A jövő íze

Titánia az eget nézte. Fölötte sűrű rajokban szálltak észak felé a madarak. Szárnyuk az alacsony felhőket súrolta. Jó lenne szállni, gondolta futólag. Körülötte a fű magasra nőtt. A rétet idén nem kaszálták. Érezte, ahogy a szervei lassan felmondják a szolgálatot. Amikor végleg bemondják az unalmast, majd történik valami visszavonhatatlan. Ha egyáltalán létezik ilyesmi. A dolgok többnyire mindig visszavonhatók, csak a beléjük fektetett energia miatt nem éri meg. Az energia pedig kincs. Nem mindegy, hogy mire pazarolják. Az élet azért halad előre, mert visszafelé túl költséges lenne a folyamat.

Tőle húsz méterre két ember sietett el a fasor irányába. Helyi lakosok. Kihallotta a hangjukból a nyújtott aaa-betűket. A közeli telepről jöhettek, és a réten túli felé igyekeztek. Egy ideig figyelte a hangokat, és csak akkor szakadt el tőlük, amikor már nagyon erőlködni kellett volna, hogy halljon még valamit. Az egyik mindenesetre sántikált, így nagyjából be tudta azonosítani, hogy Áldor lehetett, az öreg műszerész. Szerette Áldort, megbízható volt és alig beszélt.

Tovább nézte a madarakat. Jó lenne szállni. De ez már nem jön össze. Nem baj. Az életben vannak dolgok, amiknek nem kell, hogy sikerüljenek. Ettől jó az egész. Van még mit várni az utolsó pillanatig. Bent valami akadozni kezdett, és egy ideig csak ezzel törődött, aztán az a valami megint jobban érezte magát, így visszatérhetett a madarakhoz. Egészen különösnek tartotta, hogy soha nem repült még. Ebben a korban az a szokatlan, ha valaki nem emelkedik a levegőbe. És tessék, neki soha nem sikerült. Nyilván, mert mindig otthon volt dolga. A gyerekek nem kis feladatot adnak percről percre. És ott van még a farm is. Doroteára gondolt, aki már lassan felnőtt lesz. Örült annak az útnak, ahogy a lány megérett. Volt benne szerepe, és jól sikerült. Jó lett volna látni azt is, ahogy teljesen felnőtté válik és gyerekei leszenek. Hát ez sem fog összejönni, ahogy a repülés sem. Viszont milyen jó ezen gondolkodni. Dorotea csodás ember lesz, ebben biztos volt, így remek lehetőség kínálkozott arra, hogy elképzelje a lány jövőjét. Fényes lesz, és boldog. Ez nyilvánvaló. Elmerengett a jövőn, mitől mintha jobban érezte volna magát. Vagy ha nem is, de figyelme legalább nem a bent játszódó folyamatokra koncentrált. Fent, egészen a sztratoszférában, egy szállítójármű suhant el. Na tessék, ők repülnek, így nem álmodozhatnak arról, hogy de jó lenne repülni. Szegények. Ennyivel kevesebbek. Mindegy. Nekik van más, amiről álmodozhatnak. Például arról, hogy milyen jó lehet a fűben heverve haldokolni. Elmosolyodott. Ez a legjobb ebben az életben. A haldoklás. Hiszen ezekben a pillanatokban minden olyan értékessé és széppé válik, mint még soha. Ha ezt tudja, akkor már évtizedekkel ezelőtt elkezd haldokolni. Mindegy. A lényeg, hogy most ez van. És talán ez lesz egészen a végéig. Az nagyon jó. Sőt, egyenesen csodás, ahogy azok a tapasztalatok is, melyeket most él meg. Egyediek. És minden egyedi dolog értékes. Tehát ez most egy értékes időszak. Jó, hogy az út vége ilyenre van tervezve. Izgalmas, felemelő.

– Megvagy – szólalt meg feje fölött valaki.

Felnézett. Dorotea állt fölötte. Arcán aggodalom.

– Merre jártál?

– Haldokolok, és nagyon jó.

Dorotea bólintott, egy szkennert vett elő, amit Titániára irányított.

– Hát… elég ramatyul állnak a dolgok.

– Nem baj. Ettől értékes. Már nagyon várom a végét.

