Oda kattints!

– Nem értem – mondta. – Ott volt a kép és most nincs sehol. Hol van? Én mindent úgy csináltam, ahogy mondtad.
Leguggoltam mellé. A laptop képernyőjén visszatükröződött az őskáosz. Sóhajtottam egyet. Igen, láttam a hibát, és tulajdonléppen egy apróság volt. Két kattintás.
– Na, figyelj! – mondtam. – Ha ide kattintasz, akkor ez teljes képernyőre kapcsol. Érted?
Láttam, hogy nem teljesen érti.
– Elromlott – mondta magabiztosan. – Csináld meg!
– Nem, nem romlott el. Elkattintottál.
– Én oda kattintottam, ahová te mondtad, és a kép eltűnt.
Láttam, hogy nem oda kattintott.
– Nem, anyu, te nem oda kattintottál.
– De igen – mondta.
– Mutasd meg!
Megmutatta. Ahogy húzta az egeret már tudtam, mi a baj, és tulajdonképpen igaza volt. Tényleg oda kattintott.
– Jó. Igen. Tényleg oda kattintottál, de egyszerre kettőt. Az úgy nem jó.
– Nem? – nézett rám csodálkozva. – Én mindig kettőt szoktam.
– Igen, de akkor az ablak kicsire zsugorodik. Csak egyet kell kattintani.
– Hova?
– Oda ahová az előbb.
– Kipróbálom, mondta.
Az egér moccant, és elcsattant a kattintás.
– Látod, nincs kép – mondta diadalmasan. – Mindig ez a hülyeség jön ki. Ezt tüntesd el nekem! Eddig nem volt itt.
A képernyőn valami képnézegető portál bejelentkező mezője virított. Anyu neve ott volt a mezőben, csak be kellett volna lépnie.
– Anyu, ez nem romlott el. Ide be kell lépni.
– Hogy?
– Ahogy már mutattam. Rákattintasz ide, és már bent is vagy.
Rákattintottam. Egy regisztrációs mező ugrott elő. Ingyenes hely, adatok kellenek nekik.
– Ez nem jó, ezek nem a képek.
– Nem, de ezen át kell ugrani.
– Hogy?
– Nyomd meg a fenti x-et.
Az egér elindult az ablak felső mezője felé!
– Ne, anya! Ne azt, mert azzal bezárod az egész böngészőt.
– Egyszer kell kattintani, tudom, nem vagyok hülye.
– Nem. Ne arra, hanem erre – mutattam a regisztrációt átugró mező fölötti fekete x-re.
– Aha! – mondta anya, és kattintott.
Megjelentek a képek. Mindketten örültünk.
– Meg tudnád csinálni, hogy ha bekapcsolom, akkor mindig ez jelenjen meg? – kérdezte.
Nagyot sóhajtottam.
– Nem, anyu nem nagyon.
– De bejutok ide?
– Igen. Azt meg tudom csinálni, hogy rögtön a képekkel induljon a gép.
– Jó, csináld!
Megcsináltam. Kezdtük az elejéről. Bekapcsoltam a gépet, kivártuk a sorunkat, majd megjelent a képes honlap a bejelentkezéssel.
– Lépj be! Ahogy mutattam – biztattam.
Megnyomta a BELÉPÉS-t, és eljutottunk az X-hez.
Tudom, egyszer, mondta és kettőt kattintott a böngésző bezáró mezője mellé. Az ablak kicsire váltott, félrecsúszott, csak a jobb sarka látszott.
– Látod, a múltkor is ez volt.
Mélyebbet sóhajtottam, mint eddig.
– Anya, ne oda kattints és ne kettőt, mert akkor átméretezed az alakot. De ha ilyen van, akkor a jobb kezeddel vidd az egeret erre a sávra, és a bal egérgombbal, itt, nyomd le, majd a bal egeret lenyomva tartva kihúzhatod innen.
Láttam, hogy nem érti.
– Akkor mentsd el nekem, hogy ne legyen ilyen többet!
Újra nekikezdtem.
– Anya, a mentéshez ennek nincs köze.
– De nem látszik a kép. Amikor a múltkor ideértem, akkor valami felirat jött ki, hogy nem engedélyezett. Miért nem? Meg tudod csinálni?
