A karmester (a zene és az idősek világnapja)

Hamarosan Rémusz következett. Nem ment neki igazán ez a Beethoven, pedig annyira igyekezett. Heteket gyakorolt, de akkor sem. Hiába, bizonyos dolgokra születni kell, és őt nyilvánvalóan nem olyan irányba (vagy irányból?) hozta a gólya. De persze ez másodlagos probléma volt. A lényeg, hogy átmenjen. Mert egy dolog az érzék, és egy egészen másik az élvezet. Élvezni az életet lehet tehetség nélkül is, és ez a felismerés minden egyes pillanatban erőt adott neki.
Amikor feltántorgott végre a pulpitusra, remegett a lába. Hát igen, ezek a legkeményebb pillanatok ebben az egészben. A hülye vizsgák, melyeken át kell valahogy küzdenie magát, mert amint odaát van, várja egy újabb félév masszív tanulás. Már a gondolat is erőt adott.
Az elmélettel nem volt baj, és ez tulajdonképpen örömmel töltötte el. Nem teljesen hülye a témához, és ezt mindenki látta, még a professzorai is. „Jól van, Rémusz, csak így tovább”, mondák félmosollyal az arcukon. Ő ebből jól megjegyezte a „jól van” részt, és elnézett a félmosoly fölött. Nem tudják. Dehogy tudják. Honnan is tudhatnák?
A pulpitus magas volt. Majd, ha végez, nem lesz olyan magas. Sőt, akkor lesz, amekkorát ő akar, mert akkor már karmester lesz, és egy karmesternek nem szokás visszapofázni. Vagy ha szokás, ő nem fogja tűrni. És egyébként is, majd ő eldönti, hogy kit vezényel és kit nem.
– Nos? Nekikezdünk? – kérdezte az üres padsorok egyikében ücsörgő tanára. Fiatal kölyök volt, és komolyan vette a dolgát. Rémusz talán őt szerette mind közül a legjobban. Mellette Teréz professzor asszony ücsörgött. Arcán vegytiszta megvetéssel nézte Rémuszt. Jin és Jang. A kedves és a borzalmas. A jó, és egy személyben a rossz, a csúf, a gonosz és az epeömléses. Teréz professzor asszony azóta utálta, amióta Rémusz betette lábát az akadémia falai közé. Mintha pestist hozott volna az egészségesek közé. Rémusz eleinte nehezen viselte a nő hatalmi hisztériáját, de néhány szemeszter után egyszerűen nem vett róla tudomást.
– Hát, ha nincs senkinek ellenére – vont vállat Rémusz.
– Már miért lenne? – szólalt meg Teréz professzor asszony. Az epe egy pillanatra kibuggyant a száján.
A zenekar tagjaiból páran grimaszoltak. Ez egyáltalán nem zavarta Rémuszt. Pár év múlva majd mosolyogtok, gondolta elégedetten. De ehhez ezen a vizsgán át kell mennie. Kell neki a következő félév. Rengeteg értékes tanulni való van még ott.
– Rendben – emelte fel a kezét. A pálca remegett. Igen, ehhez idő kell. Sok elvezénylet óra, hogy ne vegye észre senki az izgalmát. De nem baj. Lesz ideje a gyakorláshoz, és lesz türelmes zenekara is. Minden lesz idővel, csak át kell gázolnia ezen a Beethovenen, aki most nem volt igazán a barátja. De persze ez sem lesz baj, majd újra összehaverkodnak. A zeneszerző és a karmester. Nem lesz gond.
A zenészekre nézett, akik visszanéztek rá. Ez majd hiányozni fog, de most mindent rögzít, mindent megjegyez. Ennyi veszteség nem nagy ár, annyi csodás óráért cserébe. Várta, hogy sűrűsödjön a csönd. Beethovenhez ez kell. Atmoszféra.
A vonósok felvették a pozíciót.
Mindjárt kezdődik.
És majd beleúszik a zenébe, szépen lassan átitatódik vele. Nem lesz baj.
Beintett.
A zene megszólalt. Az első taktusok erősek voltak, határozottak. Aztán lággyá vált, jött egy adagio rész…
– Állj! – rikoltott el magát valaki.
Felocsúdott.
A zenészek közül páran nevettek, egyesek sajnálkozva néztek rá. Pedig zenélt. Pont úgy, ahogy azt elképzelte.
– Mondja meg, hogy miért csinálja ezt? – szállt fel a kérdés a nézőtérről. Teréz professzor asszony már állt. Így könnyeben fér el benne a karó, amit lenyelt, futott át Rémuszon a gondolat. – Miért rabolja mindenki drága idejét? Hát nem látja, hogy magának ehhez nincs semmi, de semmi tehetsége?
Nem válaszolt. A zenészek többsége a kottába meredt. Nem bírták a feszültséget. Fiatalok.
– Miért? – rikácsolt Teréz professzor asszony. – Ha egy értelmes választ tud adni erre, akkor kegyelemkettessel tovább engedem. De ezt nem tűröm tovább! Értse meg, hogy soha nem kap zenekart. Soha! Maga már öreg, és nem lesz jó zenész. Talán ha húsz éve jött volna, vagy inkább harminc.
