Katerina komolya arccal ült le Brúnó elé. A nappali félhomályában az asztal fölötti lámpa erős fényudvart varázsolt köréjük. Brúnó az üres tányér fölött értetlenül nézett Katerinára, aki valamilyen furcsa ok miatt nem hozta még a levest, és a tévé is ki volt kapcsolva.
– Brúnó, holnap…
– Tudom. Azt hitted, hogy elfelejtettem?
– Nem. Dehogy hittem. Láttam az asztalfoglalást.
– Láttad? – kerekedett ki Brúnó szeme. – Lestél?
– Esküszöm, hogy nem.
– Akkor az anyád árulkodott.
– Anyu két éve halott.
– Attól még tud beszélni. Tudom, hogy képes rá.
Katerina egy pillanatig arra gondolt, hogy ezt a beszélgetést már két évvel korábban kellett volna megejteniük. De hát mit lehet tenni: neki idő kell mindenhez. Így van összetákolva.
– Láttam, Brúnó. Nem direkt, de láttam.
– Hát azért… A fenébe, most elment a meglepetés.
– Semmi baj.
– Akkor lemondom a bohócokat is.
– Mi?… Jaj, Brúnó, nem már! Tényleg nem gond. Akkor is ki lehetett volna találni, ha nem buksz le. Holnap Valentin.
Brúnó nem válaszolt. Látszott rajta, hogy meg van sértődve, amiért terve dugába dőlt.
– De ez tényleg nem fontos – mondta Katerina a lehető legkedvesebb hangján. Terveket romba dönteni akkor sem szép dolog, ha az a terv nem is igazán terv, csak egy előre pontosan látható esemény. Attól még Brúnó készült rá.
– Az olaszba megyünk – mondta Brúnó, hátha mégis újat mondhat.
– Komoly? – játszotta el a meglepettet Katerina. Ennyi azért járt Brúnónak.
– Eléggé. A pincér sírva fakadt, amikor beírta a foglalást.
– Brúnó, ne hülyülj meg.
Brúnó úgy vonta meg a vállát, mintha az egész semmiség volna. Amolyan, „hát igen, nekem ez megy”.
– Van leves? – váltott témát Brúnó nem is olyan váratlanul.
– Van, de előtte szeretnék veled beszélni.
– Most is beszélsz, szívem. Meg az anyád is, aki ott áll mögötted. Tiszta surround.
– Én másról szeretnék beszélni.
– Hát jó – bólintott Brúnó, és lopva a tévé felé nézett. A pillantást Katerina elkapta, de nem tette szóvá. Igen, itt volt az ideje ennek a beszélgetésnek.
– Brúnó, mióta vagyunk együtt?
– Most ez komoly?
– Na? Mióta?
– Nem tudom. Percre kell? Egymilliárd.
– Az majdnem kétezer év lenne.
– Stimmel.
– Három éve vagyunk együtt. Az nagyjából egymillió háromszázezer perc.
– Miért van az, hogy ezt te tudod? Ez ijesztő.
– Ijesztő vagy sem, annyi.
– Jó, akkor három – bólintott a férfi.
– Most felteszek egy kérdést. Megtennéd, hogy komolyan válaszolsz rá?
– Én? Mindig. Egyébként ki fog hűlni a leves.
– Nem fog.
– Tuti, hogy kihűl. Anyád fújja.
– Nem érdekel – rázta meg fejét Katerina. Fel volt készülve erre a körre, és pontosan tudta, hogy nem lesz egyszerű. – No? Kérdezhetem?
Brúnó biccentett, és az este alatt most először Katerina őszintén meglepődött. Nem várt ilyen gyors győzelmet.
– Jó. Szerinted mi szeretjük egymást?
– Jaj, Kat, ne már! Hát lehozom neked az eget is. Vagy ez valami teszt? Inkább legyen földrajz.
– Komolyan kérdezem. Holnap Valentin, asztalt foglaltál. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy szeretjük egymást.
– Igen. Imádjuk egymást. Csókolom, anyuka! – intett Brúnó Katerina mögé, majd a lehajtott fejjel a tányérjára meredt jelezvén, hogy ez a beszélgetés innentől értelmetlennek tűnik.
– Meg tudnád mondani, hogy neked mit jelent a szeretet?
Brúnó olyan képet vágott, mintha azt kérdezték volna, hogy mikor fojtott utoljára vízbe kismacskákat.
