Igor Ornyeszovics Vasziljev, a cár első bojárja meglehetősen sokáig ült egyedül, mire meghozták a parasztot. Pedig már alig várta a kísérletet. Mert, ahogy Francis Bacon írja a Novum Organumban, ha egy tapasztalás csak úgy jön, az véletlen, ha viszont keressük azt, akkor kísérlet. És ez most fontos kísérletnek ígérkezett. Az intéző személyesen intézkedett, de úgy tűnt, hogy még egy ilyen egyszerű parancs is kifog rajta. Amikor végül megjelentek a teremben, éppen végét járta a türelme.
– Na, végre. Ilyen nehéz volt összegyűjteni egy parasztot?
Fjodor, az első embere, nem tűnt különösebben megszeppentnek.
– Ekkora bozontút igen. Körberohangáltam a fél várost.
Igor Ornyeszovics Vasziljev közelebb lépett. A paraszt kissé remegve állt a terem közepén. Büdös volt és olyan bozontos, hogy alig látszott ki az arca.
– Mondjuk tényleg jó – bólintott az első bojár.
– Ezért késtem – vont vállat Fjodor.
Igor Ornyeszovics Vasziljev körbejárta a parasztot. A harmadik kör végén megállt előtte.
– Hogy hívnak?
– Pjotr.
– Mint a cárt. Az szép név.
A paraszt remegve bólintott, mintha már a neve is felségárulás lett volna.
– Na, akkor mondd nekem meg szépen, hogy ha egy farkas két óra alatt öt verszta földet jár be, akkor négy farkas öt óra alatt hány versztát jár be?
A paraszt most már tényleg remegett.
– Na, ki vele? – kérdezte Igor Ornyeszovics Vasziljev.
– Nagyságos uram. Nem értettem a kérdést.
– Nem?
– Nem.
– Nem baj. Akkor azt mondd meg, hogy szerinted Kopernikusznak igaz van-e, vagy sem?
A paraszt egy ideig bírta, majd térdre esett és könyörögni kezdett.
– Öljön meg, nagyságos úr, de én eztet nem tudom.
Igor Ornyeszovics Vasziljev halványakat bólogatva lépett egy kicsit hátrébb.
– Rendben. Tényleg buta vagy. Nem baj. Sőt, az jó.
– Jó? – nézett rá reménykedve a paraszt.
– Egyesen remek.
– Akkor? – kérdezte Fjodor, az intéző.
– Kezdhetik.
Fjodor intett. Két katona lépett el az ajtó mellől. A beavatkozás kemény volt és villámgyors. A paraszt üvöltött, de úgysem tehetett semmi, így idővel csak hagyta magát. Amikor a katonák kész lettek, Igor Ornyeszovics Vasziljev első bojár újra a földön térdeplő, zokogó paraszt elé állt.
– Na, akkor hogy van az a Kopernikusz?
Pjotr, a most már csupasz képű paraszt arcán csillogva csorogtak a könnycseppek, le, akadálymentesen, egészen az állig.
– Nem tudom, uram.
– Most borotváltak meg. Nem hiszem, hogy nem tudod.
– De nem tudom, uram. Én csak egy paraszt vagyok.
– De most már okos, a franc essen magába.
– Nem vagyok okos.
– Dehogynem. Meséljen Arisztotelészről.
– Miről?
– Kiről, maga paraszt.
– Az vagyok uram. Sima paraszt.
– De csupasz a képed. Okos vagy.
– Micsoda? Uram, aztat meg hogyan?
– Mi az a Jupiter?
– Istenem, könyörüljön rajtam!
– Emeljen egy számot négyzetre.
– Inkább vágják le a kezem, uram. Azt sem tudom, hogy mi az a négyzet. Hogy emeljek fel rá valamit? Itt van a szobában? Akkó’ felemelem. Mutasson rá az úr, és már emelem is.
– Isteni színjáték?
– Uram, öljön már meg. Az jobb lenne. Sokkal jobb.
– De hát nincs rajtad szőr. Hogy a fenébe…?
A paraszt olyan hangosan kezdett óbégatni, hogy Igor Ornyeszovics Vasziljev a saját gondolatait sem hallotta.
– Kuss, paraszt!
A paraszt hüppögéssé halványította az óbégatást.
– Akkor legyen az ellenpróba.
– Az mi az? – nézett elrettenve a fő bojárra a paraszt.
– Majd meglátod. Állj fel. – A paraszt engedelmeskedett. – Fjodor, gyere ide és állj a mi még mindig ostoba barátunk elé.
– De uram…
– Csend lesz vagy téged is megnyírunk.
Fjodor úgy vélte, hogy odaállni azért mégiscsak jobb.
– Na – folytatta Igor Ornyeszovics Vasziljev. – Tessék egymás szemébe nézni.
