Klaudetta felkelt a padlóról és letörölte homlokáról a vért. Pontosabban letörölte volna, de sem vért nem talált, sem sebet, melyből az kiömölhetett volna. Pedig abban biztos volt, hogy utolsó emléke egy csúnya zuhanás az asztallap felé, ahol egy tollakkal teli bögre várta a fejét. A látványból azt a gyors következtetést vonta le agya, hogy ebből baj lesz. Méghozzá véres baj.
Azonban sem vért, sem sebet nem talált magán.
– Mi a fene? – tapogatta meg újra a homlokát eredménytelenül.
A szobában tompábban voltak a fények, és ez különös módon megnyugtatta. Tehát mégis történt valami az esésen túl. A megállapításon, hogy mérhetetlen nagy marhaság volt felállni az amúgy is labilis asztalra, már akkor túl volt, amikor nekiveselkedett a műveletnek. Sajnos vannak dolgok az életben, amit bár tisztán lát az ember, mégsem tudja megóvni magát tőle. Mintha dróton húznák a végzete felé. Szabad akarat? Marhaság. Az élet néha csak mitfárerkedés.
Újra megtapogatta magát, de nem érzett fájdalmat. És ez tényleg merőben különös volt.
– Na, kezdhetjük? – kérdezte valaki mögötte.
Kaludetta sikoltva ugrott egyet, és megperdült saját tengelye körül ezzel egy újabb esést kockáztatva meg. A férfi az ő helyén ült az asztal túloldalán. Vékony arcán szokatlanul nagy szemek meredeztek rá. Kék kardigán volt rajta, mely alatt kék ing és kék nyakkendő bújt meg szolidan. Kék ember, gondolta Klaudetta.
– Akkor mégiscsak agyrázkódásom van.
– Azt nem tudom – válaszolta a férfi.
– De én igen.
– Jó magának. Viszont el kéne kezdeni, mert nincs túl sok időnk. Az ilyen esetekben perceink vannak csak. Az alanyok pedig értetlenek, én meg lassú vagyok. A leglassabb az osztályon.
– Ebből egy szót sem értettem – mondta Klaudetta.
– Hát az most nem is baj. Na, figyeljen ide. A helyzet az, hogy eléggé vacakul áll a boldogság-mérlege.
– A micsodám?
– A boldogság-mérlege.
– Még mindig nem értem.
A férfi egy pillanatra maga elé nézett. Klaudetta számítógépe várakozott az asztalon. A férfi egy lapot emelt fel a billentyűzetről majd belenézett és onnan olvasta a kérdéseit.
– Tisztázzuk. Maga K.I. Klaudetta? Született 1969, március 20.?
– Igen.
– És könyvelő.
– Igen.
– Akkor mit nem ért azon, hogy mérleg?
– A szót értem. Azt nem világos, hogy ki maga, mit keres a lakásomban és mit jelent az, hogy boldogság-mérleg? Ja és az sem, hogy most akkor meghaltam-e vagy sem.
– Miért halt volna meg?
– Hát azért elég nagyot estem… és tudja még soha nem jelent meg senki a dolgozószobámban. Szóval kikövetkeztettem.
– Helytelenül. Ugye az éves adóbevallást nem csak kikövetkezteti az ügyfeleinek?
Klaudetta értetlenül tárta szét a karját.
– Na jó. Lendüljünk túl ezen, mert már mocorog a tudata. Ahogy mondtam: a boldogság-mérlege elég vacakul áll.
– Még mindig nem értem, hogy ez mit jelent.
– Mérleg. Jobb és bal oldal.
– A szót még mindig értem.
– Akkor a boldogság szót nem érti?
– Azt is értem. A kettőt együtt nem értem.
A férfi újra a papírra nézett.
– Nekem azt mondták, hogy a könyvelőkkel egészen egyszerű a dolog. Elmondom a mérleget, megértik és kész passz. Ha autóversenyző lenne, akkor a benzinnel magyaráznám, ha közértes akkor a szalámival, ha író… azok nem értenek semmit. De a könyvelők állítólag mindig értenek mindent. És maga könyvelő.
– Határozottan – bólintott Klaudetta. – Tudja mit. Nem értem, de csak kezdje el. Majd felzárkózom.
– Na, ez így jó. Rendben. Szóval. Van magának egy élete. Ez eddig megvan?
– Mégis meghaltam?
– Nem. Akkor azt mondtam volna, hogy volt. De még van. No. Akkor a matek. Ezt legalább fejből tudom. Egy évben összesen 8760 óra van. Ebből ön átlagosan 3200 órát alszik, így egy évben 5560 órát van ébren. Az elmúlt 54 évben… várjunk, szorzok – a férfi benyúlt kék kardigánja alá és egy régi számológépet halászott elő alóla. Gyorsan nyomogatni kezdte, majd újra Klaudettára nézett. – 295600 órát töltött ébren. Eddig oké?
