Lilásbarna 2028

Barna közértbe mentem be. Rohadtul siettem és az a hülye bolt a múlthéten még lila volt. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy tulajcsere történt? Hát már egy közértben sem bízhat meg az ember?
Tök egyedül voltam. A pénztáros nem volt a helyén. Remélhetőleg fizetésre előkerül. Elsétáltam a felvágottakig. Az egész kerületben itt árulják a legjobb párizsit, szóval megdobom magam vagy húsz dekával.
– Hajrá Barnák! – szólt rám a pultos, amint észrevett.
Ekkor jöttem rá, hogy komoly hibát vétettem merő figyelmetlenségből.
– Hajrá Barnák! – ismételte meg a férfi kicsit erélyesebben.
A francba, most mi a fenét kellene mondanom? Lila közértben ismerem a dörgést. Ott nincs „Hajrá Barnák!” hülyeség. Belépsz, és csak annyit mondasz, hogy „Lilaerő!” Kész. Aztán vagy jön válasz, vagy nem. A lilák nem nyeltek karót, de még puskacsövet sem.
– Hajrá Barnák! – válaszoltam lezserül.
A pultos tekintete elkomorult.
Szóval nem ezt kellett volna mondanom. Persze ezek a marhák hetente váltogatják a jelszót, hogy lebuktassák az olyan hülyéket, mint amilyen én vagyok.
– Nem nézte mostanában a híradót? – kérdezte a pultos.
Hát nem. Főleg azt nem, ami nekik jár. Persze hogy is nézhettem volna? Egyrészt nem vagyok megőrülve, hogy a baromságaikat hallgassam, másrészt mivel lila szolgáltatóm van, a csatornalistában nincs is barna adó.
– Nem. Hírabsztinenciát tartok egy hónapja – vágtam ki magam. Egy zseni vagyok, mert így arra sem kérdezhet rá, hogy egy hete mi volt a jelszó.
– Igaza van – bólintott a pultos, aki egyébként úgy nézett ki, mint egy gigantikus oszlop. Ez nem késsel szeleteli fel a friss húsárut, hanem széttépi a kezével. – Nem is kellenek mindig a hírek. Az ember belefárad abba, hogy napestig a lilák szemétkedésén emészti magát.
– Hát, ja. Ezek a lilák – csóváltam meg a fejem.
– Rohadékok. Hazaáruló szemét söpredék.
– Azok, ja – helyeseltem.
Mit meg nem tesz az ember egy kis párizsiért! Az oszlop elmosolyodott. Pribék arca volt. Ha a hazaáruló szemét söpredéket kéne egy fotón megörökíteni, akkor az pont így nézne ki. Már csak egy barna kalap hiányzik róla.
De mindegy.
– Mindegyiket falhoz kéne állítani.
„Melléd”, suhant át a fejemen a gondolat, de bölcsen nem válaszoltam.
– Tudja, az a baj velük, hogy nőnek, mint a dudva. Ezek nem szaporodnak, hanem osztódnak. Ha sikerülne valahogy kiirtani őket, szebb lenne a világ. Tisztaság lenne és rend, és nem lennének ilyen rohadt magasak a húsárak.
– Miattuk van, mi? – kérdeztem vissza. Nem bírtam ki. Én barom nem bírtam ki, mert nem tudom befogni a pofám, ha aláznak.
– Hát ki másért? Mesterségesen feltornásszák az árakat, hogy aztán nyerészkedjenek rajta. Az ország meg dögöljön éhen. Náluk van az egész húsipar, és már a tejre is rá akarják tenni a mocskos kezüket.
„Ha te egy évig nem eszel, akkor sem lesz semmi bajod”, gondoltam, de azért annyira még nem ment el az eszem, hogy ki is mondjam.
– Mi lesz? – kérdezte a pribék.
– Húsz deka borjúpárizsi.
– Az finom. Az előző tulaj, egy söpredék lila volt, olyan párizsit árult, hogy hányingerem volt tőle. Kidobtam ez egészet. De ez, uram, ez igazi barna párizsi. Bevizsgált barna borjúból van, barna húsgyár készítette. Ebben meg lehet bízni.
Kikészültem. Hát hogy a francba fordult ekkorát a világ?
– Azért én megkóstolnám, ha nem gond – vontam vállat, de a hangom nem volt meggyőző. És az volt a baj, hogy nem is nagyon bántam.
– Nem bízik a Barna Húsban? A legjobb húst ők szállítják.
– Lehet, de még nem ettem a párizsijukból.
– Az hogy lehet? Csak nem vega volt eddig?
– Nem.
– A barnák között hemzsegnek a vegák – mosolyodott el a pultos. Most mér tényleg pribék arca volt. A szeletelőgéppel hajszálvékony szeletet húzott le. Egy papíron nyújtotta át a pult fölött.
Elvettem. Én barom. Mi a francnak majszolok barna párizsit, ha közben tudom, hogy miből csinálják? Most már mindegy. A számba vettem és rágni kezdtem. Konkrétan szar íze volt. Hiába, barnák csinálták.
– Ez biztos Barna Hús? – kérdeztem hányingertől küszködve. Ha az ember tudja, hogy mit eszik, és az a valami nem emberi fogyasztásra alkalmas, akkor rosszul lesz. Márpedig a hírekben nem egyszer elemezték részletesen a barna élelmiszergyártás szépségeit.
