Levendula belenézett a mikroszkópba, majd újra és újra. A három embrió egymás mellett rezgett. Egy új Nap, gondolta. Amióta embriológus lett, kereste a jobb kifejezést, de azóta sem találta meg. Az embrió ebben a fázisában, ahol a sejtosztódás már elérte az ötödik napot, és az emberi lét a blasztociszta szakaszába lépett, olyan volt, mintha egy működő csillag felszínét bámulná az ember. Fortyogott benne az energia, elemek születtek és szaporodtak. Mélyet sóhajtott, majd hozzálátott a munkához.
A beavatkozás követően nyolc embrió – nyolc kis nap – kelt életre a genetika csillagközi kohójában. Ebből öt egyértelműen nem teljesített olyan jól, hogy foglalkozni kelljen velük. Az enyészeté lettek. Talán ők úgy gondolták volna, hogy elnyelte őket egy fekete lyuk. Végül is nem sokat tévedtek volna. Amit nem táplál energia, az idővel széthullik és eltűnik az entrópia kegyetlen malomkövei között.
A megmaradt, és életképes embriók között kellett döntenie, hogy melyikük lesz az az úttörő, amelyik a születés megtisztelő, de rögös útján elindulhat. És ha eljut odáig – ha! –, melyik lesz az, ami megjeleníti az emberi faj egy újabb csodás példányát. Amikor válogatott, beszélt hozzájuk. Képtelen volt megállni a késztetést. Ha többen voltak a laborban, akkor halkan, ha egyedül volt, akkor szavakkal. A rezgések fizikai dolgok, talán hozzájuk is lejutnak.
Ebédszünet volt. Senki sem volt a helyiségben.
– Na, ki lesz az? – kérdezte fennhangon.
Az embriók nem válaszoltak. Ahhoz kell még pár év, hogy ez sikerüljön nekik. Vagyis csak annak, akire most rámutat. Az lesz a versenyző, a többi pedig felkészül.
– A kettest kéne választani – szólalt meg közvetlen feje fölött egy hang.
Felsikoltott.
A szobában két idegen állt. Egy nő és egy férfi. Fehér köpenyt viseltek.
– Maguk hogy…? – hebegte Levendula.
– Mi csak így megjelentünk. Nem hiszem, hogy ezt most részletezni kéne. Itt vagyunk, és kész. Fogadja el. Kevés időnk van, mert nemsokára visszatérnek a kollégái – hadarta gyorsan a nő. Különös, felfelé megnyúlt szemei miatt úgy festett, mintha állandóan csodálkozna. A férfi is hasonlóan nézett ki.
Levendulában erős kétely támadt azzal kapcsolatban, hogy nem kapott-e agyvérzést.
– Kicsodák…?
– Ez is elég lényegtelen. Vagyis nem az, de most ezt sincs idő kifejteni, Levendula.
– Honnan tudja a nevem?
– Mindent tudunk magáról – szólalt meg a férfi. Magasabb hangja volt, mint a nőnek. Ez újra az agyvérzést juttatta Levendula eszébe.
A férfi hadarva beszélt, mintha betanulta volna a szövegét. Az egymást géppuskagolyóként követő szavak arról tudatták Levendulát, hogy a két alak valóban ismeri életének minden egyes részletét. Még azt is megtudta, hogy ma hajnalban milyen rémálmot álmodott, holott azt a reggeli kávé közben egyszer már sikeresen elfelejtette.
– De hogy…?
– Erre tényleg nincs idő – nézett a nő korholó és egyben csodálkozó szemmel a férfira, mintha az rossz fét tett volna a tűzre. – Figyeljen ide, Levendula! A mikroszkópjában három embrió rezeg, mintha három napot nézne éppen.
– És ezt honnan…?
– A három nap, két lehetőséget ad magának.
– Ezt nem értem.
– Nyilván nem érti, de attól még tud figyelni. Figyel?
Levendula bólintott. Nyilván képzelődik. A férfi hozzá lépett és belecsípett egyet Levendula karjába.
– Hé! – szisszent fel Levendula.
– Csak, hogy biztos legyen abban, hogy nem álmodik – mondta a férfi.
– Ez fölösleges volt – jegyezte meg a nő.
– Azt majd én eldöntöm – válaszolta vékony hangján a férfi.
– Mindegy – vont vállat a nő és Levendulához fordult. – A lényeg a következő. Három embrió van maga előtt. Ha az egyest vagy a hármast választja, akkor nem történik semmi. Eltűnünk és mintha itt sem lettünk volna, az élet megy a maga útján.
– Azért ez nem így van – jegyezte meg a férfi, de a nő egy kézmozdulattal csendre intette.
– Ellenben, ha a kettest választja, akkor a világ megmenekül. Eddig érti? Olyan ez, mint azok a hülye vetélkedőik a függönyökkel, csak itt nagyobbak a tétek.
