A francia karja leesett a csapás után. Hát most mit lehet tenni? Ez már csak ilyen. Senki sem szólt közbe, hogy ez nem érvényes. Nekiveselkedett és a következőt is ledöntötte a lábáról, aztán a következő és az azutánit is. Jajgatás és fájdalom marad a nyomában, de nem állt meg. Úgy döntött, hogy az ellenséges csapat közepéig verekszi magát. Mögötte egy kicsit megnyílt a tér. Nem látta, csak érezte.
– Itt vagyok, uram! – kiáltott hátulról valaki.
Sir Robert csatlakozott hozzá. Akkor nem lehet nagy baj, gondolta. A franciák egy pillanatra hátra húzódtak. Védték a területet, és a királyt. Roi. Hát majd megkapja.
Lihegve állt meg ő is. Vér csorgott a szemébe. Nem az ő vére.
– Ez nem lesz egyszerű – állt mellé Sir Robert. – Jó lenne egy támadósor.
– Szarni bele – legyintett. – Én megyek sor nélkül is.
– Nem mondtam, hogy nem megyek, csak azt, hogy jó lenne – jegyezte meg Sir Robert.
Az ellenfél sorai egyre tömörebbé váltak.
– Addig várunk, míg még többen leszenek? – kérdezte hű bajtársa.
– Lehetetlen alak vagy – jegyezte meg, majd felemelte a kardját és nekirontott az amúgy meglehetősen rémült franciáknak.
A következő fél óra kaotikus közdelemben telt. Érezte maga mellett Sir Robert kitartó támogatását. Kezek, lábak repültek ide-oda. A cél néhol távolodni látszott, néhol egészen közel került. Az eleinte darabos mozgás végül harmonizálta magát, és végül felvett egy ritmust, amit tartani tudott. A lendítések és ellépések összhangba kerültek. Sir Robert is csatlakozott a lüktetéshez. Élvezni kezdte a csatát. Az ütések, szúrások egyre pontosabbá váltak, a sasszék, elhajlások lassan művészetté formálódtak.
Amikor egy teljes fordulat, egy csapás és egy halálhörgés közben szeme sarkából elkapta Sir Robert precíz, a jelleméhez méltó elegáns stílusát majdnem könnybe lábadt a szeme.
– Szép! – kiáltotta el magát önfeledten.
Sir Robert nem válaszolt, de két döfés között egy lélegzetelállító meghajlást mutatott be.
Felnevetett, majd újra nekilátott a gyakorlatnak. Ritkult az ellenség, és ez egyszerre volt jó és rossz hír. Nem akarta, hogy vége legyen, de a győzelem íze – hiszen mindig ez a végső cél mondjon bárki bármit – már túlságosan hívogató volt ahhoz, hogy most lassítson. Új tempóra váltott, melyet Sir Robert gond nélkül átvett. Észvesztő ritmusban kaszaboltak. Az ellenség fel sem fogta azt a sebességet, amit ők diktáltak. Mintha álló bábúkat döntöttek volna fel tonnaszám.
Közel volt a cél és ő mindent beleadott. A mozdulatok most már önmaguktól születtek és haltak el. Sokévnyi gyakorlás, az idegpályákba beégetett megannyi emlék immár önállóan cselekedett. Ő csak szemtanúja volt mindennek. Nem ő végezte a mozdulatokat, a mozdulatok végezték önmagukat. Úgy érezte, hogy egy hatalmas áramlat közepén lebeg. Mindent látott és mindent érzékelt, de semminek sem volt az ura, és mégis bármit meg tudott tenni, amit csak akart.
A küzdelemnek olyan gyorsan lett vége, ahogy elkezdődött.
Zihálva, boldogan, és megrökönyödve nézett körbe. Ellenfelet keresett, de csak némán heverő és jajgató testek hevertek ameddig a szem ellátott. Csak Sir Robert állt mellette lihegve.
– Ez eszméletlen volt.
Biccentett válaszul.
Ereiben lüktetett a vér. Kívánta még a mozgást.
– Akkor most ennyi? – kérdezte. – Nincs több? Győztünk?
– Hát nincs. Legalábbis egy ideig. És igen, győztünk.
– És a király? Merre van? Azt még el lehetne kapni.
– A király? – nézett rá Sir Robert mosolyogva miközben levette a sisakját.
– Az. Hol van?
– Vagy húsz perce levágtad.
– Komolyan?
– Komolyan.
Sir Robert nevetve csóválta meg a fejét.
– A francba, nagyon sajnálom. Én… úgy belejöttem, hogy észre sem vettem. Ennyire azért nem akartam győzni. Tárgyalás, megadás meg minden. Azt sem tudom, hogyan történt.
Sir Robert még mindig nevetve tette hüvelyébe a kardját.
– Ez a sport, barátom, ez a sport.
Fölöttük örömmámorban károgtak a hollók seregei.
*
