A közvélemény szelíd tévedése

(A belorusz események margójára)
Az egész akkor kezdődött, amikor fel akartam számolni a diszlexiát. Csak ne lennék ennyire humanitários. Mert, ugye, ha nincs diszelxia, akkor nincs félreértelmezés. És ha nincs félreértelmezés, akkor nincs kifogás. Akkor senki sem mondhatja, hogy bocs, rosszul értettem, én úgy olvastam, hogy „karóra és ingyen csipsz” pedig az volt odaírva, hogy „karóra mindenkit”.
Szóval le akartam radírozni a dixelexicát a térképről, hogy mindenki boldog legyen. És persze úgy kezdtük, ahogy azt kell. Kimentek az emberek és megszüntették a problémát. Szép csendben. Egy dixistával kevesebb. Hát nem szipiszupi? Vagy sziszifuszi? Most nem is tudom.
Aztán hőbörögni kezdtek.
De még mennyien.?!
Hogy honnan van ezeknek ennyi szabadságuk? Mindenki az utcán, meg minden. És ekkor jött a főtanácsos, hogy nem gond.
– Mi nem gond? – kérdeztem.
– Hát a hőbörgés – válaszolt.
– Neked nyilván nem gond – vontam vállat, de aztán hozzátettem, hogy:– Tudod mit? Neked is az lesz, mert mielőtt én veszendőbe megyek, téged felnégyeltetlek hat felé.
– Akkor sem gond – válaszolta a főtanácsos.
Én ekkor arra gondoltam, hogy A: a főtanácsosom hülye, B: a főtanácsosom is dixelenciás, szóval mennie kell, C: a főtanácsosom okos, bár ennek nem sok esélye van, mert akkor meg mit keresne itt.
Aztán kiderült, hogy C.
– Már miért nem gond? Dolgozniuk kéne szép csendben – mondtam végül. – Ha itt randarirkodnak, az nagy zajjal jár, és kellemetlen is. Szóval tenni kéne valamit.
– Húzzuk őket karóba.
– Mármint kit? – kérdeztem elérzékenyült hangon. Gyengém a karóba húzás.
– Mindenkit, aki kint van a téren.
– Az nagyon sok karó – vetettem közbe.
– Nem gond – vont vállat a főtanácsos.
Be kell vallanom, egyre jobban szerettem. Ezt a „nem gondozást” is.
– És nem lesz ebből baj?
– Milyen baj?
– Hát nem is tudom. Mondjuk felháborodnak. Ezek ilyenek.
– Kik? Akiket karóba húzunk? Azok tényleg fel lesznek háborodva.
– Nem. A többiek. A közvélemény, a nemzetközi sajtó. Ilyesmi.
Na ekkor röhögött az arcomba a saját tanácsadóm.
– Te most szemközt röhögtél. Ugye tudsz róla? Csak azért kérdezem, hogy elejét vegyük a nyafogásnak, amikor négyelnek – kérdeztem magamhoz mérten meglepően kedvesen.
– Elnézést csak…
– Mi csak?
– A közvéleményen röhögtem, nem magán.
– Mert az olyan vicces.
– Az. A közvélemény békafing.
– Lepke.
– Mi lepke?
– Lepkefingnek szokták mondani.
– Akkor legyen lepke. A lényeg, hogy nem ér semmit.
– Hát azért…
– Nem, uram. Semmit nem ér, mert egy másik lakásban van.
A tanácsadóm régen író volt. Ezért vannak olyan jó kis hasonlatai. Tuti nem négyeltetem fel, ha tehetem, még ha dixerenciás, akkor sem.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem és hátradőltem a karosszékben. Most jön a metaflóra. Imádom.
– Képzeljen el egy nagy lakótelepi házat – kezdte ez a csodásan szadista allegórás.
– Muszáj?
– Muszáj. Kell a hasonlathoz.
– Ok. Kész.
– Szuper. Akkor képzelje el, hogy minden lakásban lakik egy család.
– Ez könnyű.
– És most képzelje el, hogy minden család egy külön ország.
– A példa kedvéért? Mert négy-öt fő kicsi egy országnak.
– Persze. Csak a hasonlat kedvéért.
– Neked, kis tanácsadóm, ezt is megteszem.
– Hálás vagyok érte, uram. Akkor, ha mindezt elképzelte, képzelje el azt is, hogy maga és én szépen verni kezdjük a nálunk lakókat.
– Csak verni?
– Nem. Lehet bármi, ami tetszik. Bezárhatjuk őket a wc-be, kicsit megkínozhatjuk őket. Ilyesmi.
– Aha. Oké. Ezt egészen könnyen el tudtam képzelni.
– Csodás uralkodó maga. De mi lesz a szomszédokkal, ha felőlünk jön a sok sikítozás meg a dörömbölés meg a nyöszörgés?
– Na ez az? Mi lesz?
– Semmi, uram.
– Nem hívják a rendőrséget?
– A háznak nincs rendőrsége. Maximum pár szomszéd mehetne át együtt.
– Hát az én lakásomba csak senki ne jöjjön rendet rakni.
– Bizony ne jöjjön! És nem is fog jönni. Na, kezdi érteni, uram.
– Aha. Kapirgálom.
– Kapizs…
– Felnégyelés lesz ebből, én már látom.