– Egyáltalán nem értem – rázta meg fejét Levendula.
– Én mondtam, hogy nem fog menni – csóválta meg fejét a férfi.
– Csend legyen! – förmedt rá a nő. – Levendula! Mi nem vagyunk istenek. Nem vagyunk csodalények. Mi egyszerű tudósok vagyunk, mint maga.
– Histostatisztikusok egészen pontosan – szólt közbe a férfi.
– A lényeg – folytatta a nő nem zavartatva magát –, hogy a történelemben, minden történelemben, vannak fordulópontok. Amikor a történések amúgy rendkívül széles folyója egy egészen keskeny kis patakocskára szűkül. Ilyenkor minden egyes olyan mozzanat is számít, mely egyébként statisztikusan egyenlő lenne a nullával. Ez a pillanat ilyen. A világ, mármint a maga világának jövője azon múlik, hogy melyik embriót választja a három közül. Így már érthetőbb?
Levendula nagyot nyelt. Az jutott eszébe, hogy ennél nagyobb marhaságot még nem hallott. Sok hihetetlen dolog van a világon, de az, hogy az ő csütörtök délelőttjének rutinmunkája dönti el az emberiség sorsát, az magasan vezetné a listát.
– Nem hiszi el, ugye? – kérdezte a nő.
– Látszik az arcán, hogy nem hiszi el – jegyezte meg a férfi. – Marhaság volt ide jönni.
– Máshová nem jöhettünk. Vagy szerinted igen? – csattant fel a nő. – Ez az egyetlen öt perces ablak volt. Te is tudod, én is tudom. Csak ő nem tudja, de az nem számít. Ez itt, Bernárd, a palack nyaka.
A férfi mondani akart valamit, de visszafogta magát. A nő Levendulára nézett.
– Figyeljen ide. Pontosan tudjuk, hogy miről beszélünk. Ha nem a kettest választja, akkor maguk kihalnak. Ennél egyszerűbben nem tudok fogalmazni. Ez van.
– Kihalunk?
– Ki. Az egyesből és a kettesből egy átlagos ember kel ki. Mármint születik meg. Bocs! Senkik lesznek. Pontosabban majdnem senkik. Statisztikailag tulajdonképpen senkik. Az emberiség pedig elveszíti a lehetőségét, hogy kikerüljön ebből a gödörből. Maguk előbb megfőnek, aztán, aki marad, azok pedig megöli egymást.
– Ezt mind látja?
– Nem látom. Kiszámolom. A világon minden statisztika. Minden. Higgye el. Nincs kivétel. Minél több adatunk van, annál pontosabban meg tudom mondani, hogy mi fog történni. És magukról gyakorlatilag minden adat a rendelkezésünkre áll.
– Kilencvenhét százalék – bökte közbe a férfi, akit Bernárdnak hívta.
Levendula azon tűnődött egy futó gondolat erejéig, hogy a Bernárd igencsak földi, és nem is csúnya név. Kis híján az lett a gyerek neve.
– Majdnem kilencvennyolc. Szóval szinte pontosan tudom, hogy mi történik a jövőben. Nem kell hozzá istennek vagy időutazónak lennem. Ez olyan, mint maguknál a meteorológia. Egy-két napra nagyon jók az előrejelzéseik. Ami meglepő ilyen kevés adat bírtokában. Most képzelje el, ha minden adat rendelkezésükre állna. Nem neveznék őket időjósoknak. Hát mi ilyenek vagyunk. Csak a történelemmel. És most pontosan tudjuk, hogy ki fognak halni. Végük. A maga fajának lőttek. A vége felé szó szerint. Méghozzá egymást lövik majd le.
– Mikor? – kérdezte Levendula. Kezdte megszokni az agyvérzés gondolatát és már nem félt annyira. Sőt, egyetlen kis résnyi helyen magába engedte azt a gondolatot is, hogy mindez most a valóság.
– Mit mikor?
– Mikor lesz a világvége?
– Nem sokára. Mondhatni azonnal.
– Holnap?
– Nem. Történelmileg nemsokára.
– Az mikor lesz?
– Százötven év múlva. Körülbelül. Talán kicsit előbb, de nem sokkal.
– Ezt nem kellett volna – jegyezte meg halkan a férfi. A nő arcán egy pillanatra bizonytalanság tükröződött.
– És ha kettest választom? – kérdezte Levendula.
– A kettest? Nos, hát akkor megmenekül a világ. Abban a kis embrióban valahogy úgy álltak össze a sejtek, hogy a történelem legfontosabb embere születik meg belőle.
– Tudós lesz? – kérdezte Levendula.
– Ezt nem mondhatom el. Talán igen, talán nem. Lehet belőle hadvezér, diktátor, vallási vezető, matematikus?
– De mégis, kicsoda?
– Sajnálom, ezt nem árulhatom el. Mi sem tudjuk pontosan. Olyan ember lesz, aki megváltoztatja a világot.
