, néha nem ér semmit, de akkor is ott van a kettő között. Na, isten áldja! Remélem, többet nem zuhanok le maguknál. Kicsit sok időt vacakoltam el itt.

A kocka ajtaja becsukódott, majd a szerkezet emelkedni kezdett miközben láthatatlanná vált.