Irenet mindenkinek

(helyszín: RUDOLF szobája, egyszerű bútorok, középen asztal, az asztalon gőzölgő leves. RUDOLF belép a szobába, leveszi kabátját, melyet a székre terít, leül az asztalhoz, felveszi a tányér mellé tett kanalat és enni készül. A semmiből UTAZÓ jelenik meg a RUDOLFfal szemközti széken)
UTAZÓ: Arra gondoltam, hogy megkérdezem. Végül is, maga ötölte ki az egészet, és tudnom kell.
(RUDOLF kiejti kezéből a kanalat és hosszan sikoltozik)
UTAZÓ: Nyugi, nincs semmi baj, nem kell úgy kiabálni. Rövidre zárom a dolgot, jó? A jövőből jöttem, mert érdekel a véleménye. Most vagy tovább sikoltozik, vagy beszélgethetünk is normális emberek módjára.
RUDOLF: Ki maga?
UTAZÓ: Ez teljesen mindegy. A lényeg, hogy sikerült a terve, de mégis bajban vagyunk.
RUDOLF (zavartan, félve): Mi sikerült? Miről beszél?
UTAZÓ: A terve. A nagy terv, hogy az ember végül levetkőzze állati mivoltát és spirituális lénnyé váljon. Kedves uram, közölhetem önnel, hogy mindez kétszázötven évébe telt az emberiségnek, de végre célba ért. Az ember lelke hazatalált.
RUDOLF: Ezt hogy érti?
UTAZÓ: A test átlényegült, a legtöbb ösztöne kielégített és elvileg immár a múlté. Azért jöttem el ilyen messzire saját koromból, hogy ezt közöljem magával. Spirituálisok lettünk.
RUDOLF (hebegve, zavartan): Ez… ez csodálatos.
UTAZÓ: Igen, de azért lenne néhány kérdésem, mert a helyzet az, hogy úgy tűnik, nem lett semmi sem jobb. Már ami a szellemiséget illeti.
RUDOLF: Nem lett jobb?
UTAZÓ: Nem mondhatnám. Az hiszem, hogy ezzel a lélek dologgal van egy kis probléma. Valahogy nem akar túl jó lenni. Mintha jól érezné magát az anyag fertőjében. Nem emelkedik felfelé sehogy sem az istenadta.
RUDOLF: Nem?
UTAZÓ: Nem nagyon. Az van, hogy a határ egyik oldalát eltöröltük. Úgy mondom, hogy maga is megértse. Kiküszöböltük a testet. Van még, de csak mint tárolóedény, semmi különös, tápot kap, hogy ne haljon el. Azonban ami a fejben lakik, az értelem, és ahogy maga mondja, az a kis több, a „lélek” már szabad. Egy olyan világban él, ahol mindent megtehet. Vagyis majdnem mindent. Digitalizálódott, de ezt a szót maga még nem ismerheti. A probléma viszont sajnos még mindig áll: valahogy nem repül sehova. Most, hogy mindent megtehet, meg is tesz mindet, de nem a jó értelemben, hanem az önző értelemben. Érti? A lélek valahogy szeret rosszalkodni. Persze nem arról van szó, hogy rossz lenne. Dehogy. Kifejezetten kreatív, meg minden, de azért van benne még mindig egy kis disznóság.
RUDOLF: És a szellem hívása, a közös jó felé való törekvés? Nem jelentkezett?
UTAZÓ: Pont ez az! Ez a hívás dolog. Ezt honnan vette? Miből gondolta, hogy van?
RUDOLF: Mert az ember lelke a természet és a szellem határvonalán áll, és a szellem felé halad.
UTAZÓ: De hol van ez a szellem? Mondja már meg, mert mi nem találjuk. Legalább azt árulja el, hogy merre kell keresni. A test már nincs, rendben van, ezt elintéztük, de akkor most már abban a bizonyos szellemben kéne lennünk, és nagyon úgy tűnik, hogy nem ott vagyunk. Képzelje el, még mindig pont olyan, mint régen. Csak most adathalmazok akarják egymást kihasználni. Jó, mi? Az van, hogy az ember teste hiába vált testetlenné, mégis minden maradt a régiben. Szóval azért jöttem, hogy megkérdezzem, hol van a szellem, mert most már eléggé szükség lenne rá.
