Amikor az elnök belépett a terembe, nagy taps fogadta. Nem nagyon lepte meg, többnyire ez volt a felállás, de azért jól esett neki, hogy szeretik. Legalábbis azok, akik a teremben voltak. A többi pedig… no, azok távol vannak. Olyan távol, hogy már nem is látszanak. Akik pedig nem látszanak… hát… azok talán nem is léteznek.
Zártkörű fogadás volt. Exkluzív emberek, exkluzív ruhákban. Az elnök leállt beszélgetni. Vékonyfalú pohár kebelén remek bor illatozott a kezében. Kezdett felengedni benne a feszültség. Vezetni stresszes dolog. Egyszerre ünnep és szorongás. Minden vezető ezt érzi. Talán még a buszvezetők is.
– Boldog születésnapot, elnök úr – sétált el mellette egy nő. Jól ismerte. Egyik jobbkezének a felesége volt. Vagy a szeretője. Nem emlékezett pontosan, hogy melyik. Biccentett, és kortyolt egyet a borból. Újra belevonódott egy beszélgetésbe, mely kezdett komoly vizekre evezni, de ő nem szeretett volna most vitorlát bontani. A születésnapja volt. Ma nem akart vezetni. Lehetőleg semmit sem. A csapdából végül harmadik jobbkeze mentette ki, aki csendet kért a teremben. Ő hálásan szakadt el beszélgetőpartnerétől, akit jól láthatóan bosszantott az események ilyetén fordulata.
– Elnök úr! Ne hidd, hogy nem készültünk neked valamivel – mondta titokzatos mosollyal a harmadik jobbkéz és poharával az elnök felé intett.
Az elnök felemelte a poharát. Izgatott taps volt a válasz. Megnyugtató érzés, ha az embernek tapsolnak, amikor felemeli a poharát. Azt bizonyítja, hogy jó dolog poharakat emelgetni. A terem végében álló harmadik jobbkéz várt, míg a taps elült.
Az elnök mosolyogva nézte a ceremóniamestert. Ha jól összeszámolta, kilenc jobbkeze volt – ebből legalább kettő balkezes – és a harmadik volt a leglelkesebb. Nem csoda, hogy ő vitte most is a prímet.
– Elnök úr. Ha esetleg tudni akarod a jövőt, akkor megszerveztük neked, hogy meg is tudd.
A társaság izgatottan morgott.
– Tényleg? Akkor jó lenne tudni, hogy holnap fájni fog-e a fejem.
Lelkes nevetés tört elő a társaságból. Talán túl lelkes is volt.
– Nem-nem, elnök úr. Ennél komolyabb belátást adunk neked a jövőbe, már ha érdekel. A holnap egy dolog. Arról bárki tud mesélni. A mi jósunk ennél jóval többet tud.
– Jós? – húzta fel szemöldökét az elnök. – Ott tartunk, hogy jósokat szerveztek be nekem?
Újra nevettek, de volt, aki veszélyt szimatolt.
– Igen, elnök úr. Elég nehezen találtuk meg. De azok szerint, akik már voltak nála, a jós halálpontosan látja a jövőt.
– Óh! És drága volt?
Újabb nevetés.
– Nem. Nem igazán. Viszont elég nehéz volt idehívni. Remete életet él. Csak miattad szakította ki magát önként vállalt magányából.
– Ez kedves tőle – bólintott az elnök. Gyomra táján enyhe izgatottságot érzett. Ezer éve nem volt vurstliban, és a jós említésekor hirtelen feltoluló emlékek különös képeket vetítettek tudatába. – No és mikor fogad engem a mester?
– Bármikor. A szomszéd szobában vár rád – mutatott egy ajtóra a harmadik jobbkéz.
– Értem. És ez valami közös jóslás lesz, vagy egyedül…
– Ahogy akarod, elnök úr. Nem nekünk van születésnapunk.
Az elnök körbetekintett a társaságon. Mosolygó, várakozó arcok néztek vissza rá. Nem szerette, amikor mások előtt zavarba jött, és most úgy érezte magát. Nem tudta elönteni, hogy ezért majd előveszi-e holnap a harmadikat vagy sem. Persze ez a jóslástól is függ.
– Na, akkor egyedül megyek – hörpintette ki poharát az elnök.
Taps volt a válasz. Jó, ha tapsolnak, amikor iszik, ez bizonyítja, hogy jó, ha iszik az ember.
Az ajtóhoz lépett és megfogta a kilincset, majd meggondolta magát és kopogtatott az ajtón.
– Tessék! – kiáltotta egy női hang.
Belépett.
A szoba kicsi volt. Félhomály uralkodott benne. Középen egy asztal állt, előtte szék, mögötte egy alak ült fekete lepelben. A feje sem látszott ki a ruha alól. Mintha egy próbababát takartak volna le fekete porfogóval.