– Mi van? Beiratkoztál filozófia szakra. Azt mondtad, hogy fodrászhoz mész. Kat kezdek aggódni.
– Meg tudnád mondani, hogy neked mit jelent az, hogy szeretet? – ismételte meg a kérdést Katerina türelmesen.
– Hát hogy hogy mit jelent? Szeretlek azt kész. Ez nem elég?
– Nem. Ez nem elég Brúnó. A szeretet nem csak érzés, hanem következmény is.
– Na ne szórakozz már, Kat.
– De komoly. A szeretet következmény. Te valamiért szeretsz engem, és én valamiért szeretlek téged. És minél inkább megkapom azt, amiért szeretlek, annál jobban szeretlek. És minél kevesebbet adsz valamiből, amit én szeretek veled kapcsolatban, annál inkább hiszem csak azt, hogy szeretlek, miközben nem.
– Nem szeretsz? – kérdezte Brúnó megrökönyödve. – Az előző részt nem értettem, de a vége mintha ez lenne.
– Pont ezt akarom kideríteni. Válaszolnál a kérdésemre?
– Éhen lehet halni öt perc alatt? Szerintem simán.
– Brúnó! – csattant fel Katerina. – Válaszolj a kérdésemre. Miért szeretsz, és honnan tudod, hogy én szeretlek?
– Az előbb azt kérdezted, hogy mit jelent nekem a szeretet. Ez nem ugyanaz a kérdés. Most melyiket válaszoljam meg?
Katerinát most lepte meg másodszor a férfi. Nem feltételezte róla, hogy ennyire figyel. Általában csak poénokat vadászott.
– Szerintem ugyanaz, csak szét van bontva. De igazad van. Nem így hangzott pontosan. Akkor vegyük sorra. Te mikor szeretnél igazán?
– Percben?
– Brúnó!
– Kat, én mindig, permanensen, szüntelenül, álmomban is szeretlek.
– Jó. Persze. De mikor igazi-igazán? Mikor éreznéd azt, hogy ez most tökéletes. Hogy tökéletesen olyan vagyok, amit imádsz?
Brúnó összeráncolta a szemöldökét.
– Kat, megjött? Ha igen, akkor mondd meg, hogy mit válaszoljak, és azt mondom.
– Brúnó, ne terelj! Kérdeztem valamit.
– Ja, csak nem értem a kérdést. Hogy mikor tökéletes, micsoda?
Katerina egy pillanatig kereste a szavakat, majd újra fogalmazta fejében a kérdést. – A helyzet az, hogy neked és nekem nem ugyanazt jelenti a szeretet. Ezt akarom egyeztetni.
– Egyeztetni? Mi vagy te, könyvelő? A szeretet az szeretet.
– Most mondom, hogy nem az. A szeretet következmény és ok is egyben. És ha mi ketten – mutatott magára és Brúnóra Katerina – nem vagyunk egymás okai és következményei, akkor valójában nekünk mást jelenet a szeretet és két malomban őrölünk.
– Két malomban? Most meg a mezőgazdaság. Kiszáradtam. Biztos, hogy ezt az egészet már csak hallucinálom. Nem hoznád inkább a levest?
– Erről beszélek, Brúnó – emelte fel a hangját Katerina, bár pontosan ezt nem akarta megtenni. – Nekem a leves nem a szeretet.
Brúnó kitátotta a száját, hogy mondjon valamit, majd nevetni kezdett: – Akkor legyen a főzelék, csak együnk már.
– Figyelj ide! – csapott az asztalra Katerina. A tányérok megcsördültek, és a váratlan zaj valahogy rendet teremtett. – Elmondom, hogy nekem mi a szeretet.
– Nyilván elmondod – fonta karba kezét Brúnó.
– Nekem az a szeretet, hogy beszélgetünk. Sokat. Mindenről. Mindegy hol.