RUDOLF: Én ezt az egészet nem értem.
UTAZÓ (sóhajt): Figyeljen! Nézzük a szerelmet. Képzelje el, hogy Irene nem a magáé.
RUDOLF (felháborodva): A feleségem? Mi az, hogy nem az enyém?
UTAZÓ: Nyugi, most a maga felesége, de képzelje el, hogy jóval később, valamikor a jövőben, a maga Ireneje képes másé is lenni.
RUDOLF: Mármint hogyan… állatiasan?
UTAZÓ: Jaja! Szex, meg minden, mint az állatkák, csak az egész digitálisan történik.
RUDOLF: Az mi?
UTAZÓ: Az olyan szex, amikor senki nem ér senkihez, de mégis mindenki azt érzi, hogy megtette. Mondhatjuk lélekszexnek is, mivel mindez csak egy elvont világban van jelen, de közben nem is annyira elvont az a világ, csak az egész egy olyan környezetben történik, ahol semmi sem valódi, kivéve a tudatot, amely az egészet azzá teszi…. egy szót sem értett ebből, mi?
(RUDOLF megrázza a fejét)
UTAZÓ: Jó. Ez kicsit nehéz így. A lényeg, hogy Ireneből egy darab van.
RUDOLF: Ő hozta be ezt a levest.
UTAZÓ: Így van. De a jövőben, a mi testetlen, elvileg emelkedett világunkban a maga drága Ireneje akár milliárd felé is osztódhat. A szomszéd is kap belőle, ha akarja. Képzelje el, hogy Irene kettéválik a konyhában, lesz belőle két Irene, és az egyik átsétál a szomszédba, hogy ott főzzön tovább.
RUDOLF: Ez borzalmas.
UTAZÓ: De miért? Hiszen az egyik itt marad magánál?
RUDOLF: De a másolat ott lesz a szomszédban. Bárkié lehet.
UTAZÓ: Pont ez a lényeg. Bárkié lehet. Hát nem ez a szabadság? Nem így szűnik meg a nélkülözés? Mármint átvitt értelemben. Ez az önzetlenség, nem? Ha nekem jó, legyen a szomszédnak is. Irenet mindenkinek!
RUDOLF (felcsattan): Nem! Ez nem jó. Ez nem helyes.
UTAZÓ: Hiszen ezt akarja a szellem, nem? Nem erről írt? Arról, hogy az ember idővel feladja önző, állatias ösztöneit és egy magasabb jó felé halad?
RUDOLF: Igen, ezt írtam, de nem így. Én nem mondtam, hogy ne legyen test.
UTAZÓ: De Irene csak így többszörösíthető. Ha csak egy Irene test van, akkor Ireneből is egy van. Akkor marad minden a régiben. A szomszéd irigy, maga meg oda nem adná a feleségét semmi pénzért.
RUDOLF: Le is lehet mondani a felségemről.
UTAZÓ: Ki mondjon le?
RUDOLF: A szomszéd, természetesen. A vágyról kell lemondani.
UTAZÓ: Akkor miért nem mond le maga a felségéről? Mármint a szomszéd javára.
RUDOLF (üvölt): Nem mondok!
UTAZÓ (kis szünet után): Akkor maga csak fantáziált. Na, szép, mondhatom! Beetette az emberiséget.
RUDOLF: Én hiszek abban, amit írtam.