– Bocsánat! Szóval csak ne aggódjon. Szinte bármit megtehet, a szomszédok nem jönnek. Nem fognak más dolgába szólni, mert nem szeretnék, hogy az övékbe szóljanak.
– És a közvélemény?
– A közvélemény uram csak pletyka. Magát érdekli, hogy mit gondolnak a szomszédok?
– Úgy nézek én ki?
– Nem. Hála ég! A közvélemény csak akkor számít, ha magát zavarják a rossz nyelvek és beszólások a lépcsőházban, amikor leviszi a szemetet. Ennyi. A többi légyfing. Szinte bármit megtehet otthon. A környező lakásokban majd összesúgnak, hogy szegény asszony, mennyit dörömböl a wc-ben.
– Hát súgjanak.
– Így van. És persze majd lesz együttérzés. Talán összejönnek a biciklitárolóban és közösen gondolnak majd arra, hogy mi éppen karóba húzunk valakit. De ez nem gond, mert még egyetlen a szomszédban elröppenő részvéttel teli gondolat sem akadályozott meg egy felnégyelést sem. Szóval csak nyugodtan. Tegyünk meg bármit ezekkel, ott kint a téren. Semmi baj nem lesz. Semmi. Sőt! Hagyni kell őket berzenkedni és szörnyülködni. Az csak jó nekünk. Mert, uram, ha majd aggódva küldik a gondolataikat a mi kis áldozataink felé, és összefogva közösen fohászkodnak azért, hogy szűnjön meg a mi kis lakásunkban a terror, akkor elkövetik azt a hibát, ami a legnagyobb hiba egy társasházban.
– Mi az?
– Nem tudja?
– Ne csigázzon már, tanácsosom, mert nem jár jól.
– A legnagyobb hiba az, ha összekeverik az együttérzést a tettekkel. Ha azt hiszik, hogy az erkölcsös szörnyülködéseik, az együttérző posztjaik és megosztásaik a szociális hálózaton számítanak valamit, ha azt képzelik, hogy ezzel tettek valamit, holott csak annyit mondtak, hogy „ejnye”. Ez kell nekünk, uram. Sírjanak, amennyit tudnak, addig sem csinálnak semmit. És mi eközben azt teszünk, amit csak akarunk. Szabad a vásár, mert nem kell félni. Nem jönnek ide, nem fog senki kiszabadítani senkit a mi vécénkből. Ők már megnyugtatták a lelkiismeretüket azzal, hogy részvéttel gondoltak ránk. És eközben azt hiszik, hogy jól cselekszenek. Azt képzelik, hogy ha elfordulnának és egyáltalán nem törődnének azzal, hogy mi folyik a szomszédban, akkor rossz emberek lennének. Ezt hiszik, mert szeretik jó embernek gondolni magukat, holott semmivel sem lennének rosszabbak akkor sem, ha becsuknák a fülüket és az egésszel nem törődnének. Mert sem így, sem úgy nem tesznek semmit. Hála ég!
– De miért nem, drága főtáncsicsom?
– Mert számukra olyan a mi lakásunk, mintha a Holdon lenne, vagy egy másik lépcsőházban. Ki a fene megy át a szomszéd házba és ki a fene töri rá egy idegenre az ajtót? Senki, uram. Senki. Mi bár láthatók vagyunk, de érinthetetlenek. Szóval húzzuk csak karóba azokat az írástudókat, semmi gond nem lesz.
– Mi nem a dixkekszikéket irtottuk eddig? Csak úgy kérdem.
– Csapjuk csak hozzá azokat is, akik tudnak olvasni.
– Csapjuk, tanácsadóm, csapjuk. De tuti nem lesz gond?
– Uram. Amíg a lakáson belül maradunk, addig semmi baj nem lehet.
– Lakáson belül?
– Persze. Ez a lényeg. Erre figyelni kell. Amíg nem ártunk más szomszédnak, addig szabad a gazda. Amíg nekik nem fáj, amit mi teszünk itt, addig nem fognak megmozdulni. Csak akkor törik ránk az ajtót, ha a mi kis rendszabályozásunk miatt káruk származik. De erre majd figyelünk. Végül is fontos a jószomszédi viszony. Addig meg képzeljék csak azt, hogy a sírás és a méltatlankodás bármit is számít.
– Én szeretem magát.
– Én is magát, uram. Na, kit húzunk ma karóba?
– Legyenek az írók. Azok nagyon tudnak olvasni.
– Legyenek. De ugye én…
– Hova gondol? Maga a kedvencem a jó kis hasonlataival. És ha tapsolok, akkor nyilván elfelejt olvasni.
– Már el is felejtettem.
A tanácsadóm befejezte. Én kiadtam a parancsokat és vártunk.
És…
Hát szóval, igaza lett.
Nem négyelem fel, mert tényleg nem történt semmi.
Semmi az égvilágon.
*
A valódi művészet sokban hasonlít a tudományra. Soha nem ízlést, erkölcsöt, trendet szolgál ki – legalábbis nem készakarva – hanem kérdéseket tesz fel a maga furcsa módján. Olyan kérdéseket, melyre sokszor ő sem tudja a választ, csak azt, hogy a kérdés ott van, gondolkodni kell rajta.
Az egyik ilyen kérdés így szól: „Mi lenne akkor, ha…?”