– Azért nem mindegy, hogy hol…
– De mindegy. Tökéletesen mindegy. Nekem az a szeretet, hogy dumálunk. Dumálunk rólad és rólam. Egyforma mennyiségben. És arról, hogy te mit érzel és én mit érzek. Arról, hogy milyen volt a film, amit megnéztünk. Hogy mit gondolsz a klímaválságról, a politikáról, a Mancinéniről. Mindenről. Nekem az a szeretet, hogy szeretsz velem beszélgetni. Hogy szívesen leülsz mellém, hozzám csak azért, hogy dumáljunk. Hogy azt érezzem, számít, amit mondok és téged érdekel, ami a fejemben zajlik. Érted? Nekem az a szerelem, hogy szereted velem, elsőként velem megosztani a gondolataidat. És ezért csinálunk együtt mindent. Mozit, színházat, szeretkezést, mindent, mert közben, előtte és utána velem jó azt megosztani és én is megoszthatom azt veled. Elsőként egymással. Érted? Én ettől érzem, hogy szeretsz, és ezt tudom főként adni, amikor szeretlek. Márpedig mi nem nagyon dumálunk…
– Aha! Ahhoz képest, hogy nem beszélgetünk most egészen sok szót mondtál – bólintott Brúnó és látszott rajta, hogy többet nem is akar mondani.
– Brúnó. Mikor beszélgettünk utoljára?
– Mindig beszélsz.
– Azt kérdeztem, hogy mikor beszélgettünk utoljára. Úgy istenigazán. Egymással.
Brúnó nem válaszolt, aztán szótlanul megvonta a vállát.
– És te? – kérdezte Katerina.
– Nincs vége? Komolyan? Azt hittem, vége van.
– Nincs. Peched van, Brúnó – húzta közelebb a székét Katerina. – Neked mi a szeretet?
– Úristen! Mondtam, hogy szeretlek. Kínaiul kell? Kiguglizom, várj…
– Brúnó. Neked mi a szeretet?
– Hagyjál már békén! Nekem a szeretet az, ha nem kell ilyen értelmetlen kérdésekre válaszolni. Kérlek, szeress kicsit! Hozd inkább a levest. Nem hiszem el, hogy Valentin előtt…
– Brúnó. Te nem tudod – vágott közbe Katerina szelíden. – Neked fogalmad sincs, hogy mitől szeretsz engem, és hogy miért szeretnél igazán.
– Azért már bocsánat…
– Tudod? Hallgatom.
Brúnó szippantott egyet az orrán, de hosszú ideig nem beszélt.
– Hát szeretem, hogy… amikor hazajövök… És itt vártok, te meg az anyád…
– Brúnó!
Brúnó feszengeni kezdett a székén, majd nyafogva szólalt meg: – Könyörgöm, együnk! Fáradt vagyok.
Katerina lassan bólintott. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, aztán felderengett benne a következő nap, az olasz étterem zajos miliője.
– Nem tudod. És ezzel nincs is baj. Sokan nem tudják, mert még soha nem gondolkodtak el rajta úgy, ahogy én.
– Hát te aztán belecsaptál a lecsóba.
– Bele. És én tudom, hogy te mit szeretnél, mert ezen is gondolkodtam.
– Eddig aggódtam, de már nem.
– Én tudom, hogy te mit szeretnél igazán bennem.
– Figyelek – húzta össze szemét Brúnó. Látszatfelháborodás volt, ez jól látszott rajta. Így könnyebb volt meghallani valami újat.
– Brúnó. Te azt szeretnéd, ha én élére vasalt szoknyában várnálak minden este haza egy vájdling tésztával. Azt megennéd, miközben én csendben mögötted állok, vagy valamelyik kedvenc dalodat dúdolom, aztán belekergetnél az ágyba és addig üzekednél velem, amíg ki nem fáradsz.
Csend következett. Brúnó nem válaszolt, de erre nem is volt szükség. Az sem számít, hogy mit ejt ki a száján hamarosan Brúnó. A szemében kis parazsak villogtak, ami arról árulkodott, hogy igaza van.
– Hát azért…
– Brúnó. Kérlek, legyél őszinte. Milyen lenne egy ilyen este?
Brúnó becsukta a száját, pedig mondani akart valamit.
– Milyen lenne egy ilyen este? – kérdezte halkan újra Katerina.
– Hát… az baromi jó lenne. Leszámítva a dúdolást – válaszolta rekedtes hangon Brúnó. – De…
– Semmi de, Brúnó. Ez nem baj. Ez egyáltalán nem baj…
– Nem?
– Dehogy. Ez így jó. Ilyen vagy.
Csend lett.
– Na… hála ég, ezt tisztáztuk – szólalt meg végre Brúnó. – Jöhetnek a bohócok. Mégsem mondom le őket…
– De én nem vagyok erre képes. Vagyis igen, de ettől nem leszek boldog.
– Mitől? – kérdezte Brúnó olyan hangsúllyal, mint aki az előbb azt hitte, hogy már szabadult, de most kiderült, hogy még nincs vége a megpróbáltatásnak.
– Attól, amitől te. Brúnó nekem nincs szoknyám. Vagyis van egy, de azt nem veszem fel itthonra. Kizárt. És utálom a tésztát. Sőt, főzni is utálok.
– Ne már!
– De. Komoly. Utálok főzni. Tésztát főzni pedig kifejezetten gyűlölök. És amikor megjössz, nem tudok lelkesedni, hogy megérkeztél, ha te sem lelkesedsz azért, hogy itthon vártalak. Nem megy. És utálom, ha nem beszélsz vacsora alatt. Azt pedig nem tudom elviselni, ha csak rólad van szó, amikor beszélsz.
– Kat…
– Várj! Nincs vége. És az ágy.
– Mi van az ággyal? Nyikorog, mi?
– Nekem nem megy naponta. Sőt, hetente is alig. Maximum kéthetente. Talán. Ha nagyon rajta vagy az ügyön. De csak akkor. És amikor vége és elalszol anélkül, hogy utána dumálnánk, akkor legszívesebben megvernélek az éjjelilámpával. Kézre áll, kipróbáltam.
– Neked túl sok a szex?
– Túl sok? Úgy érzem magam, mint egy kiégett szexmunkás, Brúnó.
– Azért ezt mondhattad volna.
– Most mondom. Ezért beszélgetünk. Most egyeztetünk éppen.
– Egyeztetünk?
– Egyeztetünk. Most egyeztetjük a szeretetet. Azt, hogy mit értesz az alatt, hogy „Szeretlek”. És úgy tűnik, hogy gyökeresen mást értünk alatta. Brúnó, nekem nincs is vájdlingom a tésztádnak… és soha nem is lesz.
Katerina elhallgatott és Brúnó sem szólalt meg hosszú ideig.
– Kiégett szexmunkás?
– Az. Egy guminő – bólintott Katerina.
– Az nem beszél ennyit – vigyorgott Brúnó.
– Brúnó, ez nem vicces.
– Nem? Bocs! Azt tudod, hogy te mindet komolyan veszel?
– Nem igaz.
– De. Kat, neked nincs humorod. Vagy ha van, akkor azt titkolod. A Kovácsék szentül azt hiszik, hogy halottkém vagy.
– Nem igaz.
– De. És lenézel.
– Nem! Brúnó, nem!
– Dehogynem. Elnézést kérsz minden második mondatom után. És horkolsz.
– Ezt nem hiszem.
– Mint egy hengerfejes traktor. És nem szeretsz velem tévét nézni.
– És?
– És nem hagysz szóhoz jutni, mert azt hiszed, hogy te jobban tudod. Mindig azt hiszed. Úgy nehéz beszélgetni.
Katerina válaszolni akart, de aztán várt.
– Még valami?
– Most ennyi. De majd gondolkodom.
Katerina felállt a székről. – Hozom a levest.
A leves már tényleg kihűlt, de gyorsan felforrt. Gőzölgő tányérok kerültek az asztalra.
– És most? – kérdezte Brúnó.
– Most te tudod, hogy nekem mi kell és én tudom, hogy neked mi kell. Tiszta sor. Meglátjuk, hogy ki mennyit tud adni.
– És ha nem megy?
Katerina enni kezdett.
– Azt kérdeztem, hogy mi lesz akkor, ha nem megy? – emelte fel hangját Brúnó.
– Következtesd ki.
A leves elfogyott.
– Azért ma lesz szex, ugye? – nézett Brúnó egyenesen Katerina szemébe, amikor az elvette előle a tányért.
– Brúnó, most hülyülsz, ugye?
– Mondtam, hogy nincs humorérzéked.
Katerina azonnal válaszolni akart, de mégis becsukta a száját.
– Holnap? Az olasz? – kérdezte Brúnó.
Katerina elmosolyodott. – Hát persze. Még szeretlek.
– Én is. Vagyis nem tudom. Végeztünk az egyeztetéssel?
– Még nem teljesen – mosolyodott el Katerina.
– Jó. Akkor maradjunk annyiban, hogy kedvellek, aztán majd holnap meglátjuk.
– Maradjunk.
– Egyébként helyes kis nőnek tűnsz. Anyád él még?
– Hülye! – nevetett fel Katerina, és eltűnt a konyhában.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!