UTAZÓ: Persze, csak azt sem engedi, hogy a szegény asszony lemásolja magát a szomszédjának a jövőben. Szép kis lélek a magáé, hogy még a közjónak sem akarja odaadni szegény asszony kópiáit. És tudja mit? Pont ez van nálunk is. Simán le lehetne másolni Irenet, és mindenki szerethetné őt szabadon, de nem, mindenkinek az a bizonyos Irene kell, amiről a másolatok készültek. Észbontó. És nincs szellem, ami azt mondaná, hogy „ugyan már, kedves kis adatcsomagjaim, szeressük egymás másolatát”. Nincs. Valahogy mindenkinek az eredeti kell. De miért? Mit tegyünk? (UTAZÓ feláll, és idegesen sétálni kezd a szobában.) Azért kérdezem, mert valahogy tovább kell lépnünk. Tudja, egy hete találtam magára és az írásaira valami régi tárolóra kitett zip-archivumban. Mindegy. Elolvastam, és rájöttem, hogy maga pont erről agyalt. Arról az állapotról, amit elértünk. De az a gond, hogy valahogy mégsem jutottunk el oda, ahová maga gondolta. Azt hittem, hogy van még valami ötlete.
RUDOLF: És nincs hívás?
UTAZÓ: Nincs. Ez a szellem dolog mintha nem szólalna meg. Nincs semmi felsőbb, a közjót célzó cél, csak Irenek vannak és a senkinek sem kellő másolataik. Mintha nem változott volna semmi, leszámítva, hogy több lehetőségünk van olyannak lenni, mint amilyenek voltunk eddig. De mikor áll már össze a dolog? Mikor mond le mindenki a saját Irenejéről, és mikor veti bele magát abba, hogy valami nagyot érjünk el? Úgy tűnik, hogy a maga lelkét le se sajnálja az a szellem. Vagy, ha igen, akkor nem tudom, hogy mi kellene neki, hogy végre megszólaljon. Vagy az egész egy ötletelés volt csak?
(RUDOLF feláll, kezét háta mögött összefonva ő is sétálni kezd.)
RUDOLF (hosszas gondolkodás után): Nem a szellemmel van baj.
UTAZÓ: Nem?
RUDOLF: Nem. Azzal, hogy mindenki egyedinek képzeli magát.
UTAZÓ: Nocsak.
RUDOLF: Igen. Már látom. Az énnel van a baj. Azzal a fene nagy egyediséggel.
UTAZÓ: Ne mondja! Tudja, ez így van már egy ideje…
RUDOLF (közbevág): Azonban! Most, hogy mesélt a másolatokról… Uram, mi lenne, ha csak másolat lenne? Az megoldható?
UTAZÓ: Ezt azért kifejthetné.
RUDOLF: Mi lenne, ha senki sem tudná, hogy másolat-e vagy sem? Megoldható abban a digitálisságban, bármi legyen is az, ahol most élnek? Elintézhető, hogy senki sem tudja, vajon a valódi Irene főz-e a konyhájában?
UTAZÓ: Az már valami.
RUDOLF: Elintézhető?
UTAZÓ (izgatottan): És azt sem tudná, hogy ő-e az eredeti Rudolf Christoph Eucken, akinek Irene a konyhájában főz?
RUDOLF: Azt sem. És ha nem lehet bebizonyítani, hogy ki volt előbb, akkor eközben azt is hiheti, hogy az övé az eredeti Irene.
UTAZÓ: És hogy ő az eredeti Rudolf.
RUDOLF: Ez megoldható?
UTAZÓ (hangosan nevet): Maga egy ördögi elme!
RUDOLF: Ez nem túl hízelgő.
UTAZÓ: Már értem, hogy miért kapott Nobel-díjat. Igen, megoldható. Alig pár kattintás, és senki sem tudja majd, hogy mi is ő valójában. A világ pedig egységessé válik, mert képtelenek lesznek megállás nélkül magukra mutogani, hogy „én, az egy és megismételhetetlen”, „én, az okos”, „én, az egyedi”. Csak másolatok lesznek, méghozzá büszke másolatok. Mindenki!
RUDOLF: Igen. És abban a pillanatban, amikor…
UTAZÓ (izgatottan): … mindenki egyszerre szenved majd kisebbségi komplexusban és nagyzási hóbortban…
RUDOLF: Ezt nem értem.
