Csak egy rövid gondolat a novella előtt:
December 6-án két hétre (max. 80 hely) kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3), melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.
Köszönöm a türelmet! És most a novella.
Aki az istenek útját egyengette
Rohadtul hideg volt. A Bosses-gerinc még előttük állt, de nem aggódott. Legalábbis azon nem, hogy baj lesz. Ha nem tud tovább menni, majd segítenek az istenek, de legalábbis egy isten biztosan. A gondolat megnyugtatta.
– Gyere már! – szólalt meg előtte Mee.
Mee volt az első és legnagyobb isten, aki soha nem hagyta cserben. Kocogni kezdett, és ettől már nem fázott annyira a lába.
Látszott a csúcs. Az isten szoknyája fehér volt, mint a hó, és egészen a völgyig hullámzott, legalábbis így látszott onnan, ahol ő állt.
Mee rámosolygott, és mint minden istennek, neki is valami különös, átszellemült gondolat ült az arcán, melyet, ha ezer évig élne, akkor sem fejtene meg. Jelezte, hogy Mee megnyugodhat, nem fog lemaradni.
Lepillantott a völgybe. Hosszú út volt, és lefelé még hosszabb lesz, de ez végképp nem zavarta, mert az életnek pont ilyen útjai vannak. Le és fel. Kiismerhetetlenül. Az élet ugyanis, és ezt biztosan tudta, nem megfejthető. Senki által nem az. És mégis: ez a tény hatalmas megnyugvást ad minden lény számára. Mert a kiismerhetetlenség mindig csak szemmagasságban látszik sötétnek és zegzugosnak. Fönt, egy szinttel feljebb, tiszta az ég. Ott jól látható az út, mely lent zavarosnak tűnik. Mee szintjén, az isten szintjén, nem volt kérdés, hogy merre kell menni, mikor kell megállni és hol kell megpihenni. Mee, az isten, mindig tudta az utat, ahogy most is. És az isten által lent is tisztulni kezd a kép, míg olyan világossá nem válik, mint a nap. Attól a pillanattól kezdve pedig nincs gond, aggódás, félelem, csak Mee van, az isten lábikrája, völgyig húzódó hófehér szoknyája és parancsoló, dörgő hangja „Gyere már!”.
A csúcs közeledett, de nem olyan gyorsan, mint azt szerette volna. Lábai újra fájni kezdtek. Talán felsértette a jég. Nem nagy ügy. Csak menni kell tovább.
Soha nem tette fel magának a kérdést, hogy miért csinálja. Ez olyan egyszerű és magától értetődő volt, hogy nem érdemelt említést. Az istenért, Mee-ért csinálta. Ő adott célt, irányt és feladatot. Az istenek ilyenek. Hatalmasak és esendők. Mennek előre, törik az utat, és nem veszik észre, hogy mennyi mindenre kellene közben figyelniük. Hétköznapi bogár-dolgokra. Isteni létük korlátok közé szorítja őket, és csak a halandó, felfelé néző lények képesek megtartani őket. De ez így van rendjén. Van, aki az utat mutatja és a távolba néz, és van aki a földön heverő sziklákra figyel, hogy senki ne bukjon orra. Így egészíti ki magát a világ, az istenek és a halandók, a cél és az út.
Felértek. Mee mellett két másik isten is örvendezve nézett körül. Ő is leült.
Nem sok kell már és többé nem követi őket. Az erő akkor is fogy, ha látszólag végtelen sok van belőle. De azért még van, és addig út is van, vigyázó figyelem, és persze egy kis dicsőség. Nem magának, nem is az útnak, hanem istennek, Mee-nek, mert megérdemli. Aki képes megmutatni az irányt, az megérdemli, hogy magasságokba szálljon, hogy az isten istene (mert nekik is van) megpaskolja a fejét, és azt mondja „ügyes voltál”. A dicsőség olyan, mint a meleg levegő: felfelé száll, és ez így van jól.
