Két lépcső

P. belépett a terembe. A szenátor a csarnok csöndjében várakozott, míg az ajtót becsukták mögötte. Amikor a kapuőrök nesze is elhalványult P. tiszteletteljesen a szenátorhoz sietett.

– Elmentek? – kérdezte a szenátor.

– Nincs itt senki.

– Akkor jó. Ha meghallanának…

– Nincs itt senki – ismételte meg P. most már határozottabban, de még mindig suttogva.

Szavaik sejtelmesen verődtek ide-oda a csarnok márványlapjain.

– Mit akarsz? – kérdezte a szenátor.

– Lenne egy kérdésem. Erkölcsi természetű. Azt hiszem.

– Hallgatlak.

P. nehezen fogott bele.

– Bármit kérdezhetsz – jegyezte meg a szenátor.

– De olyasmit is, ami nem túl…

– Milyen?

– Nem túl uralkodói.

– Persze. Miről van szó?

– A hatalomról.

– Az eléggé uralkodói dolog.

– Igen, de én egy bizonyos hatalomról szeretnék kérdezni.

– A hatalom csak hatalom. Megnyilvánulási formái vannak, de a lényeg mindig ugyanaz. Erő mások fölött. Ebben a témában otthon vagyok.

P. bólintott, és látszott rajta, hogy ez megnyugtató módon hatott az idegeire.

– Arról lenne szó, hogy szeretnék némileg…

Hosszú szünetet tartott.

– Némileg?

– Némileg szadista dolgokat csinálni.

– A szadizmus is a hatalom egyik formája. Még mindig témánál vagyunk. Milyen dolgokról lenne szó?

– Hát néha ezt-azt megölni. Vagy ártatlanokat halálos helyzetbe hozni. Az sem baj, ha fáj nekik. Sőt… az egészen jó lenne. Részletezzem?

– Nem kell. Értem – bólintott a szenátor. – És mi a kérdés?

– Hogy ezt lehet-e? Mármint, hogy nem haragszanak meg rám?

– Kik. A nép?

– Mondjuk.

– Ha megkínzod őket, és ártatlanokat öletsz meg? Szinte biztos, hogy meg fognak rád orrolni.

– Na ez az! Ez a bajom. Akkor mégse lehet. Pedig nagyon jó lenne.

– Azt nem mondtam, hogy nem lehet – nevetett fel a szenátor.

– Lehet?

– Hogyne lehetne. Ha hatalmad van, bármit megtehetsz. A kérdés, hogy mennyire vagy isten.

P. kikerekedett szemmel nézett a szenátorra.

– Isten?

– Isten. Isten fogalma elég tág. A folyamatnak két lépcsője van. Érdemes mindkettőt meglépni, de persze nem muszáj. Figyelsz? – P. bólintott. – És nem jegyzetelsz?

– Jó a memóriám.

A szenátor kissé értetlenül megrázta a fejét és belekezdett:

– Tehát a lényeg az istenné válás. Ez az első lépcső. Annak, hogy bármit megtehess, és ezért ne tépjenek szét, szükséges van egy isten-képre. Nem nagy dolog. Költők, írók, hírvivők kellenek hozzá és pénz. Ezeknek egyetlen céljuk lesz. Elhitetni a néppel, hogy isten vagy. Nem kell többet magyarázni nekik. Elég, ha azt hiszik, hogy tévedhetetlen, megingathatatlan, sérthetetlen vagy. Biztos meg tudod ezt jegyezni? – P. bólintott. – Hát jó. Tehát az első lépcső, hogy a nép higgye azt, hogy isten vagy. Nem baj, ha nem vagy isten, és még az sem baj, hogy nem hisznek igazi istennek, csak mondjuk a barátjának. A lényeg, hogy ott legyél a trón mellett, vagy benne. Ez már az ügyességedtől és a helyzettől függ. Ha ez sikerül, akkor bármit megtehetsz velük.

– Bármit?

– Bármit. Amíg mozdíthatatlannak és érinthetetlennek hisznek, addig bármit.

– Kegyetlenségeket…?

– Azt szadizol, akit csak akarsz. Meg fog védeni a híred. Csak arra kell figyelned, hogy elég sokan higgyék azt, amit magadról állítasz. A mennyiség számít. De ha sokan elhiszik, akkor minden oké.

– Hogy isten vagyok?

– Bingó.

– Az mi?

– Mindegy. Ennyi.

– És a második lépcső?

– Jé, te tényleg figyelsz.

– Mondtam. Az igazság az, hogy eléggé szeretnék már kicsit kegyetlenkedni.

– Helyes! Vagy nem is tudom… Mindegy. A második lépcső az elsőre épül. Egy apró, de ésszerű és egyszerű lépés. Figyelsz?

– Mint a sas.

– Helyes. Amikor már összejött, hogy istenként tekintenek rád, és elég ügyes vagy, akkor te magad is el tudod hinni, hogy isten vagy.

– Uh! Azt hogy?

– Elég könnyű. Egyszerűen hiszel azoknak, akik ezt állították.

– De azokat én kértem meg erre.

– Nem baj. Ha elég sokat hallod, és elég önbizalmad van, márpedig a hatalomhoz ez elengedhetetlen dolog, akkor egy kis lökéssel el fogod hinni, hogy az vagy. És akkor már ott is állsz a második lépcsőn. Ennyi.

– De az miért jó?

– Hogy miért? – nevetett fel a szenátor különös, nyihogó hangon. – Mert akkor már nem gyötör a lelkiismeret. Védve vagy attól, hogy megbánd a tetteid. Boldogan csinálhatsz azt, amit akarsz, miközben azt hiheted, hogy igazad van és teljes joggal teszed, amit teszel. Szabad leszel. Végtelen szabad. Akár a kegyetlenségben is. Egy istennek igaza van, és ha igaza van, akkor bármit tesz, az jó. Hát nem lenne jó egy olyan világban hatalmaskodni, ahol minden meg van engedve és boldogan alszol el éjjelente, akármilyen kegyetlenkedés után?

P. tátott szájjal hallgatta a beszédet.

– Még valami kérdés? – kérdezte a szenátor.

– Nincs. Azt hiszem, hogy nincs.

– Helyes.

– Akkor? Melyik lépcső kell?

– Először az első. Aztán majd meglátjuk.

– Helyes. A második többnyire úgyis magától összejön, csak idő kell hozzá. Azon ne sokat morfondírozz.

– Nem fogok – fordult meg P.

Átsietett a csarnokon és kopogtatott az ajtón. Néhány másodperc kellett, hogy az ajtónállók meghallják a zajt.

– Pszt! – hallotta meg P. a suttogást.

A szenátor közvetlen mögötte állt.

– Tessék? – kérdezte alig hallhatóan.

– Ha elmész, szólnál nekik, hogy hozzanak zabot?

*

12. augusztus 31. Caligula születésnapja