A rét közepén állt a körhinta. Láncos ülései türelmesen várták a vendégeket. Képtelen volt levenni róla a szemét. Gyerekkora óta szeretett körhintázni. Akkor még azt gondolta, hogy ez a szabadság. Most már csak azt, hogy ez van a legközelebb a szabadsághoz. Az ember felnő: át kell fogalmaznia magában a világot, hogy még hinni tudjon benne.
Dél felé járhatott. A tavaszi nap még nem volt erős, csak határozott. Ez sem baj. Sőt, ilyennek kell lennie.
– Na, egy kör? – kérdezte Z.
– Á, dehogy. Öreg vagyok én már ehhez.
– Ne viccelj már – nevetett fel Z. – Éppen fordítva. Ehhez meg kell érni!
Megvonta a vállát.
A körhintás elkiáltotta magát:
– Mindjárt indul! Mindjárt indul! Tanároknak féláron!
– Na? Ha ez nem végszó, akkor semmi sem az – bökte oldalba Z.
– Ne hülyülj!
– Tanároknak féláron! – kiáltotta újra a körhintás.
– Gyerünk már! – mondta Z.
És ő beállt a sorba. Nem tudta, hogy miért, de azt igen, hogy jól döntött. Zsigereiben érezte az izgalmat, a kihívást, a gyerekkor álmait. Erre született. Majdnem szabadnak lenni.
Torkában dobogó szívvel ült be a székbe. A láncot is becsatolta. Előtte két üléssel felfedezte egyik kollégáját. Matektanár volt. Egyszer egy az egy. Nemsokára már egy gép is elmondhatja ugyanezt, ahogy az ő mondandóját is lehet majd szintetizálni.
A hinta meglódult.
És miközben pörögni kezdett, ő belefeledkezett a külvilágba. Bódék, a rét szélén a fák, a távolban az iskola épülete, az út, a konferenciaközpont, Z., ahogy vigyorogva integet – visszaintett –, újra a bódék, Hot-dog méregdrágán, héliumos lufik – a hélium a periódusos rendszer második kémiai eleme, a legkisebb rendszámú nemesgáz, a Nap egy héliumgyár, ezt a tényt szeretik a diákok – rét, távolban az iskola épülete – innen látszik a kémiaterem – konferenciaközpont egy csapat napozó emberrel.
Szállt. Ahogy egy madár. Egy csak körbe repülő madár.
A körhinta most mintha gyorsított volna, és a középső oszlopon egyre magasabbra kúszott a szerkezet. A fák már a lábai alatt voltak. A tempó szédítővé vált.
Z. vigyorog, integet, suhan a kémiaterem, bódék, méregdrága hot-, konferenc…, bódék…
Felfordult a gyomra, de inkább nem törődött vele. Szerette a körhintát. Mindig is szerette. Szabadságot suttogott a fülébe, szerelmet, tavaszt, barátságot. Ehhez hogy jön egy hányinger?
Sehogy.
Bódék, méregd…, fák a talp alatt, konferencia emberekkel…, kémia…, Z. talán integet, a matekos kolléga néz hátra. Hogy? Hogyan nézhet hátra? Szürke a feje. Kiabál. De mit? De mit?
A sebesség mintha újra nőtt volna. Suhan a táj. Zöld csík a láb alatt, konferencia emberi pacákkal, az iskola, kémia, hélium, Z..
A hányinger most már erőssé vált. Le kéne állni. Le kéne állni, de gyorsan. Pihenni kell. Rendezni a sorokat. Inni egy kis vizet. Beszélgetni Z.-vel a világ dolgairól.
A hinta magasabbra hágott. Már szinte vízszintesen forogtak.
A kolléga még mindig hátra néz. Őt nézi.
Hotdogkonferenciahéliumkémiabódéfák.
– Álljunk le! – kiáltja el magát. – Álljunk le!
Valahonnan ugyanezt a mondatot hallja, de nem az ő hangján. A matekos az. Ne! Mögötte is kiáltozik valaki. Hátranéz. Kolléga. Tanároknak féláron.
– Álljunk le! – kiállt lefelé.
A tengelyre néz, mely körül forognak. Fehér, kemény, könyörtelen vastraverz. Eddig is ilyen volt? Nyilván, hiszen ez tartja össze az egészet.