Felegyenesedtem, mert megfájdult a térdem. Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Olyan szívesen mondtam volna, hogy igen, meg tudom csinálni, csak egy pár dolgot meg kell tanulni előbb. Boldogan mondtam volna, hogy ez semmiség, csak néhány kattintás, de nem mondtam. Átfutott fejemen az egész folyamat és tudtam, hogy nem, ez nem lehetséges. Túl sok mindent kellene megtanulnia. Minden egyes lépéssel, kattintással új és új ismeretlen terület fedné fel magát, melyet mind meg kellene érteni és el kellene sajátítani ahhoz, hogy azok a képek ott legyenek. A képek, amiket úgy szeret nézegetni, amik néhány kattintásra vannak tőle, de mégis, ezek a kattintások évtizednyi tudást feltételeznek. Tudást, melybe benne van a „regisztráció” fogalma, folyamata, a képernyő, a böngésző működése, a felhasználói fiók fogalma, az átméretezés, a belépés és kilépés menete, az, hogy a böngészőn több fül van, hogy a böngésző nem az internet, hogy a gép nem a böngésző, hogy mi a mentés, mi a könyvtár, hogy lehet eljutni egy mappába, és mi az a mappa, hogy a kedvenc képe nem menthető el a linkkel, vagyis nem mindig, mert annak feltételei vannak és minden egyes feltételt meg kéne érteni, mert ha nem érti meg, akkor tényleg, de tényleg minden pillanatban rossz felé kattinthat, és akkor nincs kép. Nincs. Vagyis van. Ott van a gépén, de mégis, mintha egy messzi-messzi galaxisban lenne számára, és én nem tehetek semmit. Semmit. Nem mondhatom, hogy ott van, pedig ott van. Mert neki nincs ott. Egy egészen új, fényes, érdekes világ nincs ott a számára, mert túl zegzugos utcái vannak, amiket ismerni kellene, és amiket már nincs ereje és képessége megismerni.
Majdnem sírtam tehetetlenségemben.
Aztán eszembe jutott valami. Újra letérdeltem és beállítottam a böngészőt, hogy a képeknél nyíljon ki.
– Anya. Ide be kell írni, hogy mit keresel.
– Tudom én. Keresni kell – mondta és már gépelte is a kedvenc témáját.
A kereső kidobott pár ezret.
– Na. Az a helyzet, hogy ezek a képek ilyen kicsik. Egyszer rákattinthatsz, akkor kicsit nagyobb lesz, de többször ne kattints, mert olyan helyre vihet, ahol már nem tudok segíteni.
– Jó.
– Ha mégis rákattintasz és nem érted, hogy mit látsz, akkor csukd le a böngészőt…
Láttam, hogy nem érti, csak nem mer kérdezni.
– Kattint ide, a piros x-re.
– Becsukom.
– Az-az, becsukod. És kezded az egészet elölről. Jó lesz!
Bólintott.
– Nem baj, hogy ilyen kicsik a képek?
– Nem – legyintett mosolyogva. – Jó így is.
– Biztos?
– Persze. Köszi! Ha nem megy, majd olvasok – mondta és elmerült a képek között.
Nehéz szívvel mentem haza, ahol váratlanul feleségem két unokaöccse tanyázott a TV-nk előtt.
– Ezek meg? – kérdeztem Zs-t.
– Átjöttek tévézni.
Vállat vontam. Csendesen telt a délután. Dolgoztam, a hátam mögött rajzfilmek peregtek óraszám. A kölyköknél nincs tévé, néha idejönnek mérgezni magukat. Itt lehet.
Úgy elmerültem a munkába, hogy nem vettem észre, hogy a kisebbik kölyök mellettem áll.
– Pisilni kell – mondta komolyan.
– Hát akkor gyerünk! – intettem a vécé felé. – Vagy menjek el helyetted pisilni?
– Nem… csak…
– Mi csak? Nagyfiú vagy már.
– Le kéne állítani a filmet – mondta.
Felnevettem. Hát igen. Az ifjúság. A stop/pause/forward nemzedék, akiknek nem elég a végtelen tartalom, de az is kell, hogy mindez megállítható legyen.
– Hát, az nem fog menni, mivel ez egy televízió. Itt a csatornán folyamatosan adják a képeket, és nem érdekli őket, hogy neked pisilni kell. Régen csak ilyen volt. Semmit sem lehetett megállítani. Még az életet sem. Fura mi?
A kölyök vállat vont és elindult a vécé felé.
– Várj már! – kiáltott utána a bátyja. – Nekem is kell – mondta, megragadta a távirányítót, megnyomott rajta egy gombot, és a rajzfilm megmerevedett. Megállt, mint egy nyomorult videó a neten.
Tátott szájjal néztem a jéggé fagyott Spongyabobot, miközben a két gyerek eltűnt a mosdóban.
– Hát, elkezdődött – suttogtam magam elé, és libabőrös lett a karom.