– Hogyne lenne az? Ahogy a reklám mondja – reszelős hangon dúdolni kezdett:– Barna Hús, nem Lila, ez a haza…
Várt. Várt a rohadék. És tudtam, hogy mire vár. Arra, hogy befejezzem a bugyuta reklámdalocskát. Mert aki barna tv-t néz, az nyilván ismeri ezt a szart, ahogy minden lila ismeri azt a vicces dezodor reklámot, hogy „Lila deo a hónaljba, és nem leszel büdös barna.”
–… husija? – blöfföltem be.
A pribék szeme résnyire szűkült.
– És mondja, melyik netes hírportált olvassa?
– Egyiket sem.
– De azért ismeri őket, nem? Mert nyilván nem valami lila szemetet olvasgat, ha meg akarja tudni az igazságot.
– Igazság ám a seggem – pattant el belül valami.
– Nocsak. Egy lila – húzódott szélesre a mosolya. – Ma már hányszor árulta el a hazáját?
– Ahányszor maga ma hazudott.
– Vigyázzon, mit beszél! És én még barna párizsival tömtem.
– Hát eléggé hányingerem van tőle.
– Mert most evett életében először igazi húst.
– Persze. Mert lehet, hogy a maga kis hírműsorai nem mondják, de ha értelmes, valódi híreket nézne, akkor tudhatná, hogy a maga barna húsipara dögöket használ fel a kolbászaihoz. És emberhúst.
– Ja, persze. Nem kéne néznie a lila hazugság-gyárat. Emberhúst, még mit nem!
– Azt. A hullaházból.
– Maga hülye. Mondja, minden lila ekkora barom? Már egy ideje nem láttam a maga fajtájából egyet sem, de hálát adok az égnek érte – emelte égnek a kezét a pultos.
– Annak adhatna hálát, hogy vannak még az országban olyanok, akik értéket teremtenek.
– Hát igen. A barnák.
– A lilák, maga korlátolt barom.
– A lilák, ha lehet, visszaállítanák az ősközösséget. Szerintem maga egy ősember – fröcsögte a pultos.
– Szeretne maga olyan rabszolga lenni, mint én, barnácskám.
– Maga beszél? A lilák arra voltak csak jók, hogy klónozzák magukat!
– Csak azt ne mondja, hogy klónhadsereget csináltunk!
– Ha nem tudná, akkor felvilágosítom, hogy igen. Egy teljes estés dokumentumfilmet vetítettek le erről. Két újságíró beszivárgott a lila gyárbal, és felvettek mindent.
A hülye pribék komolyan gondolta.
– Meg a frászt – legyintettem.
– Fáj az igazság, mi? Az utca tele van a maga kis lila klónjaival. Szinte kattognak, ahogy járnak, mert biztos egy lila gyárban szerelték össze őket.
– A klónokat nem szerelik, hanem növesztik.
– Na tessék! Mennyi mindent tud erről! Vajon honnan? Nyilván a gonosz szenátora tanította meg rá. Mert ha nem tudná, akkor a maga szenátora rendelte el a klónozást. Hogy is hívják: Palatyin? Sok kicsi bomlasztó klónlilát csinált, akik meg fogják szállni az országot.
– Na figyelj ide, barnamaci, nincs is szenátorunk.
– De van. A Patyalin. Láttam a hírekben. Soha nem felejtem el a ravaszdi kis arcát, ahogy vigyorog a csuklyája alól.
– Ilyenünk nincs is.
– De van. Ő kezdte a polgárháborút is.
– Milyen polgárháborút? – nevettem fel.
– A tavalyit.
– Tavaly nem is volt háború.
– Nem tűnt fel, mi?
– Mert nem volt. Mutatták volna.
– Hát nem is lehet annak nevezni, mert a lilák egy hét alatt elbukták.
– Nem buktuk el. De ha elbuktuk volna, akkor a barnák fővarázslója miatt lett volna. Az a szemét Szarómán, aki gonosz varázslattal megtámadta a középföldét.
– Az mi?
– Na mi van, nem ismeri országunk földrajzát? Középfölde középen van. De már nincs, mert maguk megsemmisítették.
– Miről beszél? – röhögött a pultos.
– Az ogréikről, amit csak úgy, agyagból növesztettek ki varázslattal. Ezrével öldösték a lakosokat. Mutatták a hírekben. Tényfeltáró riport volt. Tíz órás. Persze nem a barnában, mert ugye, az igazság kellemetlen lenne. Most látom, hogy maga egy szemét barna ogre! – kiabáltam.
Nem tudom, hogy jutott eszmbe, de úgy tűnt igazam van. A pultos nyakán kidagadtak az erek.
– Maga meg egy klón! – üvöltötte.
– Szarómán bérenc.
– Patyalin mameluk.
Ekkor hátulról leütött a pénztáros. Verni kezdtek. Védekeztem, de nem sok sikerrel. Az ajtóig rugdostak!
– Legközelebb majd figyelj, hogy hová mész párizsiért, te elfuserált klón – rúgott fenéken a pultos még egyszer az ajtóban.
Visszarohantam és megharaptam a fülét. Barna íze volt. Pont, mint a párizsinak. A hírek nem hazudnak: ezek emberből készítik a párizsit, már ha embernek lehet nevezni ezt a barna ogre népséget.
Káromkodva tértem be egy normális lila közétbe. Ott volt normális párizsi. Este melegszendvics lesz. Négy zsemle. Megeszem a hírek alatt.