– Ami megmarad.
– Úgy van. Megmarad. Ez jól látszik a számokból.
– Csak azt nem értem, hogy ezt honnan tudják, ha nem látnak a jövőbe.
A nő a férfire nézett, aki „én megmondtam előre” módon vonta meg a vállát.
– Ez egy kicsit bonyolult lenne elmagyarázni. Vannak számítási módszerek, amelyekből következtetni lehet a helyre és az időre. És ezen a helyen és időben maga van. És ott maga előtt három lehetőség áll. Innen pedig mindez csak genetika. Már tudni lehet, hogy kiből mi lesz. Nem nagy ügy. Tehát választani kéne.
– Most?
– Éppen most. Pontosabban két percen belül, mire visszaérnek a kollégái.
Levendula a mikroszkóp felé nézett.
– Azért ez nem nagy feladat – mondta kis szünet után. – A második hirtelen elég csábító választásnak tűnik.
– Szerintünk is – bólintott a nő. – Akkor, ha megtenné és megsemmisítené a másik kettőt. Ezzel el is lenne intézve a dolog.
– Még van egy hetem rá. Most csak ellenőriztem.
– De a mi megnyugtatásunkra jó lenne, ha mégis most történne meg.
Levendula a mikroszkóp fölé hajolt, és megfogta a manipulátorok irányítóegységét.
– Várjon még! – mondta határozottan a nő.
– Mire? – nézett fel rá Levendula.
– Azt még nem mondtuk, hogy ha a kettest választja, akkor meg kell öljük.
– Kit?
– Magát.
– Mármint… engem?
– Hát igen.
– Miért?
– Nem nagyon hagyhatunk nyomokat. A maga halála semmiség az adatfolyamban, ezt azért megértheti. Ellenőriztük, nem lesz gond.
Levendula felnevetett.
– Azt mondja, ha megmentem az emberiséget, akkor meg kell, hogy öljenek?
– Igen. Ha nem menti meg, akkor itt sem voltunk. Teljesen lényegtelen, hogy mi lesz. De ha van tovább történelmük, akkor idővel ránk fognak bukkanni. Azt pedig nem szeretnénk. Kényelmetlenségek… Mindegy. Szóval meg kell öljük.
– Fájdalommentes lesz, megígérem – mondta vékonyka hangon a férfi.
Levendula újra elnevette magát.
– Akkor inkább hagyjuk – mondta végül fejcsóválva.
– Én megmondtam – zsörtölődött a férfi.
– Hölgyem, az emberiségről van szó. Nem érti? – kérdezte a nő.
– Meg az életemről. Nekem gyerekeim vannak.
– És nekik is lesznek gyerekei, és azoknak is, és azoknak is, már ha jól dönt.
– Nem érdekelnek a távoli felmenőm.
A nő a férfire nézett, aki újra megjegyezte, hogy ő megmondta.
– Asszonyom, ezt gondolja át. Még van egy hete – fordult Levendula felé a nő.
– Százötven – nézett fel rá Levendula mosolyogva.
– Mi százötven?
– Maga mondta az előbb, hogy annyi még hátra van.
– De csak annyi…
– Annyi nekem bőven elég.
– Magának? Asszonyom…! Nem érti?
– Én? Hogyne érteném. És meg kell mondjam, hogy megnyugtatott. Hálás vagyok érte.
– Én megmondtam – súgta a férfi.
A nő ökölbe szorította a kezét úgy sziszegte a szavakat.
– Hát nem fogta fel? A fajuk… az emberek.
– Akikről maga beszél, még meg sem születtek. Egy sem – válaszolta Levendula csendesen. – Azok még csak lehetséges kis napok, nem valódiak. Nem léteznek.
– De egyszer megszületnek…
– Egyszer…? Volt. Hol… Nem… Volt – nevetett fel Levendula, megfordult és a kettes nap fölé lendítette a manipulátorokat. Egy kis pöckölés volt, semmi más. Van ez így, technológiai hiba.
– Ő megmondta! – fordult vissza a nő felé Levendula, de a szobában már senki sem volt. – Na azért! – bólintott elégedetten, csak úgy magának. Agyvérzés ide vagy oda, jól érezte magát.
A gépbe új esetszámot ütött be. A mechanikus karok egy újabb kolóniát perdítettek a mikroszkóp alá. Itt öt napocska lüktetett a szemei előtt. Napok. Már most is élő, valódi napok, gondolta, nem holmi elméleti, majdani univerzumok. Ugyan már! Ugyan már!!!
A gondolatba némi kellemetlen íz is elegyült, de azt gyorsan kimosta a koncentráció. Végül is most életekről kell döntenie. Életekről, melyek kilenc hónap múlva már itt lesznek körülötte. Ez azért tényleg felelősség.
*
Július 25.
Az IVF – in vitro fertilizáció (lombik), nemzetközi napja.
