Hát ilyen volt

Leó leült hozzá. Ez már maga is egy csoda volt. Évek óta nem látta ülni a gyereket. Abban a korban volt, amikor minden nyugalomban töltött másodperc gyanúsnak számított.

– Szia! – mondta Leó igen komoly arccal. Ez tovább növelte Konrád gyanúját, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Felidézte gyorsan a mentők számát. Paula úgy hagyta rá a gyereket, hogy minden rendben van. Ez szinte biztosan nem állta meg a helyét. A kérdés csak az volt, hogy Paula tisztában volt-e ezzel vagy sem. Ha igen, akkor ez csúnya és alattomos csel volt, ami majd egyszer bosszút kíván. Vagy sem. Még nem tudta eldönteni, hogy milyen jövő felé kanyarodik a jelen.

– Hello! – nézett fel a gépéből Konrád.

A gyerek arcát fürkészte. Nem csillogott a szeme, és az orcáján sem gyúltak lázfoltok. Ez végül is jó jel.

– Te ismerted a dédapád? – kérdezte még mindig komolyan Leó.

Konrádban végigcikázott néhány ötlet, hogy Leó milyen úton keresztül juthatott el ehhez a kérdéshez, de aztán feladta a kísérletet. Egy gyerek agya úgy ugrál, mint valami téri-idő szöcske. Semmi esély arra, hogy kitalálja bárki is. Még az apja sem. Sőt, talán ő legkevésbé.

– Igen, az egyiket. Abból négy is van az embernek.

– Ő az én…?

– Az üköd.

Leó komolyan bólogatott, és Konrád nem akarta megszakítani bármi is játszódjon le bent. Csendben nézte a fiát, aki csak kis idő után szólalt meg.

– És milyen volt?

– Mármint Elemér papit?

– Elemér?

– Így hívták.

– Aha. Milyen volt Elemér papi?

Konrád hátradőlt a széken. A kérdés nem is volt olyan egyszerű.

– Az érdekel, hogy mit csinált?

– Nem. Az, hogy milyen volt.

– Hát…

Konrád a gondolataiba mélyedt, de ott nem talált sok mindent. Kósza képek, egy-egy elmosódott emlék.

– Ez nem könnyű. Öreg volt már, amikor én beszélgettem vele.

– Beszélgettél?

– Igen.

– De úgy, mint mi?

– Pont úgy – bólintott Konrád.

– És az milyen volt?

– Olyan… – Ezt a mondatot sem fejezte be. Nem igazán voltak rá szavak. A képek nem szavak. Az emlékek sem azok. Többek annál. Tele vannak szavakkal le nem írható dolgokkal. Nincs az a szó, ami elmesélhetné a pillanatot, amikor először vagy szerelmes, vagy amikor rádöbbensz, hogy te is halandó vagy, amikor megkóstolod életed legjobb csokiját – svájci, mintha a szó már maga is varázs lenne –, amit a szüleid hónapok óta rejtegetnek a könyvek mögött, de te tudod, hogy ott van, és amikor nincsenek otthon, akkor te felmászol és áttanulmányozod a dobozt, nézegeted a képet, szaglászol, álmodozol… Ezekre nincsenek szavak.

– Milyen? – kérdezte Leo.

– Hát. Ez elég nehéz kérdés. Úgy szeretném átadni, de nem fog menni. Elemér papiban volt valami hangulat. Valami különös, megmagyarázhatatlan nyugalom, ami körbevett engem is, amikor vele beszélgettem. Volt benne valami melegség, mélység… Fura bogár volt, furán öltözködött. Komoly volt, de mégis sokat nevettem vele. Érted?

– Azt hiszem – bólintott Leó, és Konrád azonnal érezte, hogy ez nem fog menni. Három generációt ugrott a múltba. Oda ahová nem tudja magával vinni a gyerekét. Ez az időutazás nagy tragédiája. Magányos dolog.

– De ezek csak szavak. Érted? Elemér papi több volt.

– Aha. Hát, kösz! – állt fel Leó.

Konrád bólintott és a gondolataiba mélyedt. Leó már az ajtóban járt, amikor Konrád hirtelen talpra ugrott. Az ötlet villámcsapásként hasított belé.

– Leó, tudom!

– Mit, apa? – fordult vissza Leó érdeklődve.

– Tudom, hogy mutatom meg. Gyere, ülj oda – mutatott a fal mellé tolt ócska karosszékre Konrád.

