Kiscica végveszélyben

– Szerkesztőkém, kéne a heti adásba valami kampány, ami megmozgatja az univerzumot és kattintanak végre. Végtelen főszerkesztői bölcsességemben úgy érezem, hogy unatkoznak, és kattintás a világ lelke, nemdebár?
– Hogyne, főnök. Szóval, van ez a bolygó, tele emberrel…
– Figyelmeztettem, Károly, nem kell még egy bolygó tele emberrel! Szóltam vagy nem?
– De főnök, ezt meg kéne néznie! Nagyon cukik.
– És? Annyi cuki emberbolygóért indított már kampányt, hogy egy egész óvodát nyithatna belőlük. Nem kell több megmentett ember. Dúskálunk bennük. Engedje el, Károly! Kell az az enyészet, nekem meg a kinevezés. Univerzális akarok lenni.
– Már most univerzális, főnök, sok tekintetben.
– Ugye?
– Főnök, a heti rovatunkban még nincs semmi cuki, és itt ez a bolygó. Most találtam.
– Merre van?
– A tejúton.
– Az hol van? Ja, várjon, tudom. Van a művészkávézó, és amellett. Nem?
– Az egy távoli galaxis.
– Mennyire távoli?
– Jóval túl a Tescon.
– Hagyjon már ezekkel a semmi kis ótvar galaxisokkal! Melyik nézőt érdekli egy „tejút”. Még jó hogy nem nyálút, vagy csapágygolyó út. Károly, maga elképeszt a különcségével. Hogy képes ilyen undorító helyeket egyáltalán megtalálni?
– Szeretek kotorászni a térképen. És ezek nagyon hülyék, de cukik, olyan okosan hülyék. Látszik a kis szemükben az értelem, de közben mégis rendkívül együgyűek. Ezeket nagyon lehet szeretni, és a nézők szeretik a hülye cukikat. Pláne, ha veszélyben vannak.
– Ismét mondom: nem kell. Tegyen be valami másik cukit, amire a nézők szavazhatnak. Az univerzum most mentsen meg valami más izét a kattintásaival. Mondjuk tegye be azokat a négylábúakat, akik beszorultak valami résbe és halálra voltak ítélve.
– Melyiket?
– A múlt héten voltak a hírekben, nem emlékszik? Maga tette be őket. Valahova beszorultak, mit tudom én. Nem érek rá lokális dolgokra, univerzálisban gondolkodom.
– Az a bolygó, ami két feketelyuk közé szorult?
– Az. Négylábúak, nem?
– De.
– Szőrösek, nem?
– De. Nagyon.
– Akkor legyenek ők. Írjon egy helyzetjelentést és indítson el egy szavazást, hogy mi legyen velük. „Megmentsük, ne mentsük? A döntés a kezében”, satöbbi, ahogy szoktuk. Ne én magyarázzam már a munkáját.
– De ők azóta már elpusztultak.
– Püff neki! Jó, sebaj. És nincs más szőrös, bajban lévő bolygó? Mármint nem a bolygó szőrös… Egyébként, Károly, most hogy eszembe jutott: nincs szőrös bolygó?
– Sajnos nincs, főnök. A bolygók bolygók, nincs szőrük.
– Kár. Ha mégis talál egyet, szóljon, arra tuti indítunk egy szavazást.
– Jó, majd keresek.
– Szuper.
– De főnök, és ezekkel… mi legyen?
– Mennyire vannak bajban? Ezek is beszorultak valahova? A beszorulás remek dolog. Imádják a nézők. Felmentősereg, szenvedés, küzdelem, megszabadulás, boldog katarzis.
– Nem szorultak be.
– Akkor életveszély?
– Hát, még nincs, de közelít.
– Akkor meg mit akar? Semmi bajuk. Erre hogy szavazna bárki is?
– Majd úgy konferáljuk fel.
– És hazudjunk a kedves nézőknek, Károly? Nem ismerek magára.
– Főnök, ezt most ugye nem komolyan kérdezte? A múltkor lehazudtuk saját létezésünket.
– Na jó, lendüljünk tovább! Nincs ember-bolygó. Négylábú bolygó kell. Mármint a bolygó nem négylábú… de ha véletlenül talál lábas bolygót, akkor feltétlenül az kell.
– Értem, főnök.
– Na azért…. Most mit vág ilyen képet? Utálom, amikor ilyen képet vág.
– Olyan cukik. Bambácskák okos kis szemekkel.
– Mutassa!… Tényleg kis okosnak tűnnek.
– Ugye? Egyik-másik kifejezetten értelmes…
– Károly, mintha nem tudná, hogy egy bolygó bruttó összértelme számít, nem külön-külön az egyéneké. Mit tanult maga az iskolában? Na jó. Tudja mit? Akkor szavaztassuk meg velük.
– Kikkel, mit?
– Elmondom magának az ötletem, Károly, mert iszonyatosan zseniális vagyok.
– Igen, főnök, de még mindig nincs szőrös bolygó.
– Nem is kell. Nem érti a zsenimet, mi?
– Hát szó mi szó, a maga agya… különleges.
– Ugye? Imádom. Tehát az ötlet: szavaztassuk meg a bolygójukat saját magukkal.
– Értem?
– Nem érti, mert maga nem a főnök, Károly. Én vagyok az, és nem véletlenül. Tegyen szépen ki nálunk valami közösségi helyre egy szavazást.
– Még mindig nincs meg, amit mond főnök. Örök ragyogása nem érte el sötétben botorkáló elmém.
– Na, figyeljen ide! Van ott a maga cuki kis bolygóján információs hálózat?
– Van.
– Remek. És van ott a maga cuki kis bolygólyán valami szőrös négylábú?
– Van. Cica.
– Ha csicsa, az nem jó, valami aranyos kell, nem giccses.
– Ez a neve: cica. Az is cuki. Így néz ki.
– Remek. Cica. Tényleg cuki csak hülye egy neve van. Szóval tegyen szépen ki egy bajban levő cicát, és tegye ki a bolygót. Figyelemmel kísérjük a szavazást, és amelyik több szavazatot kap… az nyer.
– Értem. Vagyis nem értem. Ha a cicák kapnak…
– Akkor megmentjük a cicákat, és átkereszteljük őket zuzuk-ra. Annak legalább van értelme.
– És ha a bolygóra szavaznak?
– Akkor kap még egy emberrel teli bolygót az óvodájába. Kitesszük a szavazást, hogy mit csinálnak a kis hülyéi, a nézők meg imádni fogják. Izgulnak majd, meg minden, mi meg kaszálunk. Remek. Ez tetszik. Nem hiába: zseni vagyok.
– És a szöveg? Nem akarom elrontani a zsenijét.
– A szokásos. A zuzukhoz írja, hogy szőrös, beszorult, végveszély, nagyon szenved, most mi lesz.
– És a bolygóra?
– Ugyanez: bajban van, végveszély, nagyon szenved, most mi lesz.
– Értem. És az nyer, amelyik a legtöbb tetszést…
– A frászt! Az nyer, amelyiket a legtöbben megnézik. Nézettségben az igazság, Károly, nem tudta? Én személy szerint a zuzuknak drukkolok. Tényleg aranyosak. Sőt, kifejezetten remélem, hogy ők nyernek, mert én szeretem az ártatlan élőlényeket.
– Én is, főnök.
– Akkor miért gyűjt bambákat? Na, Károly, szavazás indul, mert kattintás a világ lelke.