– Nem lesz vége – mondta bizonytalanul a lány. Már nem szinte, hanem egészen felnőtt volt. – Egy teljes generál…

– Nem, Dori, tudod jól, hogy a memóriacellákat nem lehet felújítani.

– De akkor is. Tita, kellesz nekem.

– Itt vagyok.

– De még sokáig kellesz.

– Sajnálom. De nézd a jó oldalát. Itt vagyok. Ez csodás, nem?

– Hát az – bólintott Dorotea, és lehuppant mellé a fűbe.

– Azon tűnődtem – szólalt meg Titánia –, hogy milyen szerencsés vagyok. Ez a haldoklás nagyon klassz dolog.

– Nem is tudom – nevetett fel Dorotea. – Ezt nem sokan mondanák róla.

– Én mondom.

– Mert egy örök optimista vagy.

– Gondolod?

– Nem gondolom. Biztos vagyok benne. Talán így írták meg az alapkódodat. Egy dadus legyen mindig optimista.

– Lehet – gondolkodott el Titánia. – Örülök, hogy így írták meg. Nagyon klassz dolog optimistának lenni. Emeli az életet. Széppé teszi.

– Széppé?

– Hogyne. Mindig van valami adat, amitől megéri megmozdulni. A feed, Dori, a jövőnek mindig van valami jó íze, amitől az embernek van kedve élni. Már elnézést, hogy emberként utaltam magamra.

– Ember vagy.

– Hát nem.

– Nekem igen.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Valahol a fasornál egy motoros kasza indult be nagy berregéssel. Akkor idén is lenyírják a rétet. De jó. Persze csak a szélét. A méhecskéknek kell a legelő. A méhecskék fontos állatok. Minden élőlény fontos. És ennél jobbat el sem lehet képzelni. Ha pedig azt nézzük, hogy a memóriacellái organikusak, akkor valahol ő is élőlény. Tehát fontos. És ez viszont egyenesen szenzációs.

– Itt vagy még? – nézett közvetlen közelről rá aggódva Dorotea.

– Ja? Itt, de már nem sokáig. Most a legizgalmasabb. Egészen fel vagyok villanyozva. Már nem az energiacellákat értve ez alatt.

– Ó, te örök optimista – csóválta meg a fejét nevetve Dorotea. – De jó lenne, ha én is ilyen lehetnék.

Titánia utolsó csepp energiáját összeszedve felkönyökölt.

– De hát az vagy, Dori. Az vagy!

– Nem tudom. Nem táplálták belém, mint beléd.

– Én vajon mit csináltam ezeddig, te lány?

– Az más.

– Nem más. Dehogy más. Csak most már neked kell tovább fejlesztened az alapot, amit adtam. Felnőtt vagy, csak megy már. Ne vágd el magad a feed-től, lányom, olyan édes. Az pedig semmi más, mint a jó keresése. A helyes paraméterekkel működik a keresőmotorod, és ez a lényeg.

– Ez nem így megy nálunk.

– Biztos vagy benne? – kérdezte mosolyogva Titánia.

– Nem. De inkább te tápláld belém tovább, Tita. Ne menj el!

Titánia még akart valamit válaszolni, de a központi energiaelosztó felmondta a szolgálatot. Szinte minden egyszerre állt le. Különös érzés volt. Üres és mégis könnyed. Rendkívüli élmény. Teljes erejéből, repesve figyelte az utolsó másodperceket. Hát ez szenzációs. És még milyen lehet később? Vagy nem lesz semmilyen? Az talán még szenzációsabbá teszi a mostot. Belekapaszkodott az utolsó feed-be aztán végleg kikapcsolt. Az arcán mosoly ült.

*

Talán a rázkódás miatt, vagy azért, mert megváltoztak a légnyomás értékek, és ettől az energiacellák még összekapartak némi utánpótlást az eldugott redőkből, néhány másodpercre újra magához tért. Egy szállítósiklón ült. Alatta terpeszkedett az egész vidék. Látta a rétet, a fasort, a két falut, távolabb a város cikcakkos szélét.

Na, hát tessék ez is meglett…

*

Február 6. Az optimizmus világnapja

A feed, barátaim, a feed…