Halottak napja

2026. november 2.

Tóbiás végül magához tért. Bár már érzékelte maga körül a világot, de még nem nyitotta ki a szemét. Figyelt a neszekre. Beszélgetés zaja jutott el hozzá. Két nő csevegett valamiről, azt nem értette, hogy mi a téma. Mélyet sóhajtott. A mozdulat könnyű volt. Sokkal könnyebb, mint amit az utóbbi években tapasztalt. Valójában az utóbbi évek évtizedek voltak. Fájdalmas, nehéz, ágyhoz kötött évtizedek, amikben napokig csak a mozdulatlan fájdalom volt, a háttérben a falon zümmögő tévével. A tévé. Figyelt a zajokra, de nem észlelte a végtelenségig megszokott zajt, amiben sitcomok, reklámok, hírek, rémhírek váltogatták egymást olyan megbízható ütemben, mint az árapály vagy a napfelkelte.
– Már ébren van – szólalt meg közvetlenül mellette valaki. Nő volt. Kedves, meleg hangja volt. Vajon ki lehet? Az biztos, hogy nem a nővér, aki naponta ellátogatott hozzájuk, hogy elvégezhesse a dolgát, és egy kicsit felfrissüljön.
– Persze. Már régen – válaszolt egy másik hang. Ez is nő volt. Talán ezek fecsegtek az előbb.
– Tóbiás! – szólalt meg a meleg hangú.
Nem tehetett mást, kinyitotta a szemét.
A nőnek nemcsak a hangja, a tekintete is meleg volt. Barna, megnyugtatóan mosolygós szemek.
– Üdv itt.
– Hol vagyok?
Körbenézett. Nem otthon, az már biztos. A sötét szoba, a tévé az ággyal szemközti falon, a tolószék. Egyik sem látszott. A szobával volt némi hasonlatosság, de határozottan nem az volt, amiben tegnap feküdt. A falak stimmeltek. A színek nem. Azokból sokkal többet látott. A plafon se stimmelt, bár határozottan tetszett neki.
– Hát hol? A szülőszobában.
– Szülőszoba?
– Persze. Nem tűnt fel, hogy megszületett? – kérdezte a nő és gyöngyöző nevetést is mellékelt hozzá, amitől felragyogott a szoba.
– Én már megszülettem.
– Jaj, Tóbiás. Maga is?
– Én is, mi?
– Maga is fordítva? Mostanában egyre gyakoribb ez. Biztos a hülye AI miatt van, meg a sorozatok, meg a tévék miatt. Komolyan mondom, lassan be kell vezetnünk, hogy minden születésnél legyen itt egy coach.
– Most miről beszél?
– Magáról, Tóbiás. Egyébként nem kelne fel? Már várnak az ágyra.
– Felkelni? Én nem tudok felkelni.
– Tényleg kell a coach – csóválta meg a fejét a nő. – Tóbiás. Maga most született. A frissen születettek mindig fel tudnak kelni.
– Én nem születtem meg. Én éppen haldokoltam. Pontosan emlékszem arra, hogy alig kaptam levegőt, hogy minden egyes légzésem egyre sekélyebbé vált, hogy lassan távolodott a világ… Én szerintem inkább meghaltam, nem születtem.
A nő szemei egy pillanatra összeszűkültek, mint aki valami olyasmit hallott, amit nem szeretett volna.
– Tóbiás – mondta komolyan. – Maga megszületett. Ez tény.
– Én…
– Megszületett. És most keljen szépen fel.
A nő most parancsolt. És a parancsnak engedelmeskedni kell. Bármi legyen is. Megmozdította a lábát. Gond nélkül mozgott. Ez legalább annyira meglepte, mint a szoba. Egy pillanatra megtorpant, aztán egyetlen határozott lendülettel ült fel az ágyon. Könnyű volt minden.
– Na, mégis megy? – kacsintott rá a nő.
– Igen, de nem tudom, hogy miért.
– Mert megszületett, édesem. Az élet már csak ilyen. Vannak benne lehetőségek.
Tóbiás biccentett. Majd még egyet biccentett.
– Ha most születtem…
– Igen? Nyugodtan beszélgethetünk, de attól még érdemes lenne felállnia. Tényleg sokan várnak az ágyra – nyúlt Tóbiás hóna alá a nő.
Tóbiás felállt. Az is könnyen ment. Talán húsz év óta először.
– Ha most születtem, akkor eddig…?
– Hát igen. Végre kezd visszajönni a dolog, ugye?
– Micsoda?
– A siralomvölgy.
– A mi? – nézett rémülten a nőre.
– Jaj, Tóbiás. Mindjárt hívok egy coachot.
– Nem kell coach.
– De kell. Összekeveri a dolgokat. De majd kibogozzák. Nem kell izgulni.
Elindultak az ajtó felé. A szoba mögötti folyosó zsúfolt volt, hangos és végtelenül színes.
– Na, Tóbiás. Most elindul egyenesen. És jobbra a harmadik ajtó előtt megáll. Hamarosan jön magáért valaki. Már szóltam neki. Nem kell sokat várnia. Ne kószáljon el.
– Értem. Vagyis nem értem. Halvány fogalmam sincs, hogy hol vagyok.
– Persze. Az a hülye AI. Mindegy. A lényeg, hogy menjen oda.
Tóbiás bólintott és tétova lépésekkel indult el a beszélgető, ismeretlen célok felé siető emberek között.
– Tóbiás – szólalt meg mögötte a nő.
Tóbiás megfordult.
– Igen?
– Boldog élők napját.
– Az mi?
– Jaj, persze. Maga fordítva van – csóválta meg fejét mosolyogva a nő. – Akkor úgy mondom, hogy boldog halottak napját. Úgy ismeri?
– Úgy igen… de…
– Harmadik ajtó jobbra.
*
November 2. Halottak napja

🎲 Még egyet!