Esteledett. A sötét lassan megkérte a fényt, hogy adja át a helyét. Megállt a vödörrel. A tyúkok várhatnak. Kibírják még néhány pillanatig. Különösen a Ferenc. Annak nem is járna víz annyira komisz. Etus a disznókkal foglalkozott. Ott is volt egy Ferenc, egy disznófejű. Ezek a Ferencek mindenhol felbukkannak, amerre csak néz az ember. Most is jött egy.
A gazda megállt a kerítés túlfelén és szóba elegyedett az egyik szomszéddal. Kereken, zsírosan beszélt, amilyen a bajusza volt.
– Hogy szolgálnak a kölykök? – kérdezte a szomszéd.
– Teszik a dolgukat.
– A fiú is?
– A lány jobb – válaszolta a kétlábú Ferenc. Nagy úr volt otthon és a kocsmában is. – A fiú sokat eszik és így is nyeszlett.
– Hát ne adj annyit. Amilyen idők jönnek, csoda, hogy itt vannak. Hogy is hívják?
– Attila – legyintett a Ferenc.
Érezte, hogy megremeg kezében a vödör. A víz haragos kis hullámokat vetett a bádogtóban.
– Attila? Az meg milyen név? – kérdezte a szomszéd.
– Valamilyen – nevetett fel a nagy úr. Még két lábon állt.
– Semmilyen – nevetett vissza a szomszéd. – Ilyen név nincs is.
Ferenc a zsírosbajszú, zsírosbeszédű nagy úr felröhögött: – Nincs e?
– Mér’, hát van?
– Hát nincs – toldott hozzá egy helyeslést a gazda. – Ez nem név. Csak valami városi bambaság. Röfögés az, nem név.
Mindkét kezével megfogta a vödör fülét. Vágta tenyerét a súly, de az nem volt baj. Nagyobb baj volt az, amit hallott a kerítésen túlról. A nemlétezés komor szelleme ránézett és nem vette le róla többé a szemét.
– Talán ha valami értelmes néven szólítanád – mondta komolyan a szomszéd. – Akkor még dolgozna is.
– Valami igazi nevet, mi?
– Ja. Valami igazit.
– Legyen, mondjuk Pista?
– Pista! Na, az már név! – helyeselt a szomszéd.
Már nagyon fájt a keze. A ház mögött felmekegett a kecse. Talán az ő kezében lötyögő vízre vágyott. Fent az égen áprilisi felhők szálltak az alkonyatban. Tudták merre mennek. Etus lépései kopogtak a verandán. Megismerte a neszt, apró, szapora lépések voltak. Az udvar készülődött az esi életre. Bogarak zümmögése erősödött fel körülötte. Esteledik. Lassan mind hazataláltak majd. De éppen a kerítés tövében valami hiányzott. Egy foltnyi helyen kiszakadt a valóság színes vászna és a folt közepén ott állt ő. Nem létezve.
– Na, Isten áldja, Ferenc! – kurjantotta el magát a szomszéd, és már nyikordult is a kertkapu.
– Hát te, Pista? Nincs valami dolgod? – nézett rá a gazda és elnevette magát.
Bólintott, hogy de van.
– Akkor eriggy, Pista, dolgozz.
Elindult a tyúkok felé. Kézét már égette a fájdalom, de ez most jó volt. Amíg fáj valami, addig van mi fájjon.
Megállt a ház tövében, és visszanézett a veranda felé, ahol a gazda már az ajtóban állt. Hangosan nevetve újságolt valamit a gazdasszonynak. A Pista is benne volt. A szobából kiverődő fény kört rajzolt a kert egy szeletére.
– Pista, tedd a dolgod, vagy megbánod! – kiáltott rá a gazda.
Felnézett az égre. Fecskék kergették a hazatérő bogarakat. A bokor ágain pihenő madarak lassan a semmibe vesztek.
Alig hallhatóan suttogta: – Attila vagyok és létezem, majd meglátod.
*
Április 11. József Attila születésnapja. A költészet napja Magyarországon
Attila ötévesként és testvére Etelka hétévesként Öcsödre került Gombai Ferenc parasztgazdához. Két éven át éltek ott. Ellátás fejében a házimunkában segédkeztek.
Így ír erről felnőttként:
„A harmadikos olvasókönyvben… érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”