– Ön a jós? – kérdezte az elnök.
– Ön az elnök? – kérdezte a jós. Ruhája alól tompán szóltak a szavak. Középkorú nő lehetett a hangból ítélve.
– Igen. Azt mondták, hogy elmeséli a jövőt.
– El – válaszolt a nő. – Persze csak akkor, ha ezt választja.
– Ez nem értem.
– Üljön le – emelte fel a kezét a nő. A lepel – mintha egy idegen lény mozgott volna alatta – elől enyhén kidudorodott.
Az elnök leült. Az asztal közepén egy pohár vízre lett figyelmes.
– Mielőtt belekezdenénk, fel szeretnék tenni egy kérdést – mondta a jós.
– Tegyen – bólintott az elnök.
– Rendben. A kérdésem a következő: Meddig szeretne emlékezni a szavaimra?
– Ezt nem értem?
– Az a helyzet, hogy a jövő nagyon tömör. Elfoglalja az agy nagy részét. Olyan, mint amikor túl sokat eszik. Biztos, hogy volt már olyan, amikor túl sokat evett.
– Volt – paskolta meg némileg kitüremkedő hasát az elnök.
– Akkor tudja. Ez is olyan, azzal a különbséggel, hogy itt nem ürül az étel. Ami bement, az ott is marad. Eltömíthet az agyat. Ezért kérdezem, hogy meddig szeretne emlékezni rá, mert van mód, hogy bizonyos részeit elfeledje.
– Remélem a kellemetlen részét. Már ha kellemetlen lesz, amit hallok – nevetett fel az elnök.
– Arra nincs hatásom. Csak arra, hogy mennyit felejt el belőle. Itt van maga előtt ez a pohár víz. Amennyit megiszik belőle a végén, annyit felejt majd el, amikor kimegy azon az ajtón.
– Szóval, ha felhörpintem…
– Akkor mindent elfelejt. Kivéve persze ezt – mondta a nő és egy borítékot nyújtott át az elnöknek. – Ez az ünneplő társaság közös ajándéka. Gondlom sok minden jó van benne. Boldog születésnapot!
Az elnök átvette a borítékot. Egy ideig forgatta a kezében, majd letette a pohár mellé. Nem szabad ellőni két ajándékot egyszerre. Akkor rövidebb az élvezet. Márpedig az életet élvezni kell.
– Nem nézi meg? – kérdezte a nő.
– Nem. Majd kint. A jövő fontosabb.
Az elnök tapsra várt, de a nő nem mozdult. Kellemetlen érzés volt.
– Nos? Akkor megmondja nekem a jövőt?
– Meg.
– Semmi kristálygömb? – kérdezte mosolyogva az elnök.
– Semmi. Már régen nem kristályból dolgozunk.
– Értem.
– Milyen távoli jövőre kíváncsi? Az embere kifizetett jó pár évtizedet, szóval kérdezhet nyugodtan.
Az elnök elgondolkodott.
– Talán legyen harminc év.
– 2052? Rendben – mondta a nő, és a lepel alól fekete kesztyűs kezével előhúzott egy sárga, hagyományos iratmappát.
– Ez mi?
– A jövő, elnök úr. Most mondom el magának.
– Papírból?
– Ki kellett nyomtatnom. Fejből nem tudom olyan pontosan mondani. Nos? Készen áll?
Az elnök biccentett.
– Akkor lássuk. 2052. A Föld lakossága 7-ről 9 milliárd emberre nő. Az emberek negyede 65 év feletti lesz. Az emberek 70%-a városokban él majd. A világ gazdasága a mostani négyszerese lesz, melyhez a mostaninál 80%-al több energiára lesz szüksége. Továbbra is a felhasznált energia 85%-át fosszilis forrásokból nyerjük.
– Hé! Nem arról volt szó, hogy az én jövőmről beszélnünk.
– A magáé is. Az üvegház hatásért felelős anyag kibocsátás 50%-al nő. A CO2 kibocsátás 70%-al nő a mostanihoz képest. Az atmoszférában lévő koncentráció eléri a 685 ppm értéket. Az bolygó átlag hőmérséklete 3-6 C-al emelkedik meg az ipari korhoz képest, mellyel akár háromszorosan lépi át a célul kitűzött 2 C-ot. Az erdők 13%-al csökkennek. A biodiverzitás további 10%-ot csökken az ipari erdőségek, a monokultúrák, az emberi lakóhelyek terjeszkedésével, de a legnagyobb hatást a klímaváltozás gyakorolja rá. Az általános vízigény 55%-al nő…
– Nagyja abba!
– …az ipari igények (+400%), az elektromos igény (+140%) és a háztartási igények (+130%) miatt. Ezért az öntözésre szánt vízmennyiség jelentősen csökken. A légszennyezés a korai elhalálozás elsőszámú környezeti okozója lesz leelőzve a tisztítatlan vízből adódó okokat. A levegőben lévő szennyező részecskék miatti halálok megduplázódik.
