H. emlékére

„Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze” (Betértem a sörözőbe. Megszokott zaj fogadott, mely a jókedv, indulat, elégedettség különös elegye volt. Régóta járok Prágába, és minden alkalommal ez fogad. Hamisítatlan sörözői idill. És nem, nem téveszthető össze semmivel. Nincs az a kocsma, melynek ne lenne egyfajta nemzeti bukéja, és a cseh buké nem hamisítható. Akkor sem, ha ugyanazt a sört csapolják, a bútorok, az étel, sőt, minden illat és íz azonos, ha a kocsma nem ott van, ahol Kaffka mászkált, azt kiszúrja az ember, mint ahogy azonnal rájön, hogy nem egy ír ivóban van, vagy éppen nem egy bajor söntésben csapolják neki a komlóteát. Az ivók valamiféle esszenciaként működnek az univerzumban, aki meg akar bizonyosodni, hogy hol jár, üljön be valahova, ahol sört csapolnak, és garantáltan át fogja érezni a nép, az ország, sőt, a város valamiféle különös, semmihez sem hasonlítható bukéját.
Erre vágytam már régóta, és most újra megadatott. Egy regényen dolgoztam. Arról nem volt szó, hogy elakadtam volna, de arról sem, hogy a történet önmagát írja éppen bennem, és nekem nincs más dolgom, csak lejegyezni azt. Magyarán: szenvedtem. Írói szenvedés volt, melyet remekül lehet élvezni, de amely mégis valami furcsa, kilátástalansággal mázolja tele a világot. Az alkotók szenvedését nem véletlenül szokták vajúdáshoz hasonlítani. Nagyon is megfelelő hasonlat ez: Egy gondolat, egy ötlet vár a megszületésre, de az istennek sem akar kibújni a külvilágra. Bent fészkelődik, mint valami parazita, utat keres magának, és egyáltalán nem érdekli, hogy kedves szülője eközben milyen lelki, sőt, sokszor testi kínokat él át.
Éppen a testi kínoknál tartottam, amikor szembejött velem a kocsma. Gondolkodás nélkül tértem be. Rámtört Prága esszenciája, mely enyhítette alkotói kínomat.
Kikértem a söröm és egy hátsó asztal viszonylag csendes lőállásába húzódva adtam meg magam a hangulatnak.
– Hát, nagy a baj, mi? – kérdezte az öreg.
Azt sem vettem észre, hogy mikor cserkészett be, azt pedig pláne nem, hogy eddig hol ólálkodott.
– Nagy.
– Alkotói válság, mi?
– Körülbelül igen.
– Huh, hát az tényleg komoly gond. A háborúk és a világégés kutya füle hozzá. Kérsz egy sört?
Rámutattam a félig teli korsómra.
– Az már megy lefelé – legyintett lemondóan, és a pincér felé intett, aki vette a lapot, és olyan ütemben hozta a következő kört, hogy alig végeztem az előzővel.
A sörnek kemény, ellentmondást nem tűrő habja volt. Itt kérem, nincs kecmec. Ez kérem, ki lett csapolva. Vendégem csukott szemmel húzta meg a korsóját.
– Ne habozzon, barátom, mert a végén még a sör issza meg magát.
Meghúztam.
– Na, érti már?
– Mit kéne értenem?
– A lényeget, barátom.
– Nem. Azt hiszem, nem értem.
– Látom én – vigyorodott el az öreg. Kevéske, őszes haja úgy tapadt koponyájára, mint aki most kapaszkodott ki egy strand medencéjéből. Jó alak lenne a regénybe, jutott eszembe, de a gondolatot megakasztotta a pincér, aki egy méretes csülköt helyezett kettőnk közé az asztalra. Torma, kenyér, savanyúság. Ahogy kell.
Az öreg enni kezdett.
– Nem eszik? – koppintott a csülök bőrére késének pengéjével. A bőr úgy koppant, mint valami páncél. Összefolyt a nyál a számban.
– Ez a magáé – vontam vállat, miközben kissé szégyenkezve arra gondoltam, hogy legszívesebben puszta kézzel kapnám fel azt a malacbőrt, tunkolnám a mustárba és harapnék bele….
– Csak tessék! – mutatott a csülökre az öreg. – Kettőnknek vettem. Írói gyógyszer.
– Tényleg? – néztem rá némi kétkedéssel. Az ember nem szokta meg mifelénk, hogy egy idegen meghívja vacsorára. Pláne úgy, hogy közben a fejébe lát az, aki meginvitálja.
– Naná! – koppintott a bőrre megint az öreg.
– Hát, köszönöm! – bólintottam és szeltem egyet a prédából.
Ettünk.
– Az alkotói válsággal az a baj – mondta az öreg, miközben felhajtotta korsója maradékát –, hogy valójában nem létezik, csak úgy tesz, mintha létezne.
– Ezt nem hiszem. Az alkotói válság igenis létezik.
– Hülyeség. Alkotói válság nincs, csak felejtés van.
– Felejtés?
– Persze. Az tényleg létezik – bólintott határozottan, majd a csapos felé intett, aki biccentéssel vette tudomásul a rendelést.
– És… – nem tudtam folytatni a mondatot, mert a torma egyenesen az agyam közepébe vert szöget.
– Erős, mi? – nevetett fel az öreg.
Vártam, hogy enyhüljön az érzés, mely egyszerre volt jó és rettenetes.
– De most már biztos érti. Látom magán, hogy érti – csapott az asztalra.
