Elemér fészkelődni kezdett a fotelban. Nem szokta meg, hogy ilyen feladatokat osztanak rá. A Nagy Terelgetés messze kívül esett a feladatkörén. Rá csak apróságokat bíztak. Kis változtatásokat a világ menetében. Semmi különös. Az ő beavatkozásai csak jelentéktelen hullámot vetettek a nagy történet óriási tavában, mintha egy légy piszkított volna a vízbe: kit érdekel? Nyilván senkit.
Az eligazító szobában rajta kívül senki sem tartózkodott. Ez még jobban idegesítette. Talán nem is feladat kiosztás lesz, hanem leteremtés. Vagy egyenesen kirúgják. Ilyen is volt már a világtörténelemben. Égni kezdett a gyomra, és egyre nehezebben vette a levegőt.
– Na, akkor gyorsan elmondom – viharzott be a szobába egy supervizor. Elemér megrezzent a hangra. Nem perdül meg a széken, nem tudta, hogy illik-e az ilyesmi.
– Én nem vagyok Nagy Terelgető… – kezdte a szabadkozást, de a supervizor a szavába vágott.
– Azt majd én eldöntöm.
Elemér legszívesebben elfutott volna, de arra jutott, hogy az szinte biztosan nem illik.
– No, akkor mondom, hogy mit kell tennie. Semmi különös, két szó.
– Két szó? – kerekedett ki Elemér szeme. – Egy Nagy Terelgetéshez.
– Na, most mondja! – vigyorodott el a supervizor. – Két szó. Odamegy és elmondja. Ennyi.
– Biztos ez?
– Hogy odamegy? Remélem, hogy biztos, mivel ezért kapja a fizetését.
– Nem arról van szó… – hebegte Elemér. – Az érdekelne, hogy én…?
– Maga.
– Ajjaj. Nem hiszem, hogy ez…
– Pedig így lesz.
– Ja, hát igen, de azért mégis egy Nagy Terelgetés. Nincs erre komolyabb szakember?
– Nincs.
Elemér biccentett egyet és nem hitt a főnökének. Egyetlen dologban biztos volt. Nagy Terelgetést, nem lehet két szóval elintézni. Az komoly munka. Napok, hetek. Precíz szervezés, sebészi beavatkozás, minden apró részlet ismerete. Valami nem stimmel.
– Én…
– Figyelek! – fonta össze az ujjait a supervizor.
– Én… szerintem… szóval, két szó…
– Nem hiszi, ugye?
– Nagy Terelgetéshez… ? – Elemér megcsóválta a fejét.
A supervizor szeme sarkában egy mosoly csillant. Éppen csak észre lehetett venni.
– Figyeljen ide, Elemér. Elemér, ugye?
– Az.
– Elemér. Van egy mondás közöttünk supervizorok között. Így szól: a mennyiség semmi, az idő minden. Ezt ismerte?
Elemér megrázta a fejét.
– Pedig így van. A jövő a jelenben pontszerű. Ez van. Ezt kell megértenie. Magyarán két jó időben elhangzott szó is elég. És ezt maga most be is fogja bizonyítani.
– És akkor mi lesz?
– Megváltozik a világ.
– Az egész világ?
– Az egész. Ez egy fontos pont a térben. Na, akkor mondhatom?
Elemér a levegőbe bámult. Az eligazító szoba szürke falain túlra.
– Lenne azért egy kis kérdésem.
– Figyelek – intett fejével a supervisor. – Csak gyorsan, mert még két megbeszélésem van ebédig.
– Értem. Persze. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy… na… elég nehéz megfogalmazni. Szóval azt, hogy én eddig is… csak két szavakat. Semmi több. Légyszar a vízben.
– A légyszar részét nem értettem. Az előtte lévőt sejtem. Az érdeli, hogy miért más ez a két szó, azoktól a munkáktól, amiket eddig magára bíztunk. Mi a különbség az eddig munkája és a mostani között? Jól sejtem, ezt akarta kérdezni?
Elemér biccentett. A supervizor mélyen a szemébe nézett, és hosszú másodpercekig nem szólalt meg. Amikor végre kinyitotta a száját, halkan, kimérten beszélt. – Csak annyi, hogy most már tud róla. Egyébként semmi.
Elemérrel fordult egyet a világ. Egy pillanatra azt hitte, hogy most őt terelgették, de aztán már nem tudott odafigyelni erre a gondolatra, mert a supervizor beszélni kezdett és beavatta a részletekbe…
…+…
Megállt a nő mellett, aki egy mozi plakátját bámulta mereven. Szemei elárulták, hogy egy ideje már sírdogál valamin. Elemér szívesen megtudta volna, hogy mi a baj, de erre nem terjedt ki a küldetés. A torkában dobogott a szíve, amikor a nő mögé lépett. Két szó. Ennyi volt csak a reszortja.
– Nézze meg!
*
Azt hiszem, hogy egy kérdés, egy jókor jött mondat megváltoztathat életeket. Egy film is. Valami ilyesmi is járt a fejeben, amikor megírtam. EGYKUTYA a mozikban.