– Má’mint? – kérdezte a paraszt.
– Mármint nézz Fjodor szemébe, Pjotr.
– De hogyan?
– Romantikusan.
– Mi?
– Romantikusan nézz a szemébe. Te is Fjodor.
– Uram…
– Jön az olló!
Egy ideig csend volt.
– Ez nem igazán romantikus. Egy csók?
– Jaj, nagycságosúr… – nyögött fel a paraszt.
– Csak megy már! Na, gyerünk! Csókot! Olyan igazi, nyilemfalom, női csókot.
– Jaj, öljön meg…
– Csókolózzatok, vagy a hajadat is levágom.
Megtörtént, aminek meg kellett történnie.
A paraszt lihegve lépett egy lépést hátrébb.
– Na, milyen volt? – kérdezte Igor Ornyeszovics Vasziljev.
– Gusztustalan, mint egy ponttyal… – nyögte a paraszt.
– A fenébe – sziszegte az első bojár. – A cárurunknak… hát, szerintem ebből nagy baj lesz.
– Mit tettem, uram? – hebegte a paraszt.
– Semmit. Takarodj!
A paraszt úgy futott, mintha az élete múlna rajta. Az is múlt. Amikor végre ketten maradtak a teremben, Igor Ornyeszovics Vasziljev fejcsóválva nézett intézőjére.
– A cár csúnyán mellé fogott. Ez egy hajszállal sem lett okosabb.
– Nem, uram – bólintott Fjodor.
– Akkor ebből baj lesz.
– Talán az.
– Vagy… – mosolyodott el Igor Ornyeszovics Vasziljev.
– Vagy? Uram?
– Vagy sok pénz. Ami nem is olyan nagy baj.
– Az soha nem lehet baj, uram – helyeselt Fjodor.
– És mindez csak egyetlen parasztunkba került. Na, ez a tudomány, Fjodor.
– Igen. Csak egyetlen parasztunkba – motyogta az intéző –, és milyen egy helyes, szép parasztunkba, uram.
*
1698. szeptember 5-én Nagy Péter orosz cár adót vet ki a szakállra.
A szakálltilalmat Péter 1698-ban vezette be. Egy több mint egy éves európai körutazása után megvilágosodva rájött, hogy a szakáll az orosz elmaradottság legfőbb szimbóluma, míg a borotvált arc a modern európaiság jelképe. Az orosz nép ezt nem igazán látta így, és meg is volt a jó oka rá: az ortodox egyházban például nagyon régi hagyománya volt a szakállnak, azt kvázi elő is írták minden hívő férfinak (egyébként az ortodoxok máig odavannak a szakállért, néha olyan okosságokat is mondanak, hogy az megvéd a homoszexualitástól).
Persze Nagy Pétert nem olyan fából faragták, hogy hagyja a népet csak úgy ellentmondani: cári parancsba adta a rendőrségnek, hogy ha szakállas férfit lát a rendőrjárőr az utcán, azt helyben borotválják meg, akár fizikai erőszakot is alkalmazva. Feljegyezték, hogy maga a cár is elöl járt az ilyen akciókban, egy díszes fogadáson például saját kezűleg vágta le a hadsereg tábornokainak szakállát. Magát Nagy Péter cárt egyébként az összes fennmaradt ábrázolás csupasz arccal, és hetyke bajusszal ábrázolja, a rossz nyelvek szerint egyébként olyan ritkás volt az arcszőrzete, hogy ha akart volna, se tudott volna rendes szakállat növeszteni.
Kisvártatva aztán a cár megenyhült, vagy csak úgy érezte, hogy nem ez az optimális módja az európai kultúra terjesztésének, esetleg rájött, hogy üres az államkassza, és ebből az irányból is lehetne segíteni rajta – a legvalószínűbb, hogy ez mind egyszerre. Így kompromisszumos megoldásként bevezették a cári szakálladót. Ezzel meg lehetett váltani a kötelező borotválkozást: aki befizette, kapott egy ezüst érmét, amivel igazolhatta, hogy az adott évben legálisan viselhet szakállt. Ennek az ára a vagyonos kereskedők számára 100 rubel volt, a cári udvarban, hadseregben vagy más állami szerveknél dolgozók számára 60, közembereknek 30, a jobbágyoknak pedig napi egy kopejka, de azt is csak addig kellett fizetniük, amíg egy város falain belül tartózkodtak. Bár ez sem volt túl népszerű, a szakálladót csak 1772-ben, vagyis nagy Péter halála után 47 évvel szüntette be Oroszország.
Forrás: wiki, hvg, index/tudomány (2017)
A tudomány, meg tudomány.
*
**
Hat év írása, ezernél több novella.
Ha nem követed az oldalt, soha nem találsz vissza. Ez van.