– Hát nem számoltam – vont vállat Klaudetta.
– De mi igen. Nos. Ebből a majdnem háromszázezer órából ön egészen pontosan 83671 ezer órát volt boldog. El sem érte a százat. És ez elég ramaty arány. Érti?
Klaudetta lassan megrázta a fejét.
– A maga boldogság-mérlege nem jó irányban áll.
– Ezt nem tudtam.
– Most mondom.
– De mi az a mérleg?
– Tényleg nem érti? – csóválta meg fejét a férfi. – Minden lepergett óra két serpenyőben landolhat. A boldog serpenyőbe és a nem boldog serpenyőbe. Magának a nem boldog serpenyőben van több órája. Ez azért egyszerű, nem?
– Órák?
– Órák. Persze.
– A boldogságot órákba mérik?
– Mi másban mérnék? Tényleg nem érti. A maga élete meghatározott mennyiségű időből áll. Az időt órákban mérik. Ha több órában volt boldogtalan, feszült, ideges, mérges, dacos, haragos, bosszúszomjas és így tovább, mint kiegyensúlyozott, elégedett, jókedvű, vidám, szerelmes, szerető és így tovább, akkor a maga élete veszteséges. Mármint könyvelői értelemben. Az ilyen életek pedig kárba mennek. Nem nekem, hanem annak, aki leélte. Vagyis magának.
Klaudetta félrebillentett fejjel bámult a kék emberre.
– Nem érti? – kérdezte a férfi.
– Nem. Most maga azt mondja, hogy a boldogság mennyiségi kérdés? Ugye nem ezt mondja? A boldogság misztikus pillanatok összessége. Parányi villanások. A vágy időleges beteljesülésének apró pillanatai. A boldogság nem egy kiló cukor.
– Hát de! – biccentett szárazon a férfi. – Mármint ha maga közértes lenne, akkor cukorral is magyarázhatnám.
– De ne magyarázza! A boldogság nem megragadható. Nem tárgyiasítható. Az éteri, időtlen, sokszor elérhetetlen kék madár.
– Hölgyem – sóhajtott nagyot a férfi. – Nem akarok nyersnek tűnni, de ez úgy marhaság, ahogy van. Az a baj, hogy hülyeséget tanítgatnak egymásnak, aztán meg elfecsérelik az egészet. A boldogság egy kiló cukor, öt liter benzin, vagy veszteség és profit. Attól függően, hogy kinek magyarázom.
– A boldogság az nem tárgy! – kiáltott Klaudetta.
– Nem. A boldogság idő. Mert az élet idő, és az életben a megélt pillanatokat másodpercekben, percekben és órákban is lehet mérni. Mi órákban mérjük, mert könyvelésileg ez a legkényelmesebb.
– Ez észbontó – rázta meg fejét hevesen Klaudetta.
– Az az észbontó, hogy ezt nem érti. Figyelje ide. Egyszerű. A maga élete órákból áll. Ebben nincs vita, ugye? – Klaudetta biccentett. – Helyes. Akkor elég könnyen megérthető, hogy az számít, hogy ezeket az órákat hogyan töltötte el. Ha boldogan, jókedvűen, nem ismétlem magam, akkor pozitív a mérleg, ha haraggal, szomorúan, félve, akkor negatív. És nekem teljesen mindegy, hogy miért volt jókedvű, vidám, kedves, szerető, lelkes meg a többi. Az nekem kérem teljesen mindegy. Soha senki nem kérdezi meg, hogy mitől volt boldog. A lényeg, hogy az, hogy az adott órát milyen állapotban töltötte. Egyszerű mérleg. Mennyi óra van az egyik serpenyőben és mennyi a másikban. Mit nem lehet ezen érteni?
– És ha negatívban van?
– Hát az eljárást von maga után. A pozitív is egyébként.
– Milyen eljárást?
– Azt nem mondhatom meg. Még nincs zárás. Majd akkor.
Csend lett, melyet Klaudetta tört meg.
– A boldogság akkor sem számszerűsíthető.
– Az nem. De az abban töltött idő igen. És nekem ez számít. Tudja, ott tévednek az emberek, hogy félreértik a lényeget.
– Nyilván én is.
– Hát van rá esély.
– Mert mi a lényeg?