UTAZÓ: Nem baj. Szóval akkor hirtelen rájönnek majd, hogy… (RUDOLFra néz) mire is?
RUDOLF: Hogy jobb együtt valami közöset alkotni. Akkor majd közösen emelkedni kezdenek.
UTAZÓ: A sok kis senki együtt. Ez csodálatos. Maga egy zseni! Hát persze! Nem adni kell nekik, hanem elvenni. El kell venni tőlük azt a fene nagy büszkeséget és cserébe adni kell nekik egy halom bizonytalanságot. Ez az! És már tudom is, hogy hogyan.
RUDOLF: Nem azt mondta, hogy csak néhány „kattintás”? Bár nem tudom, hogy az mi.
UTAZÓ: Persze az. De tudja, mit? Információt nehéz törölni. De információt átalakítani már nagyon könnyű. Ezért nem veszem el tőlük azt a tudást, hogy kik ők. Dehogy. Elég csak elmagyarázni nekik, hogy mik ők. Bőven elég csak elbizonytalanítani őket. Elhitetni velük, hogy semmik. Másolatok. Lényegtelen, kicserélhető, egymással kompatibilis részecskék, akiknek bőven elég egy Irene, vagy akár bármilyen másik másolat egy másik nőről, vagy férfiról, akik szintén másolták magukat, a ruháikat, a gondolataikat, a ficsúr pózaikat egy másik másolatról, akik szintén csak másoltak egy másik másolatot. És elég lesz nekik néhány ezer egymással kicserélhető sorozat és ruha, autó, étel, mosószer, persze digitális, és nyaralás. És az egész belefullad egy egymást másoló örök, nyugis körforgásba. Ez az! Ez kell nekünk!
RUDOLF: Már egy ideje nem értem ám.
UTAZÓ (legyint): Nem érdekes. Elég, ha én értem. A lényeg a személytelenség érzése, mely eközben hatalmas nagy egyediségnek látszik. Ahogy mondta: ne tudják, hogy kik ők, ez számít csak. Maga egy briliáns elme! És végre nyugalom lesz.
RUDOLF: És akkor majd a lelkekben megszólal a hívás, a hang, mely a jó felé hív minden egyes…
UTAZÓ: Hát én azt leszarom. A lényeg, hogy végre kordában lesznek tartva. Testük már nincs, a kicsi lelkük pedig karámba lesz terelve…
RUDOLF: És maga?
UTAZÓ: Én? Ahhoz magának semmi köze. Na, mentem. És még egyszer: köszönöm!
(UTAZÓ eltűnik. RUDOLF megrökönyödve áll az asztal előtt. IRENE nyit be)
IRENE: Nem eszel?
RUDOLF: De.
IRENE: Helyes. Ki fog hűlni.
RUDOLF: Irene!
IRENE: Tessék, szívem?
RUDOLF: Ugye nem főzöl a szomszédra?
IRENE: Hansra? Miért főznék? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
RUDOLF: Jó. Ne is főzzél! És tudd meg, hogy szeretlek. Csak téged.
IRENE: Én is téged.
RUDOLF: Azt hiszem, innentől önző akarok lenni, amíg élek, és ezt nem akarom elfelejteni.
IRENE: Rendben, szívem, de most edd meg szépen az ebéded.
*
1846. január 5-én született az irodalmi Nobel-díjas Rudolf Christoph Eucken író, filozófus. Filozófiájában azt állította, hogy az embereknek lelkük van, mellyel a természet (anyag, ösztönök) és a szellem találkozásánál állnak. Elmélete szerint az embereknek folyamatos erőfeszítést kell tenniük azért, hogy felülkerekedjenek a nem-spirituális természetükön, és elérjék a szellemi életet. Ezt etikai aktivizmusnak nevezte.
Gyanítom, erre még pár ezer évig (vagy néhány találmányig) várni kell.
*
1921. január 5-én született Friedrich Dürrenmatt svájci író, a romlott főhősök nagy alkotója.