– Na, gyere! – mondta Mee.
Boldogan állt mellé. Érezte az isten boldogságát, és ettől ő is jól érezte magát. Tényleg megérte. Pláne, hogy egy teljes csík szárított marhaszeletet is kapott jutalmul.
Az élet szép, Mee gyönyörű, és az Alpok csodásak így télen is.
*
Miss „Meta” Brevoort az 19. század második felének egyik első női hegymászója volt (nagy riválisa Lucy Walker csak napokkal happolta el előle a dicsőséget, hogy ő legyen az első nő, aki a Matterhorn tetején áll). Míg Lucy Walker minden mászását szoknyában vitte sikerre, Brevoort volt az első nő, aki nadrágban is nekiveselkedett a hegynek. Meta az Alpok számtalan csúcsát hódította meg. Ő volt a viktoriánus kor egyik leghíresebb hegymászójának W. A. B. Coolidge-nek nagynénje, és ő vezette be Cooridge-t a hegymászás csodálatos világába. Egy Wetterhornra történő sikertelen mászás után a még alig tizennyolc éves Coolridge eléggé el volt kenődve. Elkeseredését látva hegyi vezetőjük (és örök társuk) Almer odaajándékozta neki az akkor három éves (1865-ben született) kutyáját Tschingelt. Az addig őrkutyaként „üzemelő” négylábú minden idők leghíresebb kutya-alpinistája lett. Hamar kiderült, hogy személyében egy született hegymászóról van szó. Első mászása során majdnem lezuhant (éppen csak elkapták a nyakörvét), de hamarosan tapasztalat mászó lett. Hihetetlen érzékkel jelezte a veszélyes szakaszokat, a hófödte szakadékokat. Ember társai vakon követték megérzéseit. Így alakult meg a „Tschingel társaság” (Coolridge, Brevoort, Almer és Tschingel). A róluk szóló „Alpine Journal” egyik cikke híressé tette őket. A kutya élvezettel és odaadó hűséggel gyalogolt fel a Matternhorn, Jungfrau, Eiger csúcsaira. Tschingel összesen 66 igazolt csúcshódításban vett részt. Amikor 1875-ben saját tappancsain felért a Mont Blanc csúcsára (ez volt élete legmagasabb mászása /4800 m/, melyet távcsővel követtek Chamonix-ból) egy ágyúlövéssel tisztelegtek előtte, és leérkezésük után a hotelben igazi hegymászó-dívaként bántak vele.
Tschingel szerényen és kötelességtudóan képviselte hegymászó társait, így Meta-t is, ugyanis a Mont Blanc meghódítása után az angol Alpine Club Tschingelt, első nőneműként, a klub Tiszteletbeli Hölgy tagjává választotta. Ezt a megtiszteltetést gazdája és társa Meta Brevoort (mivel nőnemű homo sapiens hegymászó 1975-ig nem lehetett a klub tagja) soha nem kapta meg. De Meta nem bánta: büszkén mutatott a kutyára, ha a megtisztelő címről esett szó.
Meta 1876. december 19-én ötvenegy évesen szívfertőzésben váratlanul meghalt. Tschingel tovább mászott másik gazdájával, Coolridge-el, de az alkalmak ritkultak. A híres hegymászó hölgy bundája őszülni kezdett, és idővel jobban érezte már magát a kandalló szomszédságában. Tizennégy évesen 1879. június 16-án otthonában Dorkingban a konyhai tűzhely előtt elszunyókált és nem ébredt fel többé.
**
kép: Meta Brevoort, Christian Almer és fia Ulrich (balra), W.A.B. Coolridge (jobbra) ~1874
**
A fenti történet egy beszélgetésből ered. Egy operatőr barátom, aki dokumentumfilmet forgatott az első női hegymászókról, mesélt Tschingel-ről. https://www.facebook.com/EotvosExpedition/
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)