– Mit?
– Azt, hogy csak felejtés van, és nincs válság. A válság nem más, mint a felejtés érzete. Látom, hogy érti. Ízlett a torma?
– Mi köze van ennek a tormához? – néztem rá megrökönyödve.
Megérkezett a következő kör. Kissé kótyagosan koccintottam vendéglátómmal, aki szemlátomást jól vette az akadályokat.
– Minden dolognak van köze a tormához és a csülökhöz. Ja, és a sörhöz. A sörhöz különösképpen sok mindennek van köze.
– A felejtésnek biztos – vigyorodtam el.
– Éppen fordítva, az emlékezésnek van köze hozzá.
Eltűnődtem az öreg válaszán. Tényleg, mintha értettem volna, hogy mit mond. Megfogalmazni nem tudtam, sőt, a sörök miatt egyre távolabb kerültem mindentől, melynek része volt bármilyen fogalmazás, de valahogy értettem a lényeget.
– Sziasztok! – intett az öreg egy távozó társaság felé. Azok visszaintettek, és bennem megfogalmazódott egy gondolat, melyet azonnal ki is mondtam.
– Ők tudják?
– Azok ott? – biccentett a távozók felé.
– Aha. Ők tudják, hogy csak felejtés van?
– Ők? – gondolkodott el az öreg. Látszott rajta, hogy komolyan megfontolja a választ. Kiitta a sörét, az enyém felé bökött állával, mintegy arra sarkallva, hogy ne maradjak le mögötte, majd megszólalt.
– Nem. Ők nem tudják, de azért nem, mert nem kell tudniuk, hiszen éppen benne vannak.
– Miben?
– Amit maga most éppen elfelejtett. Ez olyan, mint a tánc. Aki táncol, annak nem kell azzal foglalkoznia, hogy mikor táncolhat már újra, hiszen éppen táncol. Csak annak kell emlékeztetnie magát arra, hogy táncolni jó, aki a terem szélén ül és vágyakozik középre.
– Várjon! – emeltem fel a kezem.
– Itt ülök már egy ideje.
– Jól van, tudom. Átvitt értelemben várjon…
– Úgy nem várok. Úgy, mármint átvitt értelemben nem szeretek várni – fogta meg az újonnan megérkező korsó fülét az öreg, és rám kacsintott.
Ittunk.
– Azt akarja mondani, hogy ők, mármint akik kimentek valamiben benne vannak, amiben én nem?
– Nem csak akarom, de azt is mondom. Sőt, azt mondom, hogy maga is táncol, csak nem veszi észre, és attól szenved, hogy azt hiszi, hogy nem táncol.
Végképp elvesztettem a fonalat.
– Akkor most már nem értek semmit. Passz! – legyintettem hevesen, és nagyot húztam a korsóból.
Az öreg nevetett.
– Biztos író vagy? – kérdezte olyan baráti hangon, hogy nem tudtam rá haragudni.
– Igen. Mások szerint az vagyok.
– Akkor miért nem élsz?
És megértettem. Ott, abban a szent kocsmai pillanatban megértettem, hogy miről van szó. Állam leesett, mintha megnyílt volna előttem egy eddig soha nem látott világ.
– Nem élek, mi?
– Hát nem nagyon – mosolygott rám az öreg. – Aki él, annak van mit írnia vagy gyártania vagy nevelnie vagy tanítania vagy csapolnia vagy kovácsolnia… és így tovább. Csak az szenved, aki nem él. És ki nem él? Na, ki nem él, barátom?
Bambán meredtem rá. Ott volt bennem a válasz, de az túl egyszerűnek, sőt, egyesen istenkáromlásnak tűnt. Legszívesebben kimondtam volna, de nem mertem, mert ha nem igaz, ha tévedek, ha ez egy buta író, buta gondolata csak, akkor összetörik a világ, a kocsma, melyben ülök, akkor megutálom magam, azokat, akiket most körülöttem látok, sőt, talán Prágát és még a sört is.
– Na? Nyögd már ki!
– Nem merem – suttogtam.
– Pedig muszáj! – fintorgott rám az öreg. – Tehát? Ki nem él igazán? Ki ül a táncterem szélén és vágyakozik a parkett felé? Ki?
– Aki…
– Aki?… Na, gyerünk már!
– Aki nem szereti az életet.
Az öreg elmosolyodott, elégedetten hátradőlt és kiitta korsója maradékát.
– „Édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!” Aki nem éli így, az nem alkothat. Élvezni kell, akkor is, ha nincs benne szinte semmi sem, amit élvezni lehet. Ez az egyetlen feladat, barátom. A sört, a szerelmet, a csülköt, a beszélgetést, Prágát, Budapestet. Jártál már ott? – Bólintottam. – Szép hely. A nőket, a férfiakat, a vonatokat, a fájdalmat, a színeket, a galambokat. Az élet egy kanál torma, szöget ver az ember fejébe, de mégis veszünk belőle a következő falathoz. Aki nem így tesz, annak jön az alkotói válság. Még egy kör?
Talán válaszoltam, talán nem, de a következő kör megérkezett.
És nem vettem észre, hogy egyedül ittam meg.
Túlzottan el voltam foglalva a táncparkettel.
*
Bohumil Hrabal 1997. február 3-án halt meg. Egyik kedvenc íróm, mert minden írásában benne van az életigenlés. Aki olvassa őt, valahogy jobban szeret élni, és ez hatalmas dolog.