– Az órák azok. A legtöbbjük azt hiszi, hogy a köztes órák nem számítanak. Kitűznek mindenféle elérhetetlen célt maguknak és menetelnek felé anélkül, hogy élveznék az utat. Aztán elérik a célt. Durr! Egy óra, vagy mondjuk száz óra boldogság. És észre sem veszik, hogy eközben kidobtak az ablakon mondjuk két évnyit az órákból. Az tízezer óra. Vannak, akik tíz évnyit is kihajítanak egyetlen óráért. Vétkes pazarlás. Mindezt azért, mert nem értik, hogy az órák számítanak. Minden egyes kihagyott óra megy a rossz serpenyőbe. Minden egyes óra. És onnan nem lehet visszavenni. Ami lekoppant valahova, az már ott is marad. Két órát szapult valakit? Két óra megy a levesbe. Öt órán át bosszankodott? Leves. Leves, leves. Aztán meg csodálkoznak, hogy a mérleg rosszul áll.
– De akkor… hogy?
– Hát azt én nem mondom meg. Nem is mondhatom. Maga dönt az órái fölött. Minden egyes óra fölött. Mi lenne, ha meghatároznám? Az teljesen szabályellenes. Eszemben nincs. Kirúgnának. Más szóval az a maga dolga, hogy mivel és hogyan tölti az idejét. Néha mindkettő meghatározható, néha csak az egyik. És persze néha egyik sem. Vannak kötelező tételek. Ritkán, de vannak. De a többivel azt tesz, amit csak akar. Az órák akkor is koppannak valahol, ha egyáltalán nem törődik velük. Kopp, kopp, kopp…
– Ezt hagyja abba!
– Bocsánat. A leírás szerint szemléltetnem is kell. Úgy hatásosabb.
Klaudetta maga elé meredt.
– Nos? Megértette a lényeget?
– Fogalmam sincs. Mi ebből a lényeg?
– Hát hogy húzzon bele! Kedvező számítás szerint is úgy százhetvenezer ébren töltött órája van még hátra. Talán kicsit több, bár amennyi csokoládét eszik, kétlem. Ha minden egyes óráját boldogan tölti, ami eleve képtelenség a kötelező tételek miatt, akkor sem éri el az egyensúlyi helyzetet. Ez persze nem baj, mert az elvárt érték egyharmadnyi óra. Vagyis az össz óra körülbelül négyszázhetvenezer, ebből az elvárt érték százötvenötezer, ebből összegyűjtött felkerekítve nyolcvannégyezret, vagyis a harmadhoz még borravalóval kell hetvenegyezer. Vagyis, hogy rendben legyünk, majdnem annyit kéne összegyűjtenie harminc év alatt, mint eddig ötvenöt év alatt sikerült. Azért az szép feladat. Nem lehetetlen, de össze kell kapnia magát. Érti?
– Számszakilag?
– Hogy máshogy. Eddig azt magyaráztam, hogy a számok számítanak. Felejtse el a boldog voltam öt percig és erre emlékezem harminc évig maszlagot. Felejtse el a ha ezt vagy azt elérem, majd boldog leszek maszlagot. Marhaság. Az életet órákban mérik. Az számít, hogy azokban az órákban, egyikben a másik után hogyan érzi magát. Mindegy mivel. Mindegy hogy. A lényeg az, hogy hogyan érzi magát. Mert az órák esnek lefelé, kopp, kopp. kopp.
– Hagyja már abba!
– Ismételtem. Így még hatásosabb. De ugye már érti?
Klaudetta bólintott. – Tehát majdnem ugyanannyit kell összeszednem nagyjából fele idő alatt?
– Na végre! – fujtatott egyet a férfi. – Ez nem volt könnyű! Biztosan könyvelő?
– És hogyan?
– Ahogy csak akar. Ezt hívják életnek, hölgyem! Én csak tényeket közlök és könyvelek. Hogy mit csinál, az a maga dolga. Mert kopp, kopp, kopp.
– Tényleg fejezze be! – nézett haragosan a férfira Klaudetta, de a szék üres volt, sőt, széket sem látott maga előtt. A zaj valahonnan másfelől érkezett. Szeme előtt az asztal élének sötétbarna síkja vágta ketté a teret. Valahol az asztal és a szék között feküdt. A fejéhez nyúlt. Nedvességet tapintottak ujjai.
– Hála ég! – nézett megkönnyebbülten véres kezére.
A feje pokolian zúgott. Ez is váratlan örömmel töltötte el. Óvatosan fordította félre a fejét. Az asztal másik oldalán, ott, ahol az ő lába szokott kalimpálni miközben dolgozik, mintha egy kék nadrág sziluettje mozdult volna meg tétován, majd az árny semmibe enyészett, ahogy erősen pislognia kellett a szemébe folyó vér miatt.
Az ajtó fölé szerelt műanyag falióra hangos koppanással tudatta a világgal, hogy a nagymutató elérte a tizenegyet.
Kopp!
*
Március 20. A boldogság nemzetközi napjára.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!