– Akkor mást csináltam – fordult végre a nő felé Rémusz. Nem volt ideges. Már régóta nem akarta, hogy megértsék.
– Mi mást?
– Akkoriban főztem, aztán teniszeztem, foglalkoztam magfizikával és elméleti matematikával is. Ja, és néha festek.
A fagottok környékén valaki felnevetett.
– Magfizika? – nézett rá Teréz professzor asszony kitágult pupillákkal.
– Magfizika.
– És miért akar karmester lenni? Miért nem látja be, hogy ez nem megy magának?
– De megy! – vont vállat Rémusz.
– De nem megy. A zenészei szenvednek. Miért kínozza őket? Miért kínozza magát és engem és a zenét úgy egyáltalán? Miért nem hallgatja inkább Beethovent? Azt bárki megteheti. Maga is élvezni fogja.
– De vezényelni jobb Beethovent, mint hallgatni – válaszolta Rémusz. – Úgy több örömet okoz.
– Az igaz, de vezényelni tudni kell, és maga nem tud. És nem is fog tudni.
– De igen. Pont úgy, ahogy nekem jó.
– Nem. Itt téved maga. Beethovent nem lehet úgy vezényelni, ahogy magának jó. Őt csak úgy lehet, ahogy magának Beethovennek jó lett volna. És én nem engedem, hogy meggyalázza a zenét. Nem engedem!
Az utolsó mondatokat már szinte sikoltozta a nő. Rémusz megsajnálta.
– Hány éves a professzor asszony? – kérdezte nyugodt hangon.
– Én? Mi köze van magának ahhoz?
– Mert ha túl fiatal, akkor nem érti meg, amit mondani akarok. Tehát? Hány éves ön?
– Ha tudni akarja, akkor harmincöt.
Rémusz legszívesebben most azt kérdezte volna, hogy „és ebből a harmincötből mennyit élt karó nélkül”, de ezt nem bírta volna ki a nő, és a következő félév is kellett, így más szavakat formált.
– Ha harmincöt, akkor a lányom lehetne, és ezért nem is értheti, sőt, ebben a teremben alig értheti valaki, hogy miért vagyok itt.
– Ez így van! – helyeselt Teréz professzor asszony.
– Én ötvenöt éves vagyok – folytatta Rémusz. – És még mindig gyűjtögetek. De érzem, hogy már egyre kevesebb időm van rá. Még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó komolyabb gyűjtésem.
– Maga miről beszél?
– A gyűjtésről. Figyeljen ide, mert fontos, amit mondok. A fiatalkort egyetlen lényeges dolog különbözteti meg az időskortól. És ez az élet adta örömök egyre szűkülő tárháza. Képzelje úgy, mintha egy hatalmas tölcsérbe csöppent volna, amikor megszületett. Akármerre néz lehetőségeket lát, melyek arra szolgálnak, hogy örömet okozzanak magának. Rengeteg, megszámlálhatatlanul sok lehetősége van. Ott van például a szerelem, a szex – már megint a fagott felől nevettek –, a sportok, a munka, a gyerekek, az utazások, ezer és egy dolog, amivel elfoglalhatja magát. Mert asszonyom, maga is és én is azért élünk, hogy jól érezzük magunkat. A boldogságért élünk. Mindenki. Még azok is, akik ezt letagadják maguk előtt. Nincs olyan emberi lény a földön, aki ne azért küzdene, hogy boldog legyen. És amikor belekerül a tölcsérbe, akkor még erre milliárd lehetősége, eszköze van. Mert fiatal. Ekkor esik csapdába. Mert tudja, hogy mit csinál? Maga biztosan, de a többi fiatal is ezt teszi. Nem gyűjt lehetőségeket. Nem gyűjti be az öröm lehetőségeinek magjait, amit majd később elővehet. Nem raktároz fel boldogság eszközökből, mert azt hiszi, hogy mindig minden időben pont annyi lehetősége lesz, mint most, amikor még fiatal. Mindezt azért, mert nem látja a tölcsér szélét, annyira messze van még. Aztán telnek az évek, maga csorog szépen lefelé, és a tölcsér fala már látszik ugyan, de még nincs túl közel. És mit tesz? Semmit. Az egyre szűkülő lehetőségek közül választ, és még mindig nem gyűjtöget. Aztán eljön a kor – és hirtelen jön majd el, megígérem –, amikor már nagyon közel lesznek a tölcsér szűkülő falai. Már szinte elérheti őket. Ez egy borzalmas pillanat lesz, mert akkor veszi észre, hogy mi mindent hagyott kiaknázatlanul. Akkor döbben rá arra, hogy nem lehet már űrhajós, asztaliteniszező, atomfizikus, buszvezető, és nem lehet például karmester sem. Nem lehet, mert azt jóval korábban kellett volna elkezdeni, hogy most azzá váljon. Már nincs rá idő, nincs rá megfelelő test, amivel megtehetné, nincs elég ismeret, és túl sok időbe telne most elkezdeni, amikor már minden perc számít. Mindezt azért, mert nem kezdett időben gyűjtögetni. Tudja, én nem leszek atomfizikus, de tudom, mi az, és minden erről szóló könyvet értek és élvezek. Esténként elgondolkodom raja, mármint az atomon, az elektronokon, és élvezem. És tudok főzni. Hetente járnak hozzám a barátaim, mert máshol nem esznek ilyen jókat. És pingpongozok. Nem vagyok a legjobb, de még mindig asztalhoz állnak velem húszévesek. És tudok buszt vezetni. Na, ezt nem tudom, hogy mire jó, de szeretek úgy utazni, hogy tudom, mit csinál a sofőr ott, elől. Érti már? Élvezetet ad, mert egy kicsit már az enyém.