– Elég lesz!
– Ez eddig 1 millió volt évente. Most 2050-re 3,6 millió lesz. Az ózon miatti elhalálozás a duplájára nő. Az kéndioxid SO2 és nitrogénoxid NOx kibocsátás 90%-al nő. +3 C-os átlaghőmérséklet emelkedés esetén katasztrófákra, tömeges kihalásra számíthatunk. Hőhullámok, árvizek érik egymást. A tengeri ökoszisztéma összeomlik, a teremesztett növények hozama az aszály és a hőség miatt jelentősen csökken, mely globális éhínséghez vezet, amely a világgazdaság összeomlását eredményezi. Most rétérek ezen adatok emberiségre gyakorolt hatására, mely valójában a most ismert gazdasági és társadalmi felépítés teljes összeomlásával jár együtt.
– Nem! – kiáltotta az elnök és felpattant a székből, mely csattanva vágódott el a padlón.
– Csak most kezdtem.
– Milyen jós maga?
– Racionális.
– De honnan veszi ezeket a borzalmakat?
– Statisztikából. A számok ismerik a jövőt. Persze van egy kis mozgástér. Még nincs minden kőbe vésve. Számtalan lehetőség van arra, hogy tévedjek.
– Igen? És mi?
– Most, hogy tudja a jövőt, meg is változtathatja. Ez így megy. Ezért nem szeretek jósolni, mert aztán számolhatom újra az egészet.
– De hogyan?
– Számítógéppel.
– Nem azt kérdezem. Hanem azt, hogy mi tehetek.
– Erre van egy csomó utasításom. Azt is jósok állították össze. Mind doktor. Adjak önnek párat? Átolvasgathatná.
A nő lenyúlt a széke alá és egy hatalmas papírköteget helyezett az asztalra.
Az elnök üveges szemekkel bámulta a kupacot.
– Ennyi?
– Van több is, de ezeket olyan jósok készítették, akiket felvett a jóstársaság. Kiemelt mágusok. Olvassa át még ma. Nem mondom, nem egy szülinapi kalandregény, de hasznos irodalom. Vegye csak el. Ezt is kifizette az embere.
Az elnöknek hirtelen eszébe jutott a harmadik jobbkéz, az önelégült vigyor az arcán, az a huncut mosoly a szájszegletben. Érezte, ahogy a düh szétárad a vénáiban. Hogy képzelte az a kis pondró? Pont a születésnapján.
– Vagy! – nézett az elnök a lepelnek azon részére, ahol a nő szemét sejtette.
– Vagy? – kérdezte a nő.
– Vagy – mosolyodott el az elnök és fenékig ürítette a poharat. – Kösz az ajándékot – mondta és felkapta a borítékot az asztalról.
Az ajtóból még visszanézett: – Statisztika?
– Igen – bólintott a nő.
– Ki van rúgva – mondta.
– Az adatokat nem lehet kirúgni.
– De magát igen.
Kilépett a szobából. Néhány lépés után zavartan nézett maga elé.
– No, milyen volt? – kérdezte egy közelben álló nő.
– Csodás. Bár nem sok mindenre emlékszem.
A bejelentést taps és éljenzés fogadta. Ez jól esett. Az embernek jól esik, ha megtapsolják, onnan tudja, hogy érdemes nem emlékezni dolgokra.
*
Október 20. a statisztika világnapja
Ezen bolygón (Világegyetem/Lokális Galaxiscsoport/Tejútrendszer/Orion-kar/Gould-öv/Lokális Buborék/ Naprendszer/Föld) élő gondolkodó lények sorsa azon múlik, hogy mit tesz az emberiség MA. A gyökeres és nem előnyös változás már most is elkerülhetetlen. A kérdés az, hogy teljesen kihalunk-e, esetleg visszarepülünk a középkorba, vagy egy globális (kegyetlen) válság és változás után átmentjük-e a tudást a jövőbe (ez a legoptimistább kilátásunk). Ezzel minden tudós (és kevés vezető) tisztában van. Az ENSZ által kiadott tanulmány szerint az 1.5C-os átlagos hőmérséklet emelkedés tulajdonképpen már elkerülhetetlen. Tudni kell, hogy a dokumentum akkor kerül kiadásra, ha azt a legoptimistább, a tényeknek legellenállóbb (akár megvásárolható) tudós is aláírta. A valóség az, hogy a 3C fok emelkedés is a realitás talaján áll, mivel a világ tulajdonképpen nem tesz semmit a probléma megoldására. Vagy is tesz: reménykedik, ami puszta önáltatás. 3C fok pedig tulajdonképpen lehúzza a függönyt az előadás után.
Ez van, srácok!
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!