– Álljunk le! – kiált újra.
A szerkezet tövénél észreveszi a körhintást. Néha kitakarja az oszlop, ahogy körbe fordul. Most éppen látszik. Most éppen nem. Most éppen igen.
Mintha mosolyogna?!
– Álljunk le! – kiáltják többen is fentről.
– Tanároknak féláron – néz fel a kezelő, és tovább gyorsítja a hintát.
Fakozpontbodezkemiafakozponthotdog…..
– Álljunk le! Kérem!
A körhintás integet, kezét a füle mögé teszi – mit mondasz? – mintha nem hallaná a fenti sikoltást. Ők pedig sikoltoznak.
Z. talán azt gondolhatja, hogy milyen boldog most.
De nem. Ő le akar állni. A mértéket akarja, azt, hogy egy menet az menet legyen, ahogy mindig is az volt. Azt, hogy a repülés repülés legyen. Hogy a szabadság…
Torka szakadtából sikolt, mint a többiek is.
Együtt a körpályán, mind, aki felszállt. A mértanilag kiszabott körpályán, a kör kerülete 2RPí, Pí, a körhintás kihasználta ezt a csodás, irracionális, transzcendens számot, kihasználta, bár talán nem tudja, hogy mi is az, de a gombokat ő nyomogatja, az ő röppályájukat ő uralja.
Újra levegőt vesz, és tovább sikolt.
A gyomra megmozdul.
Nem!
Azt nem lehet.
Inkább a sikoltozás. Az még csak hang. Csak kelletlenség, amit a lentiek – talán Z. is – boldogságnak vélhet. Ó, de jól szórakozik ott fent mindenki.
A világ összemosódik. Csík lesz, melyben színek vannak csupán.
A matekos kolléga is üvölt. Őt jól látja. Az inerciarendszer összeköti őket. Inerciarendszer. Szép szó. Jó lenne megtanítani valakinek, hogy ne haljon el.
Belenéz a matektanár rémült szemébe, de nem bírja sokáig. A világ nincs összhangban a testével, a látvány nem egyeztethető össze az érzettel, melyet a középfül súg az agyának.
– Álljunk le! – üvölt még egyet, de nem történik semmi.
„Nem hallom” – látja a mozdulatot az oszlop tövéből.
Újra kiáltani akar. Az még jó, az még rendben van…
Nagy levegőt vesz, de aztán hang helyett a gyomra tolakszik ki a száján, és telepermetezi a világot a rémületével. Talán fel sem tűnik. Talán azt hiszik, hogy csak csepeg az eső. Talán Z. is azt hiszi. És csak szór és szór. A kollegák is ezt teszik. Már nincs kiabálás. Hullatás van. El, el mindenkire. Röppálya. Mi is kell hozzá? Gyorsulás, sebesség, elmozdulás. A képletek….
A sebesség már elviselhetetlen. A színes csík szürkévé válik.
Ők szórnak. Most már képlet nélkül, hangtalanul.
„Álljunk le”, gondolja.
„Mit mond? Gyorsabban?”
Érzi, hogy szürkül a világ.
A gyomor tartalma fogy. Mindennek vége van egyszer.
Aztán eszébe jut valami.
A lánc. A lánc tartja itt. És a centrifugális erő. Csak ezt a kettőt kell legyőzni, mielőtt valamelyik olyan erős lesz, hogy már nem harcolhat ellene. Nyirkos kézzel fogja meg a láncot. Ezt még megteheti. Nem szólhat rá senki. Csak ki kell csatolni. És aztán egyetlenegy erőfeszítés. Nehéz lesz és fájni fog, de nem baj. A lendület utána már segít, és nem gátol. Csak egyetlen határozott erőfeszítés kell, és aztán repülni fog. Nem körbe. Nem! Hanem előre. Vagyis egy adott hajítási pályán. El a hintától, el az oszloptól, el a földtől. Repülni fog.
Szabadon, és nem körbe.
Legalább egy ideig.
Szabadon.
Legalább akkor, amikor ő akarja.
Szabadon.
Legalább oda, ahová majd az erők dobják.
És ha leér…
Talán megfogja egy bódé, a gyep, vagy Z.
Majd megfogja Z.
Z.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mélységi mámor!(4)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)