– És a karmesterkedés? – kérdezte a háta mögött valaki. Megfordult. Az üstdob mögött álló fiatal lány intett felé.
– Igen. Az is az – bólintott vigyorogva. – Egy lehetőség, amit most kell megragadnom és magamhoz kötnöm, mert pár év múlva már fáradt leszek hozzá. Megy az idő, fiatalok. Minden perccel közeledik a tölcsér fala, és ha odaértek, akkor már csak a sajnálkozás marad. Most kell összegyűjteni mindent, hogy amikor már gyorsan haladtok lefelé, akkor is legyen mit a fazékba aprítani, legyen mivel, és legyen miből boldogságot meríteni. Mert terveim szerint vezényelni fogok. Igen. Feltett szándékom. De ha nem tanulom meg most, akkor erre nem lesz lehetőségem. El fog tűnni a tölcsér felső rétegeiben miközben én süllyedek, és nem tudok utána nyúlni már. Csak az jön velem, amit magamhoz tudok kötni. Amit begyűjtöttem.
– És kiket vezényel majd? – kérdezte az elsőhegedűs.
– Talán olyanokat, akik pont úgy tudnak zenélni, mint én vezényelni. Vagy profikat. Profikat mindenképpen, mint ti.
Sokan nevettek.
– Mi nem vagyunk profik – kiáltott egy csellós.
– Dehogynem. Hozzám képest biztos. De nem baj. Mert én nem híres karmester akarok lenni, hanem valaki, aki egy kicsit tud vezényelni. És ezt itt tanítják. Ezért van az iskola, nem? Hogy tanuljunk dolgokat. Ezért vagyok itt. Itt is és én is. És nem leszek Yehudi Menuhin, de a zene csodás dolog. Hatalmas örömforrás, a boldogság egyik kiapadhatatlan tárháza. Én pedig meg akarom ismerni, dirigálni akarom, érteni akarom, olyan közel akarok menni hozzá, amennyire csak lehet, mert ezt még negyven év múlva is képes leszek csinálni, ha fel tudom emelni a kezem. Ez lesz az egyik nagy gyűjtésem azokra az időkre, amikor olyan szűkek lesznek a falak, hogy az ember már szélsebesen csúszik a kidobónyílás felé. Én nem karmester akarok lenni, hanem boldog. Érti, asszonyom?
A zenészek csendben bámultak rá.
Teréz professzor asszony leült a székbe. – Akkor kezdje! – mondta halkan.
Rémusz biccentett, felemelte a pálcáját, mely most is remegett.
Beintett.
A zene pedig szólt. Hogy miatta, vagy a zenészek akkor is játszottak volna, ha nem csinál semmit, azt nem tudta. A vizsga mindenesetre lement. Kettes. Meglesz a következő félév, és csak ez számított.
Aznap este felvillanyozva a sikertől nem tudott elaludni.
– Ha nem alszol, akkor holnap nem tudsz majd felkelni – mondta Diké, egy csókot nyomott Rémusz arcára, és pizsamájában a hálószoba felé indult.
– Igen. Majd jövök! – válaszolta Rémusz, és tudta, hogy nagyjából csak másfél óra múlva bújik be felesége mellé a paplan alá, mikor vége lesz a koncertnek.
Diké elcsendesedett, és ő pont erre a pillanatra várt.
Felállt a fotelből, becsukta a hálószoba ajtaját, majd előkészítette a kellékeket.
Állvány.
Kotta.
Ő.
A számítógéphez hajolt. Egy kattintás, és a fülében egy koncertterem kelt életre.
Hát igen. Beethoven feszültséggel indul. De persze nem mindegy, hogy ki játszik. És nyilván az sem, hogy ki vezényel.
Felemelte a pálcát. Nem remegett.
A zene megszólalt, a pálca megmozdult, és ritmusára játszani kezdett a Berlini Filharmonikusok együttese. Hát igen, ezek azért profik, és mindig rendelkezésre állnak, gondolta futólag, miközben ránézett a fél falat betöltő hatalmas laptévé jobb felén játszó csellósokra.
*
Október 1.: a Zene és az Idősek világnapja