– Oda?

– Oda bizony. Én is ott ültem.

– Te?

– Igen. Sok éve.

Leó engedelmeskedett. Konrád pedig kirohant a szobából. Zaj támadt az előszobában majd néhány perc múlva egy ősrégi fémdobozzal a kezében tért vissza.

– Meg fogod érteni – mondta mosolyogva, és az ölébe helyezte a dobozt.

Leó kíváncsian belekukkantott.

– Ne mondj semmit, csak figyelj! Amikor beszélgettünk, akkor mindig így zajlott a dolog. Szertartás volt. Fura, hogy elfelejtettem. Én leültem oda, ahol most te ülsz. Beszélgetni kezdtünk. Mondjuk az élet értelméről.

– Az jó – bólintott komolyan Leó.

– Vagy arról, hogy milyen nőt kell majd egyszer elvenni.

– Tényleg? És milyet?

– Amilyen anyád. Szóval mindenről. Én ott ültem. Néha teát ittam. Azt lehetett. Kérsz egy teát?

Leó bólintott. Konrád felpattant és pár perc múlva egy gőzölgő csészével tért vissza. – Ez így még jobb lesz – adta át a porcelánt.

Leó elvette és belekortyolt.

– Szóval teát ittam, mint most te. Beszélgetni kezdtünk, és ő a beszélgetés azon pontján, amikor komollyá vált a dolog, fogta magát és ezt tette.

Konrád kinyitotta a dobozt és kivette egy régi pipát. Elefántcsont feje szakállas embert formált.

– Még soha sem… de azért… azért menni fog.

Leó nem szólalt meg.

Konrád belefújt a szárába. Szelelt.

– Igen. Így volt. Aztán… – Kivett egy zacskót a dobozból. Ez is régi volt. A papír szárazon zizegett. Konrád beleszagolt, és alig észrevehetően bólintott egyet. Kivette a dohányt.

– Nem tudom, hogy jó-e még…

Aztán már nem beszélt többet. Elmerült az emlékeibe. Elemér papi mozdulatai ismétlődtek meg az ő izmaiban, és az ő figyelő szemei ismétlődtek meg Leó tekintetébe. Megtömte a pipát. Gyufa is volt a dobozban. Talán már bedöglött.

A kis láng éppenhogy magára talált. Nem tudta, hogy mit csinál, csak azt, hogy a dédapja is ezt tette. A dohány fölött meghajlott a láng, ahogy beleszívott a pipába. Pont, mint akkor régen. A huzat újra eltérítette a lángot. Aztán megint. Füst szállt fel a pipafejből. Édes, ősi, dédapás illat áradt szét a szobában. Köhögni kezdett, de hála ég, nem túl erősen, és az is gyorsan alábbhagyott. A gének dolgoztak.

Konrád, ahogy valamikor Elemér papi, végül elégedetten dőlt hátra a karosszékben.

– Na, hol is tartottunk? – kérdezte Elemér és ő egyszerre.

Leó pedig izgatott, csodálkozó, réveteg hangon válaszolt, mint akkor ő.

– Az élet értelméről volt szó.

– Ja, igen – bólintott Konrád. – Az kemény kérdés. Szerinted, mi az?

Leó megvonta a vállát.

– Nem tudom.

– Dehogynem. Erről mindenkinek kell legyen véleménye. Ez pont olyan kérdés.

– Tényleg?

– Persze. Ez kötelező – bólintott Konrád, és érezte magában Elemért, és érezte magában Leót is. Kint esni kezdett az eső és a szobát belengte a pipa semmivel sem összetéveszthető aromája. Nyugalom telepedett rájuk. Hármójukra.

– Ti mit csináltok? – szólalt meg valamikor jóval később az ajtóban Paula.

– Mi? Ja, mi beszélgettünk – válaszolt Konrád.

– És pipázol?

– Nem én. Elemér papi.

– Aha. Elemér papi. De azért szólni kéne neki, hogy… – válaszolt Paula, és bár folytatta volna a mondatot, de mégsem fejezte be. Megcsóválta a fejét, és kisietett a konyhába.

Konrád kiverte a pipából a hamut. Az öreg is így csinálta.

– Na. Ilyen volt Elemér papi – mondta mosolyogva.

Leó bólintott és látszott rajta, hogy érti.

A pipaillat még hetekig ott lengedezett a lakásban.

*

Február 20. A